Gabriel García Márquez: El otoňo del patriarca

***SPOILER*** Az idős diktátor nem látja, milyen nyomorban tengődik a népe. Azaz: megteheti, hogy nem látja meg, hiszen a széles sugárutakra Patyomkin-palotákat emeltek, hogy elrejtsék előle a nyomornegyedek viskóit. Így aztán könnyen tarthatja magát a nép jótevőjének. Ma egy olyan faluba utazom, ahová naponta csak két busz megy. Épp eleget hallottam és olvastam arról, milyen nehéz az ilyen helyen élőknek állást találni és azt meg is tartani; még ha lenne is a közelben, gyakran a munkaidő nem egyeztethető össze a menetrenddel. Mindezen a buszon ülve gondolkodtam futásból hazafelé jövet, miközben a Szépvölgyi úton elegáns villák sorakoztak egymás mellett. Az ilyen villák a mi Patyomkin-palotáink. És hatásosan működnek: sok jólszituált budapestinek fogalma sincs arról, milyen körülmények közt élnek az elmaradottabb falvakban. Ezért hallok napi szinten olyan mondatokat, hogy „ne mondd már, hogy valakinek sok a 2000 forintos belépő!” vagy „de hát manapság már mindenkinek van internete!” Nem vesszük észre a szegénységet, mert megtehetjük. A regénybeli diktátor végül meghal; halálának napját a nép a szabadulás pillanataként ünnepli. Irigylésre méltó helyzet, amikor egyetlen ember eltávolítása megoldja a demokrácia problémáját. (Már ha tényleg megoldja, de erről már nem szól a regény.) Ezzel szemben egy párt nem szokott csak úgy meghalni (kivétel talán az SZDSZ, de az sem történt előzmények nélkül). Ha egy vezetőt eltávolítanak, jön egy másik hasonló. És ha egy párt 2/3-os többségét kihasználva olyan törvényeket hoz, amelyek bebetonozzák vezető szerepében, nagyon nehéz őket eltávolítani. Annak idején az MSZMP távozását a szocialista blokkban általánosan felbukkanó reformok siettették. Milyen külső hatás kéne ahhoz, hogy a magyar helyzet megváltozzon?