A Vad Angyal és a mesterséges intelligencia

 

Természetesen a Vad angyal és más telenovellák szereplői nem találkoztak a mesterséges intelligenciával, bár lehet, hogy javukra vált volna, lévén a természetesből nem túl sok jutott nekik. Ebben a posztban, ami egy korábbinak a folytatása, azokkal az MI által készített képekkel és történetekkel szeretnék foglalkozni, amelyeket sokan "AI-giccsként" emlegetnek. Ugye én nem nagyon szeretem a "giccs" szót, engem is zavar viszont ezeknek a hatásvadász történeteknek és manipulált képeknek a társadalmi hatása.

Egyre több olyan oldalt látok a Facebookon, amely megható, de egyértelműen a mesterséges intelligencia által írt történeteket oszt meg. Ezek nyilván személyre szabottak, tehát ahogy az én feedemen mindig az utolsó pillanatban jelentkezik valaki az eutanáziára ítélt macskáért vagy ment meg egy macska egy kisgyereket, a randioldalakat bújó férjezetlen nők gondolom a szőke herceg különböző változatairól kapnak romantikus történeteket. Még problémásabb módon történetek keringenek olyan hétköznapi hősökről, akik a Holokauszt idején zsidókat mentettek vagy egy zseniális felfedezésükkel megváltoztatták egy egész embercsoport életét – és akik valójában soha nem léteztek. És persze mindezt MI-vel készült "fényképek" egészítik ki olyan emberekről, akik vagy teljesen kitalált személyek, vagy éltek ugyan, de fénykép nem maradt fenn róluk. Vannak teljes oldalak, amelyek kizárólag ilyen történeteket nyomnak, de amúgy magukat komolyan vevő, fontos társadalmi kérdésekben érzékenyíteni akaró internetes tartalomkészítők is olykor ezekhez a módszerekhez folyamodnak. Persze mindez kapcsolódik a netes tartalomkészítés követelményeihez. Egy adott tartalomkészítő akkor tudja legjobban megtartani az olvasóit, ha rendszeresen publikál, viszont egy-egy történelmi tárgyú cikk komoly utánjárást igényel, a megírása se két perc, ezért aki az MI-re bízza az egyik vagy mindkét feladatot, az kevesebb munkával tud pénzt keresni (mert ugye mindannyian tisztában vagyunk azzal, hogy ezek az emberek különböző módokon anyagilag profitálnak a Facebook-oldalukból vagy a blogjukból – én is kereshetnék pénzt ezzel a bloggal, ha akarnék, csak nekem nincs ilyen szándékom). Plusz napjainkban már elvárás, hogy minden posztot illusztráljunk képekkel, és egy olyan személyről, akiről nem készültek fotók (mert túl régen élt, vagy mert nem is létezett), nyilván nem találunk hiteles ábrázolást, az MI viszont szívesen csinál nekünk egyet. Korrektebb szerzők ilyenkor hozzáteszik, hogy mesterségesen generált "fotót" látunk, illetve most már a Facebook is figyelmeztet, hogy a posztban MI-tartalom található, bár azt nem pontosítja, hogy ez csak a fotó vagy a szöveg is.

Persze nem a mesterséges intelligenciával kezdődött az emberek félrevezetése; egy ismerősöm felháborodott rantjére, miszerint ezek "meghamisítják a történelmet", felhívtam a figyelmét, hogy az államszocialista Romániában felnőve biztos látott már ilyet azelőtt is. A gond az, hogy az MI sokkal  hitelesebben csinálja a hamisítást, mint azok, akik ügyetlenül retusálták ki a Nagy Vezér fotóiról az azóta kegyvesztett politikusokat. És az a nagy helyzet, hogy még egy tudatosan gondolkodó ember se feltétlenül végez kutatómunkát minden egyes olvasott hír után, hogy kinyomozza, valós történetet mesélt-e el. Mindenfajta média befolyásolja a közönségét (ld. pl. https://mmreflexiok.blogspot.com/2021/03/instrumentalization-of-lgbti-rights-in.html), de az MI majdnem tökéletes illúziót keltő posztjai még inkább. És persze nem olyan nagy probléma, ha elhisszük, hogy a százéves néni cicát (más változatokban kutyát vagy nyuszit) fogadott örökbe öreg napjaira, de aki ennek bedől, azt potenciálisan meg fog győzni egy gyűlöletkeltő "hiteles" híradás is az átoperált óvodásokról vagy a terrorista kebabosról. 

Emellett a nagyon komoly probléma mellett talán eltörpül, de számomra szintén fájdalmas, ahogy az MI hatásvadász történetei hatással vannak a nyelvre és az emberek működésére. Persze ez sem az MI-vel kezdődött; pont azért emlegetem a bejegyzés címében a Vad angyalt (amellett, hogy hasznos és nem MI által készített illusztrációt kínál), mert a telenovellák és a romkomok túldramatizált világa átszivárog az emberi kapcsolatokba is. Az egyik exem családja ijesztő módon emlékeztetett egy latin-amerikai szappanoperára: kizárólag érzelmi szélsőségekben tudtak létezni, és a "te vagy a legcsodálatosabb, téged szeretlek a legjobban a világon" állapotból egy fél perc műve volt átesni abba, hogy "nem vagy többé a testvérem!", ha az illető meggondolatlanul bejelentette, hogy félórát késni fog egy családi születésnapról. Sokan csak a szirupos romantikus történetek szóhasználatával tudták kifejezni a valódi érzéseiket, és ezeknek a sztoriknak a helyét vették most át az MI által írt Facebook-posztok. Még a nyelvhelyességbe is átszivárog az MI hatása: sok blogbejegyzésben és Facebook-posztban a gépi vagy MI-fordításokra jellemző nyelvtani hibák vannak (például a tárgyrag lehagyása, "megettem a vacsora"), amelyek így kezdenek átszivárogni az anyanyelvi beszélők nyelvhasználatába. Míg pár éve azt jósolták, hogy az egyre nagyobb korpusznak köszönhetően a nagy nyelvi modellek egyre pontosabb fordításokat fognak kínálni, az ellenkezője történt, ugyanis az emberi ellenőrzés nélkül kitett MI-fordítások ugyanúgy része lettek a korpusznak, az MI immár saját fordításait tekinti magyar nyelvű forrásnak. Egy Google-fordítóba beírt kínai kifejezésre több hibás, mint helyes magyar fordítás jön ki, mert több Temu-reklám és hasonló szintű szöveg található ebben a nyelvkombinációban, mint profin megcsinált, gondos emberi fordítás. Ezek a nyelvi zagyvaságok aztán az átlagos beszélők nyelvhasználatába is bekúsznak, és még nyelvi szakemberek körében is előfordul, hogy egyáltalán nem is veszik észre egy gyakori szerkezet hibás vagy kétértelmű voltát.

Már többször kifejtettem: az MI nem hozott gyökeresen új dolgokat az emberi kommunikációba, csak rátelepedett olyan tendenciákra, amelyeket korábban más dolgok, például a szappanoperák, képviseltek. A Vad angyal és az MI-sztorik ugyanazt a leegyszerűsített világképet és szenzációhajhász nyelvezetet alkalmazzák. És az sem egészen új jelenség, hogy amúgy komoly társadalmi mondanivalóval rendelkező szerzők a szappanoperák vagy MI-giccsek stílusában írnak, talán mert így akarnak olvasókat bevonzani, talán mert a mindent elárasztó MI-történetek korában ez jön nekik automatikusan. Esetleg valóban MI-t használnak a megíráshoz is; mint fent említettem, egy-egy Facebook-bejegyzésben nem tudni, hogy az "MI által generált tartalom" figyelmeztetés a szövegre, a képre vagy mindkettőre vonatkozik. Pont ezért azt gondolom, hogy egy magára valamit is adó tartalomkészítőnek mindkettő használatát kerülnie kéne, ha hiteles akar maradni.

A tigris szeme és Tóth Gabi angolja

 

Nyilván egy wikipédiás tigrisképet tettem illusztrációnak és nem Tóth Gabi minősíthetetlen előadását – először tök komolyan azt hittem, hogy valaki viccből keverte az énekesnő fellépése alá a 12 éves Zsuzsika produkcióját, akit kirúgtak a bivalybasznádi általános iskola leánykarából. Tóth Gabi valószínűleg jobban járt volna, ha fenntartja ezt az illúziót, ő azonban felháborodva védekezett azzal, hogy de hát nem mindenki olyan szerencsés, hogy gyerekkorától tanul angolul.

Most nem akarok abba belemenni, hogy Tóth Gabinak nemcsak a kiejtése borzalmas, hanem hamisan is énekel, mert nyelvi szakemberként és egykori nyelvtanárként úgy érzem, a nyelvi kérdéshez jobban hozzá tudok szólni. Tehát először: valóban nem minden gyereknek van lehetősége angolul tanulni, ez sokban függ attól, milyen társadalmi réteghez tartozik és milyen jellegű településen él. A bivalybasznádi Zsuzsikán kevésbé lennék kiakadva, ha ilyen kiejtést produkálna. Viszont most, felnőttként Tóth Gabi már ünnepelt és valószínűleg nem koldusszegény énekesnő, nem ütközött volna komoly akadályokba, ha úgy dönt, megtanulja a szakmája nemzetközi nyelvét.

Másodszor, még az se feltétlenül kellett volna, hogy beiratkozik egy angoltanfolyamra. Egy popszám elénekléséhez nem kell komoly nyelvi szint, ahogy vélhetően számos magyar operaénekes olasztudása is legfeljebb az  áriák szövegének megértéséig terjed, és nem feltétlenül tudják képezni mondjuk a Trapassato Remotót. Sőt, az ember akár olyan dalt is el tud énekelni, amelynek a nyelvét nem beszéli, csak nagyjából elmagyarázták neki a tartalmat – ezt igazolhatja bármely kórustag vagy bárki, aki nem latinosként a ballagásán a Gaudeamus igiturt énekelte.

Szóval ha az ember angolul akar énekelni, elég, ha nagyjából sejti, miről szól a dal, és elpróbálja a kiejtést egy olyan videóval, amin dalszöveg is van (csatolok egy ilyet arra az esetre, ha valamely olvasóm megpróbálná: https://www.youtube.com/watch?v=_qDML_BCju8). Zenével foglalkozó embereknek ez igazából könnyebb, mint másoknak, ugyanis a zenei hallás nagyban segíti a kiejtés elsajátítását, amint azt nyelvtanárként számos tanítványomnál láttam. Emlékszem, annak idején hogy meglepődtem, mikor a Music TV interjúiban szembesültem vele, hogy Marie Fredriksson a Roxette-ből és Björk bizony akcentussal beszéli az angolt, a dalaikból ugyanis ez egyáltalán nem derült ki. Egyszerűen megtanulták az adott dalszöveg pontos kiejtését, így az angolosabban hangzott, mint a spontán megnyilvánulásaik. Ha Marie-nak sikerült ezt a teljes életművén végigvinni (gondolom, Björknek is sikerülni fog, de ő még él, szóval még bármi lehet), vagy ha a brit Hugh Laurie képes volt nyolc Dr. House-évadon keresztül hiteles amerikai kiejtéssel beszélni, akkor Tóth Gabi is megtanulhatta volna egyetlen dalszöveg kiejtését.

Vagy harmadszor, ha nem volt hajlandó ebbe energiát fektetni, akkor adva van egy kínálkozó megoldás: énekeljen magyarul. Rengeteg magyar popszám van, bőven lett volna miből válogatnia. 

Egy magára valamit is adó énekes a fenti megoldások valamelyikéhez folyamodott volna. De Tóth Gabi nem így cselekedett, mégpedig azért, mert úgy érezte, bármit megtehet. Ő a NER-rendszer üdvöskéje, tehát nem kell erőfeszítéseket tennie az angol kiejtés elsajátítására, hiszen ha egy EP-képviselőtől elnézik a bénázást (ld. https://mmreflexiok.blogspot.com/2025/01/tompika-what-watch-ten-watch.html), akkor bizonyára tőle is. (A másik opció az, hogy nem is volt tudatában saját hibás kiejtésének, de ezt azért nehezen tudom elképzelni.) Magyarországon nem attól vagy sztár, hogy megfelelő energiát fektetsz a dalaid megtanulásába, hanem attól, hogy kinek vagy a kegyeiben. Ez hozzájárul a provincialitáshoz (amiről bővebben itt: https://mmreflexiok.blogspot.com/2024/07/antonio-lopez-ortega-los-oyentes-avagy.html), és ahhoz, hogy sok minden más mellett az ország kultúrájának a színvonala is a béka feneke alá zuhanjon.

Tompika, what watch? - Ten watch!

 

Az örökérvényű Casablanca-jelenetet gyakran felemlegetik a magyarok angoltudásának (pontosabban nem-tudásának) illusztrálására. A filmbéli magyar házaspár nemcsak szó szerint fordít anyanyelvéből, teljesen ignorálva olyan nyelvi jelenségeket, mint a többjelentésű szavak, de láthatóan nincs is tudatában annak, milyen szinten nem beszéli a nyelvet. Ez utóbbi jellemzi néhány kései utódukat is, például legutóbb Deutsch Tamást, akinek egy bizottsági ülést megnyitó beszédéről készült videófelvétel napok óta kereng a neten. Ezért nem is fogom ide kitenni, ugyanis a magyar miniszterelnökhöz hasonlóan Tompika képével se kívánom rontani a blogom színvonalát.

Sokakkal ellentétben nem azt látom a legnagyobb problémának, hogy egy EP-képviselő nem beszél jól angolul. Ugyanis az Európai Unióban az összes tagállam hivatalos nyelvei hivatalos nyelvnek számítanak, így ha például egy bizottságnak van észt és litván tagja, az adott bizottság ülésein kötelesek észt és litván szinkrontolmácsolást biztosítani. Természetesen dönthet úgy egy képviselő, hogy ezt nem veszi igénybe, és láthatóan ezt tette Deutsch Tamás is a szóban forgó ülésen. Vagyis valószínűleg meg volt győződve róla: tud ő annyira angolul, hogy tolmács nélkül is elboldoguljon egy ülés megnyitásával. 

Nyelvtanári és tolmácsi pályafutásom során sokakat másokat is láttam (magyarokat, cseheket és lengyeleket), akik egyáltalán nem voltak tisztában saját nyelvtudásuk szintjével. Volt olyan tanítványom, aki meg volt róla győződve, hogy középfokon beszél angolul, pedig az igék jelen ideje is kihívást jelentett számára. Nyelvvizsgáztatóként is találkoztam olyanokkal középfokon, akik a bemutatkozáson felül semmit nem tudtak kinyögni. Konferenciákon pedig visszatérő tapasztalat az a magyar résztvevő, aki "nem kell tolmácsgép, én értem az angolt" felkiáltással ül be a terembe, majd tíz perc után kioson, mert egy hangot sem ért. Pedig a nyelvtudásnak alapvető eleme lenne az is, hogy tisztában legyünk vele, mit jelent egy nyelvet beszélni, illetve érteni, és a saját nyelvtudásunk körülbelül mire elég.

Szóval ha Tompikának lett volna némi önismerete, tolmácsot kér és minden meg van oldva. Ámde nem így történt. És ezzel nem is az a legnagyobb baj, hogy lejáratja a magyarokat, hiszen ezt már sokan mások is megtették, részben, bár nem kizárólag a nyelvtudásuk hiányával (egy eklatáns példa itt: https://mmreflexiok.blogspot.com/2021/09/a-legy-botranya.html). A legnagyobb baj az, hogy Deutsch Tamás hosszú évek óta ül az Európai Parlamentben és annak bizottságaiban és vesz részt döntésekben - úgy, hogy csak vélt angoltudásával valószínűleg igen keveset ért a történésekből. És simán lehet, hogy nem ő az egyetlen. Magyarország és az EU sorsát olyan emberek befolyásolják, akiknek nyelvi hiányosságaik miatt gőzük nincs, mi folyik és egyáltalán mit szavaznak meg.

Meszticek, romák és a nyelvi elszigetelődés

 

Laura Catelli könyve, A meszticitás archeológiája, szépen végigvezeti, hogyan jelentek meg a történelem során a meszticek a társadalmi diskurzusokban, tudományokban és művészetekben Latin-Amerikában, elsősorban Mexikóban. Ami meglepő volt számomra, hogy az elméleti hátteret illetően szinte kizárólag spanyol nyelvű forrásokra hivatkozik. Pedig ebben a témában azért születtek klasszikusok angol nyelven is, mint Gloria Anzaldúa híres esszéje arról, hogy két világ határán a mesztic szélesebb látókörrel rendelkezik. Nyilván ez az elmélet később született, mint a könyvben tárgyalt írások és festmények, de Catelli legalább az elméleti bevezetőben foglalkozhatott volna vele. Csakhogy, mint egy szintén itt élő magyar szociológus barátom is megállapította, a spanyol-portugál nyelvű szakirodalom tényleg bőséges, és ezért az ezen a nyelvterületen élő tudósok nem feltétlenül érzik szükségét, hogy a világ más területein alkotott elméleteket és kutatásokat is beépítsenek a műveikbe. Persze ugyanez gyakran elmondható az angol anyanyelvű szerzőkről, akik közül sokan egyáltalán nem beszélnek idegen nyelveket (és akkor jönnek az ilyen kijelentések, hogy "Kelet-Európában még nem végeztek ilyen kutatást" - de végeztek, tesó, csak a tanulmány oroszul vagy románul van). Mentségükre legyen mondva, elég sok nem-angol anyanyelvű szerző is angolul publikál, ha nemzetközi közönséghez akar eljutni, tehát ha angolul olvasunk forrásokat, kicsit tágabb látókörünk lesz, mintha a spanyol nyelvre korlátozzuk magunkat, amelyre a más nyelvű szakirodalomból csak az igazán nagy klasszikusokat szokták lefordítani.

Egyébként nem vagyok biztos benne, hogy ezt az elzárkózást kizárólag a nyelvtudás hiánya okozza. Tegnap néhány helybeli anyuka azon szörnyülködött, hogy a gyerekeiknek az iskolában a standard (kasztíliai) spanyol nyelv szabályait tanítják, pedig a kanári-szigeteki dialektusban egy csomó minden másképp van (pl. többes számban nincs tegezés-magázás). Természetesen gáz az, ha a nyelvjárási különbségek miatt lenézünk vagy kirekesztünk valakit, mint Magyarországon (ld. https://mmreflexiok.blogspot.com/2017/01/brutalis-tortenelem.html). De kedvem lett volna megkérdezni: ha a gyereketek nem tanulja meg a standard nyelvhasználatot, hogyan fogja olvasni a kasztíliai nyelvű honlapokat és könyveket, vagy bármit, ami a kis szigetcsoportunkon kívül íródott, hogyan néz majd tévéműsorokat és filmeket, hogyan érti meg a választások előtt a miniszterelnök-jelöltek beszédeit? Ha nem tanulja meg az ország hivatalos dialektusát (a saját dialektusának megtartása és értékelése mellett), elszigeteli magát nemcsak a világ, de még az ország történéseitől is. A helyi kultúra védelme egy dolog, de fontos tudatában lenni annak, hogy ezt és általában az emberi kultúrát és a Földet csak akkor tudjuk megőrizni, ha nagyobb egységekhez csatlakozunk.

És mi a helyzet Magyarországon? Nemrég olvastam egy kedves ismerősöm disszertációját, amelyben a magyarországi romák helyzetével foglalkozott. És itt is szinte minden hivatkozásban magyar szerzők művei szerepeltek, pedig egyrészt roma témában is írtak fontos tanulmányokat más országokban élő szerzők, másrészt az amerikai critical race theory (amelyet a szerző meg is említ a disszertáció első részében) nagyon sok dologban a magyarországi romák helyzetére is alkalmazható. Azon gondolkoztam, az elméleti háttér nyelvi bekorlátozása azért történt, mert a szerző nem tud elég jól angolul (vagy németül, spanyolul stb.), vagy mert a magyar oktatási intézmény ezt várta el? Mindkettő gáz, de az eredmény ugyanaz a fajta elszigetelődés, amit a spanyol társadalomtudományban látunk - azzal a különbséggel, hogy ott a merítés így is több mint 50 millió európai lakosra plusz egy majdnem teljes kontinensre terjed ki (a spanyolok ugyanis az írott portugált könnyen megértik, Catelli is rendszeresen idéz portugál és brazil szerzőket fordítás nélkül). A magyar nyelvvel nincs ilyen szerencsénk, ráadásul a tudományos könyvkiadás régóta haldoklik, tehát egyre kevesebb nemzetközi szakirodalom jelenik meg magyarul. Ha a magyar tudósok - intézményes okokból vagy nyelvtudás híján - kizárólag magyar nyelvű forrásokra alapoznak, az olyan mértékű provincializmushoz vezet, amely a már meglevő egyéb (nyelvi, politikai stb.) korlátokhoz társulva még inkább éket ver Magyarország és a világ közé.