"I was raised not to let my emotions be shown, to be strong, not to cry (boys don't cry?), not to be afraid (men don't feel afraid, even little men). I was raised as a boy, as an agent of oppression, I was raised to feel guilty, to feel I have to save women, to oppress everyone, I was raised (as most boys do) with people not showing enough physical closeness to me, I was raised to feel the only closeness I could have with girls I liked was through sex, that I could never have intimate relations with boys cause its either violence or homophobia and many more conditioning made at a very young age.
What I realized was that whether I called myself a man, woman or alien, it wouldn't have changed a thing regarding my sexist patterns."
Feministaként az ember általában azt hallja, hogy a nőknek rosszabb. Rengeteg kritikát kaptam már, amiért egyáltalán felvetem azt, hogy a nemi szerepek a férfiakat is éppúgy elnyomják, mint a nőket (ezzel általában csak azok a férfiak értenek egyet, akik ironikus módon így próbálják indokolni, miért ellenzik a feminizmust). Természetesen nem tagadom, hogy a nők megélnek durva dolgokat. De gyakran elgondolkozom azon, miért nem tűnik fel a feministák többségének: amikor a férfiakat arra nevelik, hogy fojtsák vissza az érzéseiket, vagy hogy mindenáron legyenek sikeresek/kemények/erősek stb., az ugyanolyan lelki megcsonkítás? Talán mert nekem mindig voltak közeli férfi barátaim. Nem utasítottam el őket alapból, még akkor sem, ha olykor voltak szexista berögződéseik. (Kinek nincsenek? Igen, nekem is vannak.) Inkább felhívtam ezekre a figyelmet, és szükség esetén elmagyaráztam nekik, miért zavarnak engem. Lássatok csodát: a férfi barátaim többsége nem fordult el tőlem, hanem megértette, és tudatosabban kezdett gondolkozni a nőkről, meg a nemekről általában. (Jó, persze ők eleve nem voltak a hímsovinizmus megtestesülései: a baráti körömben ez a kategória igen ritka.) Ilyenkor mindig nagyon büszke vagyok/voltam rájuk, mert tudom, hogy privilegizált helyzetből sokkal nehezebb meglátni az egyenlőtlenségeket, még azokat is, amelyek nekik maguknak okoznak hátrányt.
Ronel szövegét olvasva az érzelmi reakcióm az, hogy mélységesen együttérzek az érzelemmentesen fölnevelt férfiakkal, többek között azért, mert tudom, milyen nehéz ezen túltenni magukat és felnőtt korban felfedezniük és kimutatniuk az érzéseiket. Az utolsó bekezdés pedig tudati szinten nagyon fontos. Arra int, hogy még feministaként is figyelnünk kell saját reakcióinkat. Amikor annak idején kiröhögtem Manfredot, mert negyvenéves férfi létére a kötés volt a hobbija, ugyanazt a szexizmust reprodukáltam, mint azok, akik lelkesen próbálják felfedezni bennem az anyai ösztönt. Nemcsak a férfiakat, a nőket is egy szexista társadalomban szocializálták (és gyakran a legszexistább megállapításokat nőktől hallom). Könnyű megveregetni saját vállunkat és azt mondani, hogy nekünk mindig igazunk van, hiszen mi vagyunk az elnyomott fél. De nem fekete-fehér a történet. Mindannyian, férfiak, nők és egyebek, elnyomók és elnyomottak vagyunk egyszerre.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése