Már a címből is sejthető, hogy a történet főszereplője nem valami tündibündi cuki jószág. Alfi fő életcélja az emberek – elsősorban gazdája, Szőri – szívatása. Tudatosan azért rágja az internetkábelt, tépi le a szúnyoghálót, pisil bele az ágyba stb., hogy ők jól kiakadjanak.
Persze vicces úgy közelíteni meg a macskákat, hogy azok direkt tesznek nekünk keresztbe. Alfinak ráadásul igen jó meglátásai vannak: a könyv maszkulinitás-tanulmánynak is elmehetne, ahogy rávilágít, hogy a férfiak szokásos szabadidős viselkedéseikkel (netezés, horgászás, piálás stb.) valójában mennyire saját lúzerségüket próbálják leplezni vagy kompenzálni. (Mondjuk elég bizarr, hogy pont egy macska képviselje a hegemón maszkulinitást, de mindegy.) Ugyanakkor az is árulkodik valamiről, hogy a könyv Alfi minden tevékenységét tudatos emberbosszantásnak állítja be (még azokat is, amikről tapasztalt macskatartók tudják, hogy másról szólnak, pl. jelölés). Ez nagyon szépen ráhajaz arra, ahogyan tőlünk különböző szokásokkal rendelkező embereknek is hajlamosak vagyunk rosszindulatot tulajdonítani és nem pedig megérteni a valódi indítékaikat (érdemes fejben tartani, hogy a könyvet „igazából” Szőri írta). Alfi és Szőri konfliktusainak sorozata ilyen értelemben a kultúrák találkozásának klasszikus példája, ami nyilvánvalóan soha nem vezethet békés együttéléshez, mert ahhoz az kéne, hogy alapból jóindulatot tételezünk fel a másikról.
Mindettől a Vérmacska nem lesz szar könyv. Sőt, nagyon is igaz. Csak éppen nem a macskákra, hanem az emberekre.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése