A podcastban (amelynek a csoportképét a Nőkért Egyesület Facebook-oldaláról vettem) a résztvevők igen alaposan körüljárják az összes olyan témát, amelyek a feminista és az LMBTQ+ mozgalom között súrlódási pontok szoktak lenni - a nyugati országokban. Ezek egy része Magyarországon egyáltalán nem releváns, de szerencsére a vendégek erre rá is mutatnak, például hogy nehéz pinkwashingról beszélni egy olyan közegben, ahol egy meleg párt ábrázoló Coca-Cola reklámból országos botrány lesz (aki nem emlékezne rá, itt a sztori: https://mmreflexiok.blogspot.com/2019/08/nohate-kampany-coca-cola-tetovaltak-es.html). Viszont sem a műsorvezetők, se a vendégek nem tesznek utalást arra, hogy a politikai környezet Magyarországon hogyan korlátozza az LMBTQ+ embereket. Hella egy ponton megjegyzi, hogy az átlag transz embereknek nem az a legfőbb problémája, hogy lehetnek-e élsportolók, hanem hogy hogyan lesz munkahelyük és lakhatásuk; míg ezek valóban égető problémák, az általam ismert transzok attól is nagy mértékben szenvednek, hogy nincs lehetőségük a hivatalos nemük megváltoztatására. Hasonlóképpen nyugati klisék hangzanak el arról, hogy a más kultúrából származó gyerek örökbe fogadásakor mi az etikus eljárás (mellesleg összemosva a kultúrát és az etnikai/rasszbeli származást, és egy egységes roma kultúrát feltételezve), de az nem említődik meg, hogy jelen pillanatban mindez Magyarországon nem releváns, lévén LMBTQ+ embereknek esélye sincs örökbe fogadni.
Először abban a hitben voltam, hogy - hasonlóképp a "transzok a vécében/élsportban" témakörhöz - az lesz a stratégia, hogy a műsorvezetők hozzák a nemzetközi feminista mozgalomból származó kliséket, a vendégek meg majd jól visszahúzzák őket a földre. De annyira nem ez történt, hogy a cégek pride-okról való kivonulására is amerikai és nem magyar példákat hoztak. Mintha az egész beszélgetés nem is Magyarországon zajlott volna, vagy legalábbis nem a 2025-ös Magyarországon.
Több potenciális magyarázatot tudok elképzelni erre a jelenségre. A sajnos legvalószínűbb, hogy a műsorvezetők azért nem mertek politizálni, nehogy a program, vagy akár a programsorozat, a kormány célpontjává váljon. Ha így van, az elég komoly látlelet a diktatúráról, ugyanakkor kérdés, mennyire hatékony és/vagy ajánlatos ezt a stratégiát választani. Ugyanakkor őszintén szólva nem most látom először azt, hogy a Háttér mintha ignorálná a politikai környezetet. Pár éve (de már 2021 után) fordítottam nekik egy cégeknek szóló kézikönyvet arról, hogyan kell transzbarát munkahellyé válni, és ebben egy teljes fejezet foglalkozott a munkavállalók hivatalos nemváltásának kezeléséről - annak bármi említése nélkül, hogy jelenleg Magyarországon (sajnos) ezzel a problémával nem fognak szembesülni. A kormány nemrég belengette, hogy törvényileg fogja megakadályozni a civil szervezetek külföldről történő támogatását, ami gyakorlatilag az LMBTQ+ egyesületek munkájának ellehetetlenítéséhez vezetne - mindeközben a Háttér nemrég megnyitott közösségi tere után egy újabb, harmadik helyszín létrehozását tervezi. Nyilván nem azt mondom, hogy essenek pánikba és állítsanak le mindent, de amikor süllyed a hajó, az erőforrásokat inkább a felszínen maradásra kellene koncentrálni, mint új projektek indítására.
Teljesen érthető pszichológiai reakció, ha az ember megpróbálja kizárni az életéből a rosszat, akár úgy is, hogy nem vesz tudomást a közvetlen környezetében levő problémákról. Az aktivizmus részéről azonban szerintem ez az attitűd nem megfelelő. A politika mindenhol befolyásolja az LMBTQ+ emberek életét, egy olyan országban pedig különösen, ahol kifejezetten diszkriminatív törvények vonatkoznak rájuk. Ha ezt a projektjeinkből vagy akár egy ilyen beszélgetésből kihagyjuk, akkor kapunk egy általános, kontextus nélküli párbeszédet, ami elméleti szinten marha érdekes, de csak korlátozottan foglalkozik a magyarországi LMBTQ+ emberek valódi problémáival.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése