Ángela, a film siket hősnője nagyon boldog a férjével, Héctorral, és nagyon várja már, hogy megszülessen a gyereke. Amikor azonban kiderül, hogy a gyerek tökéletesen hall, Ángela nehézségekkel kerül szembe: egyrészt ki kell lépnie a főleg családjára és siket barátaira korlátozódó közegéből, a hallók világában kell mozognia, ahol folyamatosan kínos helyzetekbe és coming outokra kényszerül; másrészt úgy érzi, kimarad valamiből, amikor halló családtagjai hang alapon kommunikálnak a kislányával. Mindez végül csaknem válságba sodorja a családot.
A film nagyon érzékletesen mutatja be a siket emberek mindennapi nehézségeit, attól a felismeréstől, hogy nekik is kell coming outolniuk (ahogy sok más embercsoportnak, akikről nem is gondolnánk: https://mmreflexiok.blogspot.com/2023/07/a-meduza-tekintete-cukorbeteg-coming.html), addig a zseniális húzásig, hogy a film egy pontján elmegy a hang, és Ángela fülével halljuk a világot (ez gyakorlatban leginkább dobogásokat vagy adott esetben a hallókészülék sípolását jelenti). Ugyanakkor nem tudtam nem észrevenni, hogy az Ángela által tapasztalt nehézségek nem feltétlenül mind a siketségéből adódnak. Rengeteg anyával megtörténik, hogy elapad a teje; hogy úgy érzi, a gyereke nem figyel oda rá, vagy más családtagokkal jobban elvan; hogy zavarja, amikor gyereke játszótársain keresztül olyan emberekkel kell kommunikálnia, akik valójában egyáltalán nem érdeklik; vagy hogy néha szeretne elszabadulni az anyai feladatoktól, sőt inkább túlórázik a munkahelyén, csak ne kelljen a családjával lennie. És persze az is, hogy mindezek miatt bűntudata van.
Donald Winnicott brit pszichoanalitikus már sok évtizede megalkotta azt az elméletet, miszerint egy anyának nem kell tökéletességre törekednie, megfelel az is, ha "elég jó anya" (egy rövid összefoglaló arról, hogy ez mit takar: https://pszichologuskereso.hu/pszichologia-blog/nem-kell-t%C3%B6k%C3%A9letes-sz%C3%BCl%C5%91nek-lenni-el%C3%A9g-ha-el%C3%A9g-j%C3%B3k-vagyunk). Ugyanakkor napjainkban rengeteg elvárás nehezedik az anyákra (erről pl. itt írtam: https://mmreflexiok.blogspot.com/2026/07/sarah-blaffer-hrdy-mother-nature-avagy.html), ami ahhoz vezet, hogy többségük folyamatosan alkalmatlannak érzi magát. Természetesen a fogyatékossággal élő és/vagy LMBTQ+ emberek még inkább törekednek a tökéletességre szülőként, hiszen úgy érezhetik, hogy ha belebuknak, az az egész csoporttal szembeni előítéleteket erősítheti: a 70-es években az USÁ-ban váláskor automatikusan az apának ítélték a gyereket a leszbikus anyával szemben, mondván, hogy egy leszbikus nem alkalmas a gyereknevelésre (egyébként ez ösztönözte a meleg és leszbikus szülőség területén végzett első kutatásokat), és egy vak ismerősöm mesélte, hogy a terhessége idején még a 2020-as évek Magyarországán is megkapta azt a reakciót, hogy "egy vaknak ne legyen gyereke". Az tehát, hogy Ángela folyamatosan kudarcnak éli meg az anyaságot, ugyanakkor bűntudata van, hogy nem csinálja tökéletesen, nem egyedi jelenség. Ha beszélgetne más szülőkkel, például a baráti körébe tartozó siket leszbikus párral vagy akár tökéletes apukának tűnő Héctorral, rájönne, hogy sokan vannak így vele. Azonban az anyaság nehézségeire panaszkodni társadalmunkban tabu (ld. https://mmreflexiok.blogspot.com/2024/09/a-mi-hazank-plakatleragaszto-akcioja.html), ezért Ángela egyedül kénytelen megküzdeni a démonjaival. A filmet nézve folyamatosan az járt a fejemben: ha az irreális elvárásokkal szemben összeroppanó anyák meg mernének szólalni és mások meghallanák őket (szándékos a hallás alapú metafora), mennyivel könnyebb lenne nekik és a gyerekeiknek is.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése