Timothy angoltanárként egy poros északkelet-brazíliai városba került, és ha már ott volt, kihasználta az alkalmat és írt egy etnográfiát, mégpedig az ott élő bohém fiatalokról, akik igyekeznek kitörni a szigorú társadalmi normákból. Nem meglepő módon sokan közülük melegek vagy leszbikusok. Az egyik ilyen lány egy ponton teljes meggyőződéssel közli a szerzővel: a középosztályban nincsenek leszbikusok, csak a csórók meg a művészek között. Mármint nem azért, mintha egyetlen középosztálybeli nő se vonzódna más nőkhöz, hanem azért, mert melegnek vagy leszbikusnak lenni státuszvesztéssel járhat, az ember könnyen elveszítheti jól fizető állását vagy (anyagilag is) támogató családját egy coming outtal. Ezért aztán, magyarázza az interjúalany, egy középosztálybeli ember maximum titkos viszonyt folytat egy azonos neművel, esetleg még azt sem, de nem fog felvállalni egy meleg vagy leszbikus életformát.
Ezen a gondolatmeneten biztos meglepődtek azok az amerikai olvasók, akik hozzászoktak, hogy a szakirodalom "pink dollárról" és az LMBT+ (bár leginkább LM) közösség vásárlóerejéről beszél. A nyugati queer szerzők gyakran illetik kritikával a meleg és/vagy leszbikus szubkultúrát amiatt, hogy a fogyasztásra koncentrál, és így a rosszabb anyagi helyzetűek perifériára szorulnak. Ez azonban elég durva leegyszerűsítés. Egyrészt a queer szubkultúra sem mentes mindattól, amit kritizál: Gavin Brown ír arról (az Autonomy, Affinity and Play in the Spaces of Radical Queer Activism című cikkében), hogy a queer rendezvényeken többségében jómódú középosztálybeli fiatalok gyűlnek össze, akik (csak) ezeken az eseményeken lázadnak a rendszer ellen. Másrészt Timothy sztorija is megmutatja, hogy egyáltalán nem automatikus a társadalmi státusz és a meleg/leszbikus identitások összekapcsolása, pláne nem kultúrák közti összehasonlításban. Sőt még nyugati közegben sem: lehet, hogy Gavin azért középosztálybeli fiatalokkal találkozott a queer rendezvényeken, mert nekik kevesebb a vesztenivalójuk (pl. egyetemistaként), míg az anyagilag családjuknak és munkaadójuknak is kiszolgáltatottabb munkás fiatalok kénytelenek jobban belesimulni az átlagba. Nem beszélve arról, hogy nem feltétlenül engedhetik meg maguknak azokat a termékeket (pl. ruhákat), amelyeket a szakirodalom a meleg fogyasztói kultúra ismérveinek tekint. Szóval nem, Amerikában sem arról ismerszik meg a meleg ember, hogy milyen márkájú ruhát hord vagy melyik utazási irodával hova utazik.
És mi a helyzet Magyarországon? Mint egy korábbi posztomban már írtam róla (https://mmreflexiok.blogspot.com/2019/06/meszaros-gyorgy-az-lmbt-identitasok-es.html), bár van egy olyan réteg, aminek a fogyasztási szokásai akár a "pink forint" jelenlétére utalhatnak, mégis nagyon más a kép, mint amit a szakirodalom a nyugati nagyvárosokról állít. Egyrészt a legláthatóbb meleg/leszbikus réteg továbbra is az aktivisták, akik viszont pont aktivizmusuk által zárják ki magukat a jómódú rétegek közül: egy menő állással nemcsak azért nem függ össze az aktivizmus, mert a főnök esetleg nem díjazza, hanem mert nincs is az embernek ideje egyszerre a kettőre. Érdemben aktivistáskodni (bármilyen, nemcsak LMBT+, területen) Magyarországon azt jelenti, hogy az ember egyetemista, kevés munkát vállaló szabadúszó, részmunkaidőben dolgozik, esetleg főállású aktivista, amivel jóval kevesebbet keres, mint egy multicég dolgozói - szociológiailag szólva, a gazdasági és a kulturális tőke különválik. Másrészt a "pink dollár" jelenség arra alapoz, hogy a cégek is kifejezetten a melegeknek és leszbikusoknak mint jól fizető célcsoportnak reklámozza magát és kvázi profitál belőlük. A most meghozott propagandatörvény ezt konkrétan tiltja is, de szerintem a két évvel ezelőtti Coca-cola plakát botránya óta (https://mmreflexiok.blogspot.com/2019/08/nohate-kampany-coca-cola-tetovaltak-es.html) a legtöbb cég eleve nem is tervezett ilyesmit. Persze biztos vannak jómódú fiatalok, akik lekopizzák az L Word vagy a Fiúk a klubból szereplőit stílusban, de szerintem ez messze nem a melegek és leszbikusok legszélesebb vagy legláthatóbb rétege.
A "pink dollár" fogalma egy látszólag marxista kritika, ami azonban ironikus módon mélyen lenézi a munkásosztályt, hiszen az abba tartozó melegek és leszbikusok szubkultúrájáról nem vesz tudomást vagy nem tekinti meleg/leszbikus szubkultúrának. (A transzokkal, nem-binárisokkal és társaikkal meg egyáltalán nem is foglalkozik.) Ráadásul úgy tesz, mintha ezek a folyamatok mindenhol ugyanolyanok lennének. Pedig a társadalmi környezet nagyon is befolyásolja, hogy a látható meleg és leszbikus identitások mennyire épülnek a fogyasztási szokásokra.
(kép: wikipedia)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése