Anna Frank a világban

 

Ezt a vándorkiállítást az amszterdami Anna Frank Ház rendezte még 1994-ben, és budapesti kiadása egyben első önkénteskedésem színhelye volt: önkéntes tárlatvezető voltam, aki az odalátogató iskolás csoportoknak (és ha nem voltak, olykor egyéni látogatóknak is) magyaráztam nemcsak Anna Frank életéről, hanem általában a holokausztról, annak kontextusáról és arról, hogyan jöhetett létre. A döbbenetes élményem az volt, hogy a kiállításra érkező gimnazista osztályok egy része még sohasem hallott a holokausztról: még nyolcadikban tanultak valamit Hitlerről meg a második világháborúról, de ennek kapcsán meg sem említődött az antiszemitizmus vagy a haláltáborok, a tizenkettedikes anyagban pedig még nem tartottak az 1930-as éveknél (és lehet, hogy soha el se jutottak addig, hiszen a gimnázium utolsó félévében már az érettségire való készülés foglalta le őket). Tehát ott álltak velem szemben 17-18 éves, csaknem felnőtt emberek, akik tőlem hallottak először arról, hogy származásuk, szexuális irányultságuk, nézeteik vagy fogyatékosságuk miatt milliókat pusztítottak el. Ledorongolta őket az információ. Voltak, akik leültek a földre és sírtak. Az egyik képnél, amin épp tömegsírba készültek lőni valakiket, az egyik lány halálra vált arccal állt meg. "Radnóti!" - suttogta, és látszott: ekkor értette meg, ami mintegy széljegyzetként elhangzott az irodalomórán, és egyben jutott el hozzá, hogy ezek az áldozatok mind emberek voltak, saját személyiséggel, értékekkel, érzelmekkel. Volt, hogy én is sírva mentem haza este a kiállításról, mert megszakadt a szívem ezekért a nálam csak pár évvel fiatalabb gyerekekért, akiket én szembesítettem a világ kegyetlenségével.

A World Press Photo körüli botrány kapcsán hallani olyan hangokat: nem is baj, ha a gyerekek nem látják ezt a kiállítást, hiszen annyi kegyetlenség van a képeken. Ez a megközelítés kevésbé homofób ugyan, mint Dúró Dóráé, de ugyanabból indul ki: hogy 18 éves koráig mindenki nevelkedjen buborékban, ne szembesüljön az élet valóságával (akár szexuális irányultság, akár mondjuk háború vagy betegség témájában), aztán majd ha betölti a 18-at, jól szembesül vele, hogy nem az a rózsaszín Barbie-világ veszi körül, amit elképzelt. Az Anna Frank-kiállításos tapasztalataim alapján is ellenzem ezt a megközelítést. Nyilván nem azt mondom, hogy háromévesekkel horrorfilmet nézzünk, de a világ valóságát ne titkoljuk el a gyerekek elől 18 éves korukig. Életkortól függően igenis magyarázhatunk nekik arról, hogy létezik háború, fogyatékosság, mélyszegénység, vagy éppen LMBT+ emberek. A World Press Photo, ahol minden képhez részletes magyarázat is tartozik, teljesen alkalmas egy ilyen feladatra. Akik kíméletből nem akarják a gyerekeket beengedni a World Press Photora, ugyanazt mondják, mint a kormány, csak éppen nem sorolják a melegséget a gyerekektől eltitkolandó témák közé.

Téves irány, hogy a gyerekeket azzal védjük meg, ha információkat eltitkolunk előlük (ami egyébként szembemegy az ENSZ Gyermekjogi Egyezményével is, miszerint a gyerekeknek joga van az információhoz). Azzal védjük meg őket, ha megfelelő színvonalú oktatást és egészségügyi ellátást biztosítunk nekik, illetve figyelünk arra, hogy ne nélkülözzenek és otthonukban, az iskolában vagy az intézetben ne érje őket bántalmazás. Ezek ugyanis valóban ártanak nekik, szemben azzal, ha emberi szenvedésről vagy épp LMBT+ idősekről látnak képeket.