Jéghercegnő; Durr, durr és csók

Ez csak két mű azoknak népes táborából, amelyben valaki felnőtt fejjel viszontlátja gyerekkori szerelmét, (újra) összejönnek és boldog, harmonikus kapcsolat alakul ki közöttük. Lehet, hogy a valóságban is előfordul ilyen; elvégre sokakat ismerek, akik képtelenek új kapcsolatot kezdeni, mert évekkel a szakítás után sem zárták még le a régit. És persze, előfordulhat, hogy felnőtt emberként mindkét félnek pont olyanra alakult a személyisége, mint amilyet a másik keres. Elméletben egy ismerőssel könnyebb leküzdeni a gátlásainkat is, bár ez a két mű pont nem arra példa: a film hőse először fel sem ismeri a felnőtt nőben az egykori kislányt, Erica és Patrick pedig ugyanolyan aggodalommal próbálnak jó benyomást kelteni az első randevún, mintha egy ismeretlennel készülnének találkozni. Ám ezzel együtt is szkeptikus vagyok. Az emberek többsége nosztalgiával gondol a gyerekkorára, megszépíti az azzal kapcsolatos emlékeket. Ezeknek az idealizált emlékeknek lesz része a régi kölyökszerelem. Ha ismét felbukkan, ugyanazt az ártatlan kisfiút vagy kislányt látják benne ismét. A másik változásait talán észre sem veszik, vagy nem akarják meglátni, mert ezzel az idealizált gyermekkor képe is romba dőlne. Aki a gyermekkori szerelmével kezd felnőtt fejjel viszonyt, vajon tényleg az embert keresi, vagy az emlékeket egy aranykorról, ami a valóságban sosem létezett? Mondhatjuk persze, hogy mindenki belevetít a szerelmébe különböző tulajdonságokat. De én jelentősen problémásabbnak érzem, ha ez a belevetített dolog egy egész világ, amit éveken keresztül dédelgettünk magunkban. Szóval nagyon örülök, hogy a párom nem valami újból felbukkant gyerekkori rajongó, hanem egy olyan ember, akivel felnőttként ismertük meg egymást; mi önmagunkat és a másikat keressük a kapcsolatban, nem valamiféle nosztalgiavilágot.