Csehov: Sirály - a Krétakör tapsrendje

 

Sajnos most nem fogok részletesen belemenni, mi mindentől fantasztikus ez a sok évvel ezelőtti előadás, ami azóta is életem egyik legnagyobb színházi élményének számít. Egyetlen elemet hozok csak most fel: a tapsrendet. Ez ugyanis nem a darab legvégén volt, mint szokott lenni, hanem a kellős közepén álltak ki és hajoltak meg a színészek. Amellett, hogy ezzel felhívták a figyelmet arra, hogy színházat látunk, azt is elkerülték, hogy egyes türelmetlen nézők a késői időpontra hivatkozva kislisszoljanak a tapsrendről.

Merthogy igen, vannak ilyen nézők. Olyanok meg még többen, akik nem nézik végig a filmek stáblistáját. (Sőt, találkoztam olyan filmfordítással, ahol láthatóan a fordító sem nézte végig, és a stáblista után szereplő lényeges szöveges információt  - pl. hogy mi lett a doku szereplőivel azután - már nem fordította le.) Az emberek arra törekszenek, hogy csak lényeges tartalmakat fogyasszanak; ezen kaszál például a Youtube és a Spotify, akik megfelelő pénzért megoldják, hogy ne kelljen reklámokat nézned/hallgatnod. A Facebooknak is van fizetős változata, de az emberek többsége persze nem hajlandó erre áldozni, cserébe viszont bosszankodnak azon, hogy reklámok vagy az ismerőseiknek érkezett szülinapi köszöntések jelennek meg a hírfolyamukban, mert ez nekik "nem lényeges tartalom". Attól eltekintve is, hogy esik ez a szülinapos ismerősnek, ezek az emberek bosszankodásukat természetesen kiírják a Facebookra, nem gondolva bele, hogy ez meg másoknak lehet "nem lényeges tartalom".

Klisé, hogy felgyorsult a világunk: régen több hónap volt Európából Amerikába eljutni, ma csak 6 óra repülőút. Ezért aztán türelmetlenebbek is lettünk: régen az utasok napokat várhattak egy megfelelő irányban közlekedő postakocsira vagy hajóra, míg ma az utasközönség háborog, ha pár perc késéssel indul a busz, és adott esetben lekommunistázzák a sofőrt emiatt (ennek magam voltam tanúja Budapesten, a 65-ös buszon; a háborgók nyugdíjasok voltak, az időpont pedig szombat délelőtt, tehát elég valószínűtlen, hogy munkába, időre kellett felérniük a Hármashatár-hegyre). Persze nem baj, ha valaki nem akarja vesztegetni az időt, és igyekszik élete minden percében valami hasznosat csinálni - csakhogy a türelmetlenkedők többsége amúgy meg "inspiráló" Coelho-idézeteket posztolgat a Facebookon és olyan sorozatokat néz egész estéken át, amelyeket tulajdonképpen nem is szeret; az én szememben ezek nem érnek annyit, hogy dührohamot kelljen kapniuk két perc reklám miatt. Nyilván nem azt mondom, hogy mindenkinek töltse ki a teljes életét a munka, az ismeretszerzés és/vagy az aktivizmus, kell a szabadidő, különben kiég az ember. De esetleg érdemes feltennünk magunknak a kérdést: vajon az, amivel eltöltjük üres óráinkat, tényleg annyira értékes, hogy bosszankodnunk kéne néhány reklám vagy kevéssé érdekes Facebook-poszt miatt? (Egy kicsit csatlakozva az előző bejegyzésemhez: https://mmreflexiok.blogspot.com/2024/03/tarja-kulho-az-igazsagoszto-avagy-finn.html)