Crossing, avagy a maradandó sérülésekről

 

A film egyik főszereplője Evrim, az isztambuli transz nő. Sok társához hasonlóan prostituáltként kezdte, azonban sikerült kitörnie: jogi diplomát szerzett, és egy civil szervezetnél dolgozik, amely az utcán élőket segíti. Az egyik jelenetben be kell mennie a rendőrségre, hogy kihozza illegálisan letartóztatott védencét, egy utcagyereket. A rendőrök azonban emlékeznek rá prostituált korából, és gúnyos, megalázó megjegyzésekkel illetik, kételkednek jogi végzettségében, és alapból nem veszik komolyan. Evrimnek hosszan kell küzdenie, hogy egyáltalán teljesítsék a kérését, és részben azért, mert ő maga se tud olyan határozottan kiállni ebben a helyzetben, mint a film egyes korábbi jeleneteiben. Látszik rajta: nemcsak attól szenved, ahogy éppen bánnak vele, hanem előjön benne az összes múltbeli sérülés, amit hasonló helyzetekben nem jogi képviselőként, hanem letartóztatottként szerzett. Nyilván az sem segít a dolgon, hogy napi szinten megtapasztalja: sok férfi továbbra is úgy viszonyul hozzá, mintha még mindig pénzért árulná a testét.

Nagyot ment a közelmúltban az Oslo Pride kisfilmje, ami nagyszerűen mutatja be, milyen felszabadító érzés tudni, hogy a környezetedben levő emberek LMBT+-szövetségesek (megnézhető itt: https://www.facebook.com/share/v/15NmbavqzZ/). Olyan komment is volt azonban, amely az LMBT+ embereket vádolja előítéletességgel, amiért mindenkiben az ellenséget látják, amíg be nem bizonyosodik, hogy nem az. Pedig nemcsak az a szomorú helyzet áll fenn, hogy Isztambulban egy transz nőnek, Magyarországon pedig bármely LMBT+ embernek jó oka van tartani mások reakciójától. Akit korábban rendszeresen támadtak, megaláztak vagy ellenségnek tekintettek pusztán az identitása miatt, az nem szabadul meg egycsapásra ezektől a sérülésektől, amint megváltozik az élethelyzete (pl. diplomát szerez vagy elköltözik egy elfogadóbb országba). Mindennapos tapasztalat, hogy a Nyugat-Európába költözött magyar LMBT+ emberek lelkesen keresik és fotózzák a szivárványszínű jelképeket, a helyiek meg értetlenül néznek, hiszen nekik ezek magától értetődő tereptárgyak. A Magyarországról menekült azonos nemű párok félve fogják meg egymás kezét az utcán, gombóccal a torkukban mondják ki a tanítónőnek, hogy a gyereknek két apukája van - pedig most már semmitől sem kell tartaniuk, de túlságosan jól emlékeznek még arra az időszakra, amikor kellett. Ha azzal telnek a mindennapjaid, hogy a mindenhol körülvevő stigmával kell küzdened, akkor igenis sokat jelent, ha van a világnak egy olyan szeglete - egy hely vagy egy ember - amely/aki nem követeli ezt tőled. És idővel talán eljutsz oda, hogy tényleg szorongás nélkül mersz önmagad lenni.

A filmet pedig nézzétek meg, mert jó!