Egy csoport afgán menekültet visszaküldenek az iráni ENSZ-táborból a hazájukba. A tanító beszédet tart a kislányoknak: elmondja, hogy mostantól nem járhatnak majd iskolába, de reménykedjenek, mert a világ figyelemmel kíséri az Afganisztánban zajló igazságtalanságokat. Ha szűknek érzik a teret, hunyják le a szemüket és képzeljék maguknak hangyának; mindjárt nagyobbnak tűnik majd a kis szoba is.
Ennyit tud nyújtani az ENSZ a polgárháború áldozatainak: jótanácsokat és egy ENSZ-zászlót, amely talán megvédi majd őket az úton. (A filmből kiderül: ez a védelem fabatkát sem ér.) A Vöröskereszthez forduló rokkantak sem járnak sokkal jobban: az egyik férfi egy év várakozás után kap a feleségének műlábat, akkor is rossz méretben. A nagy nemzetközi szervezetek szánalmasan keveset tudnak csak segíteni. Ha egyáltalán akarnak – eszembe jutott a Hotel Ruanda kanadai ENSZ-őrnagya, aki mélységes döbbenettel veszi tudomásul, hogy a polgárháború kitörésekor saját szervezete csak a Ruandában tartózkodó nyugatiakat menti ki, nem pedig a sokkal nagyobb veszélyben levő helyi lakosokat. A Kandahar ugyan nem állít nyíltan ilyesmit, de látványosan több segítséget kap a Kanadában élő újságírónő, mint az afgánok.
Kiábrándító, hogy a Nyugat ilyen keveset tehet (vagy tesz) ezekért az emberekért, akik számunkra felfoghatatlan mértékű nyomorban élnek. És ugyanakkor néhány elszigetelt egyén – mint a nagylelkű orvos, aki kenyeret ad éhező betegeinek, vagy akár a történet hősnője, aki halálos veszedelmeknek teszi ki magát egy öngyilkosjelölt megmentése érdekében – arányaiban sokkal többet tesz. Ebben a filmben a segítség az egyes embereken múlik. Vagy, ahogy a hősnő megfogalmazza: „ha mindannyiunkban csak akkora fény világítana, mint egy gyertya, nem lenne szükségünk a napra.”
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése