A briliáns barátnő imposztor-szindrómája

 

Elena Ferrante nápolyi regényeinek narrátora folyamatos imposztor-szindrómában szenved. Noha tehetségének és szorgalmának köszönhetően a nápolyi szegénynegyedből sikerül felemelkednie az értelmiség köreibe (talán ez így nem spoiler), folyamatosan kevesebbnek érzi magát társainál. Újra és újra megemlíti a regényekben, mi mindennel kapcsolatban nincs képben a kultúrától kezdve a napi politikáig, és hatalmas erőfeszítést igényel eljutnia oda, hogy legalább látszólag ugyanolyan műveltnek és tájékozottnak tűnjön, mint a környezete. Az olvasó több ponton is sejti, hogy diáktársainak sincs sokkal több információja a dolgokról, de őket ez nem zavarja, míg Lenuccia egyfolytában retteg, hogy lebukik mint egyszerű, munkásosztálybeli kislány.

Úgy gondolhatnánk, hogy az a fajta osztálykritika, amely Ferrante regényeinek talán a legnagyobb erőssége, az egykori keleti blokk országaira nem érvényes, hiszen itt az államszocializmus alatt tudatosan törekedtek az osztályok keveredésére és egy munkás-paraszt származású értelmiség kinevelésére. Valóban nagyon sok olyan ember végzett egyetemet, akiknek korábban erre nem volt lehetősége, a régi értelmiség azonban nem tűnt el nyomtalanul. Emlékszem, egyetemista koromban egyszer bementem a tanszéki könyvtárba, és rákerestem az összes oktató nevére; gyakorlatilag minden esetben találtam olyan művet, amit egy azonos vezetéknevű, de eltérő keresztnevű ember írt, vagyis professzoraimnak és a tanársegédeknek már a felmenői is nemcsak hogy tudományos pályán tevékenykedtek, hanem kifejezetten az anglisztika területén. Azt is láttam, hogy teljesen másképp álltak hozzám azok a tanáraim, akik valamilyen kontextusban meglátták anyám leánykori nevét: ebből kiderült számukra, hogy anyai ágon a neves történész unokája vagyok, míg a vezetéknevemmel apám volt az első, aki diplomát szerzett, és ő is más területen. És persze látványosan különböztem azoktól az évfolyamtársaimtól, akikkel a szüleik már tinédzserkorukban elolvastatták az összes klasszikust, akiket zongoraórára járattak, akiknél tudományos művek és nem krimik sorakoztak a könyvespolcon. A régi magyar értelmiségben mindenki ismerte egymást, én pedig hiába tudtam jól elbeszélgetni bárkivel (ez a személyiségemből adódik), mindig is kívülálló maradtam.

 Ha a régi értelmiségből származnék, valószínűleg elvárás lenne velem szemben, hogy egyetemen tanítsak. Nyilván a családom is nagyon büszke lenne rám, ha ezt tenném, hiszen ez emelné az ő presztízsüket, és talán egy szintre emelné őket az elittel. Én viszont szerencsésnek gondolom magam, hogy ez a pálya nem volt előre kijelölve számomra, és nem ültették belém azt az elvárást, hogy magas presztízsű foglalkozást kell keresnem. Nem kívánok elegáns kultúreseményeken bájologni, sznobizmust színlelni, nem kívánom imposztor-szindrómával leélni az életemet. Választottam egy olyan szakmát, ami boldoggá tesz, és nagyjából kívül tudok helyezkedni – elköltözésem óta még inkább – a merev magyar osztálytársadalmon.