A következő címkéjű bejegyzések mutatása: beszélgetés. Összes bejegyzés megjelenítése
A következő címkéjű bejegyzések mutatása: beszélgetés. Összes bejegyzés megjelenítése

2025. október 27., hétfő

Ez jó volt, Aníbal!

 https://www.festivalperiplo.com/autor_a/anibal-bueno/

Ön országos hírű antropológus és fotós, aki számos utazást tett Afrikában, Ázsiában és Óceániában. Meghívást kap egy kisvárosi könyvfesztiválra, hogy beszéljen a munkásságáról. Mit tesz Ön?

a. Bonyolult szakszavakkal, komplikált körmondatokban elvont elméleteket ad elő, amelyeknek a közönség nagy része a felét sem érti, időnként bedobva egy-egy neves kolléga nevét.

b. Közérthetően, közvetlenül mesél az Ön által megismert kultúrákról, különlegességeiket kontextusba helyezve, hogy a közönség ne egzotikumnak kezelje őket, hanem a társadalmak sokféleségére adott példáknak.


Puerto de la Cruz éves könyvfesztiválján Aníbal Bueno (akinek az X-profilképét tettem be ide) természetesen a b. opciót választotta. A közönség reakcióiból lemérhettük, hogy sikerrel járt: még a minden előadáson ott levő kötözködő bácsi se talált az előadásában semmit, amibe beleköthetett volna.

A tudományt igenis elő lehet adni közérthetően: Aníbal Bueno mellett példa erre (más területről) Sir David Attenborough, Jane Goodall vagy éppen Stephen Hawking. És igen hasznos, ha egy tudományterületen vannak ilyen emberek, ugyanis a laikus közönségnek hasznára válhat, ha nyitottabbá válik más kultúrákra, megérti a környezetszennyezés káros hatásait, vagy épp a fizika működését. Hasonlóképpen nagy szükség lenne olyan tudósokra, akik közérthetően elmagyarázzák, hogy a szexuális irányultságra és a nemi identitásra (és persze sok minden másra) vonatkozó kategóriák az emberi gondolkodás termékei, és valójában ezek a dolgok éppolyan sokszínűek, mint az Aníbal Bueno által bemutatott kultúrák. Sajnos azonban a queerelméletre jellemző, hogy rendkívül bonyolultan fogalmaz, és véletlenül sem törekszik közérthetőségre. Nem tudom, ezt az okozza-e, hogy ezek a szerzők így próbálják saját tudományos értéküket bizonygatni, vagy hogy a szakterület úttörője, a zsenialitása ellenére olvashatatlan Judith Butler nyomdokaiba kívánnak lépni. Viszont ennek nemcsak az az eredménye, hogy még az LMBT+ közösségben is sokan nincsenek tisztában a queer szó jelentésével, hanem sokan még előítéleteket is táplálnak a queerelmélet művelőivel és ennek hatására magával a queerséggel kapcsolatban. Tagadhatatlan, hogy Butler és a többiek sokkal járultak hozzá a nemek és a szexualitás elméleti megértéséhez, de sajnos ahhoz is, hogy ezt a megközelítést a tudományos körökön kívül (is) sokan elutasítják.

A queerelméletnek is szüksége volna pár Aníbal Buenóra.


2021. március 5., péntek

Instrumentalization of LGBTI rights in autocracies, avagy miért nem számít Magyarországon a romániai népszavazás?

***SPOILER*** 

A beszélgetésen (ami visszanézhető itt: https://www.facebook.com/LGBTIintergroup/videos/1938428159645929) magyar LMBTI aktivisták és EP-politikusok beszélgettek arról, hogyan támadja a FIDESZ a magyarországi LMBT+ közösséget és mit lehet tenni ez ellen. Ramona Strugariu EP-képviselő optimistább volt a többieknél. Elismerte, hogy a FIDESZ igyekszik elszigetelődni Európától (pl. az Európai Néppártból való kilépéssel), de meggyőződése, hogy a magyar emberek nem ezt akarják, és pont ez fogja őket elidegeníteni a kormányuktól. Ha a FIDESZ elbukik, az egész probléma megoldódik. A homofóbiát illetően pedig ő nagyon hisz abban, hogy az emberek mentalitása változhat. Saját országát hozta fel példának: gyerekkorában még teljes tudatlanság és előítélet uralkodott az LMBT+ emberekkel kapcsolatban, viszont amikor 2019-ben a szélsőjobb népszavazást akart arról, hogy alaptörvénybe iktassák a házasság heteronormatív definícióját, a többség nem ment el szavazni - Ramona szerint ez annak a jele, hogy támogatják az egyenlő házasságot.

Ez utóbbit már rögtön megkérdőjelezném; igaz, hogy az LMBT+ szervezetek és a baloldali pártok arra biztatták az embereket, hogy maradjanak otthon és ezáltal ne legyen érvényes a népszavazás, nem tudni, hányan maradtak otthon ezért és hányan azért, mert rohadtul nem érdekli őket a politika és semmilyen szavazásra nem mentek volna el, meg különben is megígérték a gyereknek, hogy az egész napot a vidámparkban töltik. Semmit nem csinálni mindig könnyebb, mint csinálni valamit, és ha mondjuk kötelezően mindenki szavazott volna, nem biztos, hogy ilyen eredmény születik.

Sajnos arról se vagyok meggyőződve, hogy csak Magyarországon a politikusok akarnak eltávolodni az EU-tól, a lakosságból senki. Hiszen a kormányzati retorika folyamatosan Brüsszel-ellenes, és akik csak ezzel találkoznak (és a jobb- és baloldal közti szakadék miatt ők nincsenek feltétlenül kevesen: https://mmreflexiok.blogspot.com/2020/11/hanna-arendt-origins-of-totalitarianism.html), előbb-utóbb elhiszik. A Facebookon nem ritkán találkozom EU-ellenes kommentekkel, és kizártnak tartom, hogy ezeknek a szerzői egytől egyig fizetett fideszes trollok. Sajnos el kell fogadnunk, hogy az emberek meggyőzhetőek, és a nézeteik gyakran múlnak azon, milyen médiához jutnak hozzá. (Pár éve egy konferencián érdekes előadást hallottam Moldováról - ez ugye olyan kicsi ország, hogy minden lakója tudja fogni vagy a román, vagy az orosz tévét, és nagyjából értik is. Végeztek egy közvélemény-kutatást, hogy az emberek kit tartanak a legnagyobb politikusnak. Akik a román tévét nézték, többségükben Angela Merkelre szavaztak, akik az orosz tévét, azok viszont Vlagyimir Putyinra.) És pont ezért egy olyan országban, ahol - néhány honlap és blog kivételével - az összes média a kormánypárt kezében van, sokkal nehezebb egy ellenzéki kritikus tömeget létrehozni. Biztos vannak, akik a FIDESZ-től annak EU-ellenessége miatt fordultak el, de olyanok is bőven, akiket a kormányzati retorika meggyőzött arról, hogy Brüsszel a mumus.

És még egy tényező szerepet játszik a románok és a homofóbia témakörében. Románia volt ugye az az ország, ahol egész a szocializmus végéig börtönnel büntették a homoszexualitást, méghozzá nemcsak elméletben, hanem gyakorlatban is (a Human Rights Watchnak dolgozó ismerősöm sok emiatt lesittelt emberrel találkozott). Ráadásul a Ceaușescu-rezsim annyira durva diktatúra volt, hogy mindenki gyűlölte (többek közt azért is, mert láthatták - akár Magyarország példáján is - hogy lehet jobban is élni), ezért annak a gyakorlatát nagyon senki nem akarja visszahozni. (Pl. Románia az egyetlen olyan kelet-európai ország, ahol a rendszerváltás után nem merült fel az abortusz korlátozása - merthogy a szocializmusban náluk az is tilos volt). Ha egy román nagyon átmegy homofóbba, elég csak rásütni, hogy "olyan vagy, mint Ceaușescu" és máris mindenki elfordul tőle. Magyarországon viszont nem lehet olyan múltbeli homofób rezsimet felhozni, amit egyöntetűen mindenki utál (a jobboldal dicsőíti a Horthy-korszakot, míg az idősebb korosztályból sokan "a szocializmusban minden jobb volt" nosztalgiában élnek). Nem akarok pesszimista lenni, de amíg sem a homofóbia elítélése, sem az EU nem jelent általánosan elfogadott vagy akár többségi értéket a magyar társadalomban, addig nem számíthatunk arra, hogy ez a helyzet magától megoldódik.

2018. június 12., kedd

Átmenetről mindenkinek

A beszélgetésen nagyon sok érdekes dolog hangzott el az átmenettel kapcsolatban. Én most itt egy elemet emelnék ki, amely elgondolkodtatott. Mindkét résztvevő (akiknek amúgy abszolút respect az őszinte kitárulkozásért) azt mesélte: noha sohasem érezték kényelmesen magukat a rájuk osztott nemi szerepben, azután kezdték csak transzként azonosítani magukat, hogy először találkoztak a környezetükben transznemű emberrel, addig gyakorlatilag a fogalmat sem ismerték.

Ez nagyon hasonlít ahhoz, ahogy én annó tizenévesen a leszbikusságot megéltem – csakhogy ez a két fiatal simán a gyerekem lehetne. Úgy tűnik, míg a melegek és leszbikusok láthatósága valamennyire növekedett a társadalomban (legalábbis iskolai foglalkozásokon az derül ki, hogy még kis zsákfalvakban élő tinédzsereknek is van ilyen ismerősük), addig a transzok még mindig láthatatlanok. Pár hónapja a CEU-n tartott előadásában Jack Halberstam azt mondta: míg régen a nemi diszfóriában szenvedő fiatalok az LMBTQ vagy feminista közegben találkoztak először a transzneműséggel, mára az első benyomásuk rendszerint a médiából származik. Lehet, hogy Amerikában így van, de a jelek szerint nálunk annak ellenére sem, hogy mondjuk Conchita Wurstról vagy a Wachowski testvérekről elég sokan hallottak. Valószínű, hogy őket az átlagember afféle csodabogaraknak tekinti és nincs tudatában annak, hogy egy létező identitás, sőt közösség és szubkultúra is tartozik hozzájuk.

Konzervatív hangok azért ellenzik az LMBTQ témákról való ismeretterjesztést a fiataloknak, mert azt állítják, akkor többen fogják magukat ezekkel a kategóriákkal azonosítani (többek között ez a háttere a Billy Elliot körül folyó vekengésnek is). Annyiban igaz az érvelés, hogy amíg nem ismerek egy fogalmat, nyilván nem fogom magamra alkalmazni. De eltekintve attól, hogy miért is lenne baj, ha több fiatal vallaná magát az LMBTQA valamelyik betűjének; azok, akiknél ezeknek a fogalmaknak az ismerete egy új identitás kialakulásához vezet, nem a ciszheteró identitásukban biztos és kiegyensúlyozott fiatalok lesznek, hanem azok, akik korábban is szenvedtek a nemi szerepektől vagy a heteroszexualitás kényszerétől. Számukra az a tudat, hogy ennek a jelenségnek van neve és másokat is érint, óriási megerősítést jelenthet. Tehát az ismeretterjesztés hatására nemi vagy szexuális identitásválságban szenvedő magányos tinédzserekből boldog, kiegyensúlyozott LMBTQA emberek válhatnak, akik új közösségeikben barátokra és mintákra találnak. Egy olyan országban, ahol mai huszonévesek is nagykorúként találkoznak először a transzszexualitás fogalmával, erre égető szükség van.

(Ez itt a Melegség és Megismerés és más hasonló programok reklámja volt.)

2018. február 11., vasárnap

Lelki egészség és feminizmus

A beszélgetés ott csúszott el, ahol az ilyenek mindig szoktak. A jelenlevő férfiak egy része felháborodva tiltakozott az ellen a feltételezés ellen, hogy a rendszer őket előnyben részesíti a nőkkel szemben, és folyamatosan megkérdőjelezték a felvetett problémákat. A beszélgetés vezetői pedig, eltérve a lelki egészség témájától, nem győzték hangsúlyozni, hogy itt a társadalmi berögződésekről beszélnek és nem a jelenlevő férfiakról, akik minden bizonnyal kivételek – bár azok közülük, akik megszólaltak, gyakran elbagatellizálták a nők által felvetett problémákat vagy a téma szakértőiként villogtak és természetesnek vették, hogy ők döntik el, miről legyen szó, márpedig ezek mind klasszikus jellemzői a férfiak és nők közötti kommunikációnak.

A párommal hazamenet azon vitatkoztunk, mivel lehetett volna jobban meggyőzni a férfi hallgatóságot. Szerinte statisztikákat kellett volna felmutatni, mert a számok nem megkérdőjelezhetőek. Én mondjuk megkérdőjelezném ezt, lévén a statisztikákat is emberek készítik és a válaszok nagyon függnek a feltett kérdés jellegétől (klasszikus példa: kiknek a kétharmada szavazott a FIDESZ-re?). Ezenkívül a hetvenes évek óta számos statisztika készült a nők és férfiak közötti különbségekről fizetés, házimunkával töltött idő stb. területén; ha csak a tárgyi tudásunkon múlna, már régen széles körben elfogadott lenne az a tény, hogy a nemek nem egyenlőek. Én továbbra is azt gondolom, hogy a személyes élmény sokkal inkább tudatosítani tudja valakiben, milyen hátrányos helyzetben lenni. A közönségből egy nő elmondta: akkor kezdett tudatában lenni a saját faji privilégiumainak, amikor elkezdett az interneten feketék rasszizmussal kapcsolatos élményeiről olvasni; először felháborodva tiltakozott, hogy de hát ő sose viselkedik így, aztán rájött, hogy nem erről van szó, és megtanult odafigyelni arra, amit a fórumozók írtak, még ha ez saját maga számára kényelmetlen volt is. Nyilván minderre a férfiaknak is lehetősége nyílik például egy ilyen beszélgetésen, ahol több nő is sajátélményeket hozott be. Ehhez azonban az empátia egy bizonyos szintje szükséges. A beszélgetésen felhozott néhány példa alapján fogalmazódott meg bennem az ötlet: ha egy férfi tényleg nem érti, milyen hátrányok érik a nőket, próbáljon meg az ő bőrükben lenni – például vállalja át a házimunka vagy gyereknevelés azon részét, amit eddig a párja végzett, vagy csináljon egy kamu facebook profilt női néven, töltse föl profilképnek egy felöltözött, átlagosan jó alakú, fiatal nő fotóját és nézze meg, milyen reakciókat kap. (Sok meleg férfi és transznő ismerősöm akkor lett feminista, amikor először ment le egy melegbárba illetve női ruhában az utcára és megtapasztalta, hogy őt is szexuális tárgynak tekintik, de ezeket a módszereket csak nagyon bevállalós pasiknak ajánlanám.) Nem állítom, hogy az vezetne a rendszerszintű változáshoz, ha minden egyes férfi megcsinálná ezt, mert akkor igen sokáig kéne várnunk a patriarchális társadalom megszűnésére. De annyit talán elérnénk vele, hogy azok a férfiak, akikben amúgy van valamilyen mértékű nyitottság, megértenék a probléma lényegét és nem mellesleg nem trollkodnák szét a feminista tárgyú beszélgetéseket.