Az előzmény: hőseinket két zsaru bekerítette és totál szétlőttek körülöttük egy egész számítógéptermet. Aztán abbahagyták a lövöldözést és hosszú csönd következett.
„-Jó – mondta Ford. – Megyek, körülnézek.
A többiekre pillantott.
- Senki nem akar rám szólni, hogy Nem, te nem teheted meg, hadd menjek inkább én?
A többiek a fejüket rázták.”
A jelenet nemcsak jó paródiája a kalandfilmek kliséinek, hanem kifiguráz egy játszmát is. Jónéhányan vannak, akik abban a reményben készítik ki magukat fizikailag vagy máshogyan, hogy valakik majd agyonaggódják magukat értük, ezzel bizonyítva, mennyire szeretik őket. Persze jónéhány más oka is lehet, amiért emberek ártanak maguknak: például öngyűlölet és/vagy önbüntetés, vagy olyan alacsony önértékelés, hogy a többiekért gondolkodás nélkül feláldozzák magukat, hiszen azok fontosabbak (ezt próbálta volna Ford eljátszani, de kevés sikerrel). Vagy mindenáron fel akarnak érni egy általuk kialakított ideálhoz, akár saját tönkremenésük árán is.
Egy régi barátnőmmel a napokban szakított a párja. Az ok: barátnőm elmondta párjának, hogy szerinte túlvállalja magát és ebbe előbb-utóbb tönkre fog menni. A szakítást kezdeményező fél ez esetben nyilvánvalóan nem Ford játszmáját játszotta (vagy ha igen, akkor nagyon elcseszte valahol). De akkor mi vezette arra, hogy ilyesmi miatt szakítson? Ennyire nem képes szembenézni az igazsággal? Vagy már eleve kifele tartott a kapcsolatból, és most adódott egy jó lehetőség ezt megtenni úgy, hogy ráadásul a másik érezhesse hibásnak magát?
Barátnőm úgy vezette fel a történetet, hogy „olyasmit mondtam, amit nem kellett volna”. Vagyis ellenjavallt lenne egy kapcsolatban kifejeznünk azt, hogy aggódunk a másik miatt? Tudom, hogy ez vezethet konfliktusokhoz (én is átéltem már), de ezzel együtt úgy érzem, így nagyon nincs rendben.
Valóban vannak ilyen játszmák, és akaratlanul is belekerülhetünk. Akik ilyet kezdeményeznek azoknak lehetnek a fentebb felsorolt problémáik, bár az sem kizárt, hogy olyan kevés megerősítést kapnak környezetüktől/párjuktól, hogy így kell ezt kiprovokálniuk. Kevés olyan ember van, aki van olyan öntudatos, hogy mindezek nélkül teszi a dolgát rendületlenül. (Én csodálom őket)Manapság oly fukarul mérjük a dicséretet, mintha az valamibe is kerülne nekünk. Persze kerül, mert akkor elismerjük, hogy a másik valamiben szebb-jobb és ez esetleg minket degradál le. (minta erről kommenteltem volna valahol?)
VálaszTörlésSpeciel az én ideálom a sportos, aktív életet élő meleg férfi, ami így 40 felé haladva lássuk be nem könnyű kialakítani/fenntartani. A sok sportolásban természetesen van/lehet kompenzáció, például nálam mondjuk a szellemi tevékenységek korlátozottsága (ami nem egyenlő azzal, hogy hülye vagyok :-)).
Azt gondolom valóban jobb az, ha őszintén elmondjuk mit gondolunk, de azt is hogy fontos ezt hogyan közvetítjük, azaz kellő empátiával-e? Nos, tehát aggódjunk bátran szeretteinkért fenntartva a jogot, hogy saját életükért ők felelnek! :-))
De nem szól-e ez arról, mit értelmezünk szeretetnek? Mert aggódni simán lehet olyasvalakiért is, akit nem szeretünk. De van, akit a szeretet akárhány tevőleges vagy szóbeli bizonyítéka nem elégít ki, neki az kell, hogy a másik sajnálja őt vagy aggódjon érte (mi is beszéltünk már ilyen emberrel).
VálaszTörlés