A dán lány

Lili Elbe valószínűleg világbajnokságot nyerhetne mint az a személy, akinek életében és azt követően a legtöbb fajta nemi identitást tulajdonították. Napjainkban legtöbbször transzszexuálisnak tekintik, olykor az első transzszexuálisnak azzal a címszóval, hogy a nemi helyreállító műtétek kora előtt ez a címke értelmetlen (jó kérdés, akkor hova sorolhatók azok a korábban élt emberek, akik úgy érezték, rossz testbe születtek). A korabeli sajtó viszont hermafroditaként emlegette, és a jelek szerint maga Lili is ezt a képet igyekezett (talán stratégiai okokból) kialakítani magáról. Az egyik pszichiáter szimplán skizofrénnek diagnosztizálta (ez napjainkban is előfordul transz embereknél), mivel Lili énje mellett egy darabig (bár egyre csökkenő mértékben) férfi Einar énje is megjelent. Ugyanezen kettősség miatt akár a genderqueerek közé is sorolhatnánk. Hallottam olyan elképzelést, hogy valójában homoszexuális férfi volt, aki úgy érezte, férfiak iránti vágyait csak nőként élheti meg (noha a film – és saját írásai – bizonysága szerint ezek a vágyak csak női identitásának megjelenése után bukkantak fel). Végül nemrég egy rádióműsorban meglepetésemre crossdresser férfinak titulálták.

Persze a fenti címkék mind mesterségesek, és alapvetően nem lenne jelentősége, melyiket aggatjuk Lilire – ha ezt nem használnák fel egyes csoportok politikai célokra. A fent említett „crossdresser férfi” címkével például a feminista rádióműsor, amely amúgy hevesen kikelt a nemi helyreállító műtétek ellen, komolytalannak minősítette Lili női identitását, egyben megkérdőjelezte a műtét jogosságát. Mintegy mellékesen megemlítették azt is, hogy Lili belehalt az átalakulásba. Azáltal, hogy ezt követően a tinédzsereknek adott hormonokról és pubertásblokkolókról kezdtek beszélni, a hallgató óhatatlanul összekapcsolta a két jelenséget és nem gondolt bele, hogy 1931 óta azért némileg fejlődött az orvostudomány. Profi bulvárzsurnalizmus: úgy állítják be, mintha a transzszexuális kategória valójában azonos lenne a nemileg nonkonform gyerekekre rákényszerített orvosi beavatkozásokkal, pedig
a. a legtöbb transzszexuális jócskán felnőttkorában, hosszas gyötrődés után szánja rá magát a nemváltásra;
b. ismerek transzszexuálisokat, akik semmilyen orvosi szolgáltatást nem kívánnak igénybe venni, csupán a biológiai nemüktől eltérő nemben élni (ha testalkatilag ezt beavatkozás nélkül megtehetik);
c. vannak nem-bináris transzok is.

Az adás feminista vendégeinek ennél általánosabb problémája is volt a nemi helyreállító műtétekkel: úgy vélték, ezek a hagyományos nemi szerepeket erősítik, hiszen egy nőies férfit vagy férfias nőt átműtve nem lesznek variációk a nemeken belül – az nem jutott eszükbe, hogy a férfiasság és nőiesség is egy skála, és ismerek olyan transznőt, aki korábban nőies férfiként élt, most viszont androgün külsejű nő, vagyis átalakulása után se felel meg a nemi szerepelvárásoknak. A műsor szereplői szerint a transzoknak a saját testük átalakítása helyett inkább a társadalmat kellene megváltoztatniuk, hogy az tágabban értelmezze (vagy akár megszüntesse) a nemi szerepeket. Ezzel én két komoly problémát látok. Az egyik, hogy összekeverik a szezont a fazonnal, vagyis a biológiai nemet a társadalmi nemmel (amely megkülönböztetést pedig épp az általuk magasztalt második hullámos feminizmus vezetett be). A nemi diszfória érzése sok (ha nem a legtöbb) esetben a biológiai nemhez kötődik, és bár ezt nyilván befolyásolják a társadalmi diskurzusok (mit nem?), simán lehet, hogy sok transzszexuális egy gender variációkat teljesen elfogadó közegben is rosszul érezné magát a saját testében. A másik probléma persze az, hogy a feminizmus második hulláma a 60-as évek óta se érte el a nemi szerepek megszüntetését, és nem igazán érzem fairnek azt várni egy transzszexuális embertől, hogy bekkeljen ki még 50 évet egy őt súlyosan diszkrimináló világban. Persze a nemi normákhoz jobban közelítő cisznemű feministáknak ez nem jelent akkora személyes problémát; javaslatukkal, a szó szokásosnál szorosabb értelmében, a transz emberek farkával verik a csalánt.

Nem gondolom, hogy a transz emberek állnának a feminizmus útjába. Sőt, ismertem olyan transznőt, aki pont átalakulása után érezte meg a szexizmust és vált politikailag tudatosabbá. A feminizmus útjába a nemi szerepek korlátozó értelmezése áll – és nem mellesleg ez a gyökere a transz emberek elleni elnyomásnak is. A két mozgalomnak nem ellentétesnek kellene lennie egymással, hanem potenciális szövetségeseknek.