Csontváry életveszélyes helyeken mászkál: sivatag közepén, a füstölgő Etna oldalában, satöbbi. Az egyik jelenetben egy Meteorára emlékeztető sziklaoszlop tetejére mászik fel fáradságosan, hogy annak tetejéről lefesse az elébe táruló tájat, miközben saját magát és festőállványát is egyensúlyoznia kell a több száz méteres mélység fölött.
Csontváry számára a festés a spiritualitással kapcsolódik össze, és inkább az önkifejezési vágy hajtja, mint az, hogy másoknak megmutassa ezeket a tájakat. Ennek kapcsán elgondolkoztam, én miért szeretek magas hegycsúcsokra felmászni. Nyilván részben a sportteljesítmény miatt, de ez nem minden. Egyértelműen van spirituális szintje is a dolognak; nem véletlen, hogy mind az alsó, mind a felső világba olyan kiindulópontról utazom, ami egy magashegyi túrámhoz kapcsolódik. Szívesen túrázom ugyan középhegységben is, de ott hiába keresném azt a végtelen nyugalmat és átlényegülést, mint a magashegységekben. Talán a kopár sziklafalak teszik és a minimális növényzet. Az alpesi tájon felszínre kerülnek a Föld máshol növényzet által elrejtett formái, és ezáltal valamilyen módon az emberi lélek olyan formái is, amelyek a hétköznapi életben nem kerülnek kifejezésre. A magashegyi túra önismereti és spirituális élmény; valakivel együtt megtenni olyan kapocs, amely nem halványul el.
Ha önismereti nem is, de spirituális élmény mindenképp számomra is az igazi hegyek közti vándorlás, a csúcsok leküzdése és a máshol nem tapasztalható látvány, magasságok és mélységek egy helyen.
VálaszTörlésÉn is várom az újabb kapcsot. :-)