Ez a cikk egy nemsokára megjelenő kötetben szerepel, és a pár évvel ezelőtti állapotokat tükrözi. Ekkor még nem tiltotta törvény a hajléktalanságot országos szinten, de történtek erre utaló kezdeményezések, amelyek részben az államon belüli, de az emberi jogok szempontjait érvényesítő intézmények (ombudsman, Alkotmánybíróság) hatására buktak el. Ma már ilyen ellenállást nem tapasztalhatunk, kimondhatjuk tehát, hogy ezek alatt az évek alatt a diktatúra totálisabbá vált. Ezen a látleleten felül azonban Kata arra is rámutat, milyen érveket hoztak fel azok, akik ezt a törvényt és előzményeit keresztülvitték.
Egyrészt itt van a jól ismert individualizáció: a hajléktalan maga tehet az állapotáról, mert alkoholista lett, elvált és/vagy nem dolgozott, ne csodálkozzon, hogy nincs fedél a feje fölött. Ezzel az érveléssel a felső középosztálybeli feleség – akit második férje tart el (az elsőtől elvált) és maga is a pohár fenekére néz esténként – nyugodt lélekkel hátradől, mert nem kell észrevennie a társadalmi igazságtalanságokat (ezt a végét már nem Kata mondja, hanem én).
De van itt még egy érv, amit más kisebbségekkel kapcsolatban is sűrűn felvetnek, és egyfajta hungarikumnak tekinthető: a többség joga. Tarlós István és Kocsis Máté is többször érvelt azzal, hogy a többségnek „joga van” nem látni/szagolni a hajléktalanokat, „joga van” ahhoz, hogy lakóhelyének városképét ne csúfítsák el utcán élő emberek. Ez a módszer arra épít, hogy az emberi jogi keret a nyugati világban, ezen belül az Európai Unióban is egy domináns megközelítés, viszont ha saját céljainkra használjuk, nemcsak embereket nyerünk meg a nézőpontunknak, hanem kifogjuk a szelet a szintén emberi jogokkal érvelő ellenfeleink vitorlájából. A tudósok és emberi jogi szervezetek ezt a jelenséget csak dokumentálják, hiszen ez a dolguk; a társadalmi problémákkal foglalkozó bloggereknek viszont szerintem az a dolguk, hogy tisztázzák a félreértéseket, így most ezt fogom tenni. Nem azért, mert azt gondolom, hogy bármely olvasóm is egyetért Tarlóssal és társaival, hanem hogy legyenek érveik, ha ebben a témában vitába keverednek valakivel.
Tehát a probléma gyökere egy fogalmi zavar a jog és a privilégium közt. Az, hogy ne kelljen szembesülnöm mások nyomorával és a társadalmi problémákkal és ne kelljen elviselnem azokat, akik különböznek tőlem (bőrszínük, származásuk, anyagi helyzetük stb. szempontjából), nem emberi jog, hanem privilégium. Az emberi jogi megközelítés pont egy olyan társadalmat képzel el, amelyben a sokszínűség elfogadott és érték. (Szeretem idézni Vito Russo meleg filmkritikus azon mondatát, ami magyarul kb. így szól: „Nem kunszt azokat elfogadni, akik olyanok, mint mi. Az az igazi nyitottság, ha azokat is elfogadjuk, akik különböznek tőlünk.”) Ezzel szemben, ha a hajléktalan emberek szeretnének szociálisan támogatott lakhatást, a roma gyerekek a gádzsókkal azonos szintű oktatást vagy az azonos nemű párok házasságot és közös örökbefogadást, ezek nem privilégiumok, hanem emberi jogok; nem kiemelnek valakit a többség fölé, hanem segítenek neki, hogy a többséghez hasonló eséllyel induljon az életben.
Magyarországon nem szeretjük beismerni a privilégiumainkat. Még azok is, akik amúgy elvben a faji/nemi/stb. esélyegyenlőség mellett vannak, felháborodnak, ha felhívjuk a figyelmüket, hogy maguk is profitálnak az elnyomó rendszerből. Pedig ez olyasmi, amiről nem feltétlenül tehetnek és bizonyos helyzetekben meg sem tudják változtatni (elég irreális lenne rákiabálnom az áruházi biztonsági őrre, hogy nekem is figyelje minden mozdulatomat, ahogy a másik soron vásárló roma fiatalokét, és nem is biztos, hogy eredménnyel járna). Pedig nem az a szégyen, ha a többséghez tartozunk; mindenkinek vannak olyan tulajdonságai, amelyek alapján nem kisebbség (mert pl. senki se kisember és nagyon magas növésű egyszerre). Az a szégyen, ha visszaélünk ezzel a helyzetünkkel, például úgy, hogy behunyjuk a szemünket a hátrányos helyzetű emberek problémái előtt. És ha el akarjuk venni tőlük az alapvető jogokat azért, hogy a mi privilégiumaink megmaradjanak.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése