A történet hősnője éveken át ápolta apját, a zseniális matematikust, aki egyszercsak megőrült. A szó szoros értelmében. A lány otthagyta az egyetemet, elszigetelődött a barátaitól, minden idejét azzal töltötte, hogy apjáról gondoskodjon. Nem afféle "majd én megmondom, mi a jó neked"-módon, mint a nővére, hanem végtelen türelemmel és szeretettel, amibe az is belefért, hogy a téli kert közepén, félig összefagyva olvassa fel apja zseniális bizonyításnak vélt zagyvaságait. Önfeláldozóan csak a másikra figyelt, miközben őt magát is mardosta a kétség, nem örökölte-e a matematikai tehetség mellett a megőrülésre való hajlamot is.
Tudom, milyen teher lehet egy megrendült pszichés- vagy elmeállapotú emberről gondoskodni. Ezért is becsülöm olyan mélységesen nemcsak a filmbeli matematikus lányt, hanem azokat a létező embereket, akik kitartóan és önzetlenül törődnek labilis szeretteikkel - köztük velem is. ÉS még megköszönni is csak ilyen bénán tudom.
Talán ezek a létező emberek köszönő szavak nélkül, metakommunikációs szinten is "megérzik" a hálát, amit sugároznak vissza rájuk. Biztos a téged szeretők is méltányolják, hogy megpróbálsz köszönetet mondani, akármilyen módon teszed is azt.
VálaszTörlés