Ökokatasztrófás antiutópiákat korábban csak észak-európai és észak-amerikai szerzőktől olvastam (pl. https://mmreflexiok.blogspot.com/2018/09/emmi-itaranta-teamesterno-konyve.html, https://mmreflexiok.blogspot.com/2024/05/ritso-isomaki-vedenpaisumuksen-lapset.html), ezért különösen kíváncsi voltam erre a novellára, hiszen a szerző Madridban él, egy olyan városban, amely már most durván megszenvedi a klímaváltozást. Nem meglepő tehát, hogy sötét színekben festi le a nem is olyan távoli jövőt.
2054-ben az Ibériai-félsziget sokkal durvábban el van sivatagosodva, mint a pár évvel ezelőtti képemen (Alicante környékén). Az emberek csak az idősek meséiből ismerik az esőt, és olyan hőség van, hogy aki teheti, csak napkelte előtt és napnyugta után megy ki az utcára. Az aszály miatt gyakorlatilag megszűnt a mezőgazdaság: növényi élelmiszerhez egyáltalán nem lehet hozzájutni, a húst és a halat jegyre adják. Hasonlóképpen korlátozzák a vízfogyasztást is: reggel 7 után elzárják a lakásokban a vizet, így az emberek napirendje is átalakult, hiszen aki fürödni, mosni vagy mosogatni akar, annak hajnalban kell kelnie. A szűkös erőforrások miatt a gyerekvállalás luxus lett, és ha egy nő állapotos, arra igencsak ferde szemmel néznek a többiek.
Az ironikus persze az, hogy ezeknek az intézkedéseknek egy részét, legalábbis enyhébb formában, már most érdemes lenne megfontolni, és ezzel késleltethetnénk a katasztrófát. Nem szabadna pazarolnunk az élelmiszert és a vizet, és tényleg tudatosítanunk kellene magunkban, hogy a jelenlegi túlnépesedés hatalmas terhet ró a bolygónkra. Nem azt szeretném, ha olyan szintű előítéletek sújtanák a gyereket vállalókat, mint ebben a novellában, de legalább nem kellene még külön ösztönözni az embereket a szülésre és megnehezíteni a fogamzásgátláshoz, illetve abortuszhoz való hozzájutást. Ha csak annyi gyerek születne, ahányat az emberek valóban akarnak, már jelentősen lelassulna az emberiség túlszaporodása. Azonban, mint ezt korábban már kifejtettem (https://mmreflexiok.blogspot.com/2022/02/david-attenborough-egy-elet-bolygonkon.html), a populista nacionalizmus ezzel ellentétes irányban lobbizik, hiszen az ő szemükben az adott nemzethez tartozó csecsemők értékesebbek a többinél, ezért népük genetikai értelemben vett fennmaradásához feltétlenül szükséges, hogy minél több szülessen belőlük, akármekkora terhet is ró ez a környezeti erőforrásokon felül a gazdaságra, az egészségügyre és az oktatásra is.
Múlt héten olvastam, hogy Lengyelországban bevezetik a négynapos munkahetet (ami amúgy jó ötlet), mégpedig azért, hátha akkor több gyerek fog születni. Mondjuk nem hiszem, hogy eddig a lengyelek azért csináltak kevesebb gyereket, mert nem volt rá idejük, ezért valószínűtlennek tartom, hogy az új intézkedés hatására ugrásszerűen megnövekedne a születésszám. Viszont azt a mögöttes ideológiát, hogy a nemzetnek minél több újszülöttre van szüksége, rendkívül károsnak tartom - a környezeti hatások mellett a nők jogainak a szempontjából is; ha a négynapos munkahét nem hozza meg a nacionalisták által kívánt eredményt, mi lesz a következő lépés? És egyáltalán, miért fontos az, hogy szülessen egy csomó lengyel kisbaba, ha amúgy is túl sok ember él a Földön? Vannak kontinensek, ahol - leginkább a keresztény egyházak hittérítőinek hatására - az embereknek nincs elég tudása vagy lehetősége fogamzásgátló eszközöket alkalmazni, és továbbra is sorra születnek a gyerekek, akik hosszú távon megoldást jelenthetnek egy esetleges európai munkaerőhiányra. Ők persze nem lesznek lengyelek, de a bolygó (és jelenlegi életszínvonalunk) megmentésére az az egyetlen esélyünk, ha elfelejtjük a "nemzetek" közti határokat.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése