A melegek, a janomamik és a láthatatlanság

 https://nepszava.hu/3215207_homofobia-gyermekvedelmi-torveny-fotosorozat-neprajzi-muzeum

A "gyermekvédelmi" pedofiltörvény burleszkbe illő következményein a Népszava is jókat poénkodik, a janomamikat és meleg aktivistákat bemutató tárlattal kapcsolatban megjegyezve például: "A természeti törzs tagjai szinte kivétel nélkül meztelenül tűnnek föl a kiállítás képein. Egy, a tárlatra érkező kisgyerekes család három perc után el is hagyta a terepet, miután a kicsik túl sok kérdést tettek föl szüleiknek bizonyos testrészekről." Mondjuk szerintem nem annyira vicces, inkább szomorú, és jól jelzi a magyar prüdériát (amire a mostani törvények persze még rásegítettek), hogy egy ilyen helyzetben a szülő kimenekül a kiállításról ahelyett, hogy szép nyugodtan elmagyarázná, hogy "igen, az a bácsi fütyije, neked is van olyan". (A mellékelt képen, amit a Britannicáról szedtem, ágyékkötős janomamik vannak, nehogy letiltsa a Facebook a bejegyzést, ha netán valaki meg akarná osztani.)

Bár abban egyértelműen igaza van a Népszavának, hogy egy meleg aktivistáról készült portré jóval kevésbé explicit, mint egy meztelen harcos képe, azt láthatóan nem érzékeli, miről van szó valójában. A gyerekek nemcsak meztelen vagy intim helyzetben levő melegeket nem láthatnak, hanem semmilyeneket. A jelenlegi magyar kormány célja a melegek eltörlése. Nagy elődjük, Hitler ezt annó haláltáborokkal igyekezett megoldani, de a mai Európában az ilyesmi ciki lenne meg amúgy is költséges, és amire nem jön uniós pénz, arra nem költünk (ld. egészségügy). Így megelégszenek azzal, hogy láthatatlanná tesznek minket, így hiába léteznek az országban melegek, a nagyközönség nem fog tudni róluk.

A 70-es évek meleg felszabadítási mozgalmának, amely a Stonewall-lázadással vette kezdetét, legfőbb üzenete a láthatatlanság megtörése volt. Rájöttek ugyanis, hogy a láthatatlanságba kényszerítés az elnyomás egyik fegyvere. Ha nincs szó rólam a tévében, rádióban, interneten, az olyan, mintha nem is léteznék. Nem látok szerepmodelleket, nem tudom, hogy kereshetnék magamhoz hasonló barátokat. Aki olvasta az Eltitkolt évek c. kötetet, annak visszaköszönhet a csaknem minden történetből sugárzó magány, a kétségbeesett keresés, hogy ezek a nők, akik senki más leszbikust nem ismertek saját magukon kívül, közösségre találjanak. A mai fiataloknak ezt már szerencsére nem kell átélniük; mikor egyszer egy Élő Könyvtárban meséltem a fiataloknak, hogyan próbáltam a 80-as években információhoz jutni a leszbikusságról, az egyik kislány közbevetette: "Ez olyan, mint egy történelemóra." És valahol ez volt az egész mozgalom célja: hogy már csak történelem legyen az az idő, amikor az LMBT+ emberek magányosan, minták és társak nélkül töltik a tizenéves korukat. És azok az emberek, akik először kiléptek a nyilvánosság elé és jogaikat követelték, történelmet írtak.

Amikor lekordonozzák egy kiállítás azon részét, ami emléket állít ezeknek a korai aktivistáknak, ezt a történelmet és egyben a közösségünket teszik láthatatlanná. Minden korábbinál fontosabb, hogy most megmutassuk magunkat, hogy soha többé ne kényszerítsenek vissza a láthatatlanságba.

Anna Frank a világban

 

Ezt a vándorkiállítást az amszterdami Anna Frank Ház rendezte még 1994-ben, és budapesti kiadása egyben első önkénteskedésem színhelye volt: önkéntes tárlatvezető voltam, aki az odalátogató iskolás csoportoknak (és ha nem voltak, olykor egyéni látogatóknak is) magyaráztam nemcsak Anna Frank életéről, hanem általában a holokausztról, annak kontextusáról és arról, hogyan jöhetett létre. A döbbenetes élményem az volt, hogy a kiállításra érkező gimnazista osztályok egy része még sohasem hallott a holokausztról: még nyolcadikban tanultak valamit Hitlerről meg a második világháborúról, de ennek kapcsán meg sem említődött az antiszemitizmus vagy a haláltáborok, a tizenkettedikes anyagban pedig még nem tartottak az 1930-as éveknél (és lehet, hogy soha el se jutottak addig, hiszen a gimnázium utolsó félévében már az érettségire való készülés foglalta le őket). Tehát ott álltak velem szemben 17-18 éves, csaknem felnőtt emberek, akik tőlem hallottak először arról, hogy származásuk, szexuális irányultságuk, nézeteik vagy fogyatékosságuk miatt milliókat pusztítottak el. Ledorongolta őket az információ. Voltak, akik leültek a földre és sírtak. Az egyik képnél, amin épp tömegsírba készültek lőni valakiket, az egyik lány halálra vált arccal állt meg. "Radnóti!" - suttogta, és látszott: ekkor értette meg, ami mintegy széljegyzetként elhangzott az irodalomórán, és egyben jutott el hozzá, hogy ezek az áldozatok mind emberek voltak, saját személyiséggel, értékekkel, érzelmekkel. Volt, hogy én is sírva mentem haza este a kiállításról, mert megszakadt a szívem ezekért a nálam csak pár évvel fiatalabb gyerekekért, akiket én szembesítettem a világ kegyetlenségével.

A World Press Photo körüli botrány kapcsán hallani olyan hangokat: nem is baj, ha a gyerekek nem látják ezt a kiállítást, hiszen annyi kegyetlenség van a képeken. Ez a megközelítés kevésbé homofób ugyan, mint Dúró Dóráé, de ugyanabból indul ki: hogy 18 éves koráig mindenki nevelkedjen buborékban, ne szembesüljön az élet valóságával (akár szexuális irányultság, akár mondjuk háború vagy betegség témájában), aztán majd ha betölti a 18-at, jól szembesül vele, hogy nem az a rózsaszín Barbie-világ veszi körül, amit elképzelt. Az Anna Frank-kiállításos tapasztalataim alapján is ellenzem ezt a megközelítést. Nyilván nem azt mondom, hogy háromévesekkel horrorfilmet nézzünk, de a világ valóságát ne titkoljuk el a gyerekek elől 18 éves korukig. Életkortól függően igenis magyarázhatunk nekik arról, hogy létezik háború, fogyatékosság, mélyszegénység, vagy éppen LMBT+ emberek. A World Press Photo, ahol minden képhez részletes magyarázat is tartozik, teljesen alkalmas egy ilyen feladatra. Akik kíméletből nem akarják a gyerekeket beengedni a World Press Photora, ugyanazt mondják, mint a kormány, csak éppen nem sorolják a melegséget a gyerekektől eltitkolandó témák közé.

Téves irány, hogy a gyerekeket azzal védjük meg, ha információkat eltitkolunk előlük (ami egyébként szembemegy az ENSZ Gyermekjogi Egyezményével is, miszerint a gyerekeknek joga van az információhoz). Azzal védjük meg őket, ha megfelelő színvonalú oktatást és egészségügyi ellátást biztosítunk nekik, illetve figyelünk arra, hogy ne nélkülözzenek és otthonukban, az iskolában vagy az intézetben ne érje őket bántalmazás. Ezek ugyanis valóban ártanak nekik, szemben azzal, ha emberi szenvedésről vagy épp LMBT+ idősekről látnak képeket.

Antonia Forster: Diving into the LGBTQ+ virtual reality museum

 Az ötlet maga zseniális: egy múzeum a virtuális valóságban, amelyben LMBTQ+ emberek személyes tárgyainak a fotóprogrammal létrehozott, 3D-s másolatai láthatók, és hozzá megismerhetjük a történetüket is. Ami azonban engem igazán megfogott, az magának a múzeumnak a története. Antonia ugyanis az előadásban elmesélte, hogy a saját családja nagyon elutasítóan reagált a coming outjára, egy kivétellel gyakorlatilag megszakították vele a kapcsolatot. Ezért akart létrehozni egy olyan virtuális teret, ahol a ciszheterók több információt kaphatnak az LMBTQ+ emberekről és ezáltal talán növekszik irántuk az empátiájuk, azok az LMBTQ+ tinédzserek pedig, akik - mint annó ő maga is - elszigetelten nőnek föl, valahová tartozónak érezhetik magukat.

Pontosan ugyanez volt a célja a 2000-ben indult Melegség és Megismerés Programnak. És noha ezt szerintem egyikünk sem mondta ki, akkoriban titkon reménykedtünk abban, hogy 23 év múlva ez a program már idejétmúlt lesz, vagy legalábbis más formában létezik tovább, mert eredeti formájában többé már nem lesz rá szükség. Azt biztosan nem gondoltuk, hogy két évtizeddel később még mindig lesznek queer gyereküket kitagadó szülők, ráadásul Angliában, vagy hogy sok magyar LMBTQ+ fiatal nemcsak elszigetelten nő föl, de még bele se lapozhat a könyvesboltban olyan regényekbe, amelyekben hozzá hasonlóan érző karakterek szerepelnek, mert ezeket a köteteket számára veszélyesnek minősítik és lefóliázzák. Elszomorító, hogy Antonia még a 21. század második évtizedében is homofóbiát tapasztalt a családjában, de még elkeserítőbb, hogy míg Anglia (ebből a szempontból) keveset ment előre, addig Magyarország ráadásul hátra, és a mai LMBTQ+ tinédzserek megfosztatnak egy csomó olyan lehetőségtől - beleértve (a homofóbtörvény és az annak hatására működésbe lépő öncenzúra következtében) a Melegség és Megismerés programot  - amelyek 20 évvel korábban coming outolt társaiknak segítséget nyújthattak.

Ami viszont jó hír: akárhogy próbálkozik a magyar kormány, a teljes internetet nem tudja betiltani. Úgyhogy az LMBTQ+ fiataloknak szeretettel ajánlom figyelmébe az LMBTQ+ VR múzeumot. A kép a múzeum honlapjáról származik:

https://lgbtqvrmuseum.com/

Abby Stein képei

Abby Stein a közelmúltban vált médiasztárrá (magyarul ld. https://www.identitas.co/single-post/2017/06/18/Rabbitol-a-transz-noig--Az-elso-25-ev). Ez nem meglepő, hiszen története két végletet tartalmaz (ultrakonzervatív zsidó közösség kontra nagyvárosi életforma és tranzíció), márpedig napjainkban ez a leghatásosabb médiatartalom. Ráadásul jól felhasználható például arra, hogy megkérdőjelezzük a „fejlett Nyugat” mítoszát, ahol az LMBTQ identitások már nem jelentenek problémát vagy legalábbis újdonságot (Abby eredeti közössége a világ egyik legmodernebbnek tekintett országában, ott is a nagyvárosokhoz viszonylag közel található), valamint azt a konzervatív vádat, hogy a melegség vagy a transzneműség mintakövetéssel terjed (ha valakinek, hát Abbynek nagyon nem volt mintája). Ráadásul fiatal és jól néz ki, nem meglepő tehát, hogy a fotósok számára is kedvelt téma.

A Pride keretében kezdődött, állítólag a londoni zsidó LMBTQ közösségről (valójában egy Londonban szervezett LMBTQ zsidó találkozóról) szóló fotókiállításon kettő is szerepel Eve Singer Abby Steinről készített fotói közül. A két kép meglehetősen ugyanolyan felépítésű: mindkettőn élesen látunk egy rabbiruhába öltözött ortodox zsidó férfit, mellette mintegy szellemképként egy dekoratív fiatal nőt, mindezt omladozó tűzfal mint háttér előtt. Különbség, hogy az egyik egészalakosan mutatja a figurákat, a nő csillogó ezüstszínű ruhában, erősen szexualizált pózban áll; a másikon viszont a fotós rátett a képre egy vasrácsot , mindkét arc e mögött van.

A transzszexuális emberek többsége nem szívesen látja az „előtte-utána” képeket. Egyrészt megerősítik azt az elvárást, hogy egy transz embernek feltétlenül testileg is át kell alakulnia (minél látványosabban, annál jobb), másrészt az átmeneten átesetteket folyamatosan emlékezteti születési nemükre, illetve annak keretében definiálja őket. (Mellesleg Eve Singer legtöbb Abbytől készült képén nem jelenik meg ez a kettősség - a kiállítás készítői nyilván válogattak.) Ezt a tradíciót még súlyosbítva, a képeken Abby születési neme hangsúlyosabb, míg női énje csak halvány kísértet –ha nem ismerném a történetét, fordított (nőből férfivá) átmenetnek értelmezném. Nem tudom, maga Abby – aki nem transznőként, hanem transz múltú nőként azonosítja magát – mennyire örül annak, ha múltját ilyen mértékben hangsúlyozzák a jelenéhez képest. Nyilván valamennyi beleszólása van, de a fotós és alanya közötti kapcsolat dinamikája sokféle lehet( én is belefutottam már olyanba, hogy a fotós megpróbálta rám erőszakolni az ő koncepcióját). Akárhogy áll is hozzá, egy kiállítás készítőjének a felelőssége, hogy milyen képeket válogat be egy kiállításba és milyen célból, figyelembe véve azt, hogy potenciális közönsége esetleg nem ugyanúgy gonbdolkodik a témáról, mint ő, a fotós vagy maga a modell. Eve Singer művészi döntése mögött valószínűleg az húzódik meg, hogy egy ortodox rabbi sokkal látványosabb „egzotikus” fotótéma, mint egy csinos fiatal nő, főleg, ha a képeket LMBTQ közegben kívánjuk bemutatni. Azt gondolom azonban, hogy egy fotókiállításnak – különösen, ha egy egyenjogúságot elősegíteni kívánó rendezvény keretein belül zajlik – nem adekvát cél bármely csoport (beleértve az ortodox zsidók) egzotikus állatfajként való bemutatása ugyanolyan módon, ahogyan mi LMBTQ emberek jelenünk meg egzotikus állatfajként időnként a többségi médiában. Ugyanígy nem tartom adekvát célnak egy olyan felfogás erősítését, amely a transz emberek életében magát a fizikai átmenetet tekinti a legfontosabb elemnek és nem pl. azt, hogyan építik újjá életüket és kapcsolataikat az átmenet után. Értem én, hogy a workshopon nem sikerült megfelelően egzotikus képeket csinálni, ezért a fotósok kerestek valamit, amivel feldobhatják a portrék sorozatát. Abby Steinről azonban találhattak volna olyan képeket az interneten, amelyek a jelenére fókuszálnak (a bejegyzés elején linkelt cikkben is vannak ilyenek), története és személye pedig önmagában is van annyira lenyűgöző, hogy megragadja a kiállítás látogatóit. Akik nem mellesleg ez esetben kapnának egy képet arról is, hogyan lehet a transz embereket nekik is megfelelő módon ábrázolni. Hát, talán majd legközelebb.

World Press Photo 2016

Ismét magyar tárgyú kép lett az év sajtófotója: Warren Richardson: Az új élet reménye c. képe.
http://www.worldpressphoto.org/collection/photo/2016/spot-news/warren-richardson

Büszkék lehetünk magunkra: már másodszorra kapunk ilyen figyelmet a világtól. 2008-ban második helyezett lett egy magyar fotós képe a pride után megvert meleg párról: http://www.worldpressphoto.org/people/zsolt-szigetv%C3%A1ry

A World Press Photo jól diagnosztizálja, hogy egy-egy ország hogyan jelenik meg a nemzetközi köztudatban. Ilyen szempontból egyáltalán nem hízelgő, hogy a Magyarországról készült képeken erőszak, kirekesztés, szögesdrótok szerepelnek. Persze tudjuk, a sajtóban leginkább a negatív hírek számítanak, a dráma áll a fókuszban. A World Press Photo azonban pont nem ilyen egysíkú: bőven vannak pozitív üzenetet hordozó történetek, az együtt gyereket váró leszbikus pártól az orvvadászok ellen küzdő bátor természetvédőkön át az ebola-túlélők focicsapatáig. Sőt, címe alapján az idei nyertes képnek is pozitív az üzenete - az életről, de nem Magyarországról. Minket még Szenegál is lekörözött, ahol ugyan a Korán-iskolákban szörnyű gyerekkínzás folyik, de legalább megjelenik a birkózás is mint nemzeti sport, amely egyesíti a hotdogárus előtti tévén közösen meccsnéző városiakat.

A magyar politikában és közéletben zajló dolgoknak van nemzetközi visszhangja, nem kicsi és nem pozitív. A magyar politikusok azonban ezt figyelmen kívül hagyják és azt közvetítik a lakosságnak, hogy minden rendben van és az ország jobban teljesít. És ezt valószínűleg sokan el is hiszik, akik nem férnek hozzá alternatív reakciókhoz, vagy mert a lakóhelyükön csak a kormánytévét tudják nézni, vagy mert nincs internetük, vagy mert nem beszélnek idegen nyelveket. És a World Press Photót se nézik meg, még neten se. Pedig érdemes, már csak azért is, hogy egy kicsit néha külső szemmel lássuk magunkat.