Vérbeli feministaként Sherry Ortnert még a himalájai expedíciók történetében is a nemi szerepek érdeklik. Megállapítja, hogy a maszkulinitás egyik megnyilvánulási módja a hegymászók közötti versengés volt, és az egyik leginkább kompetitív személyként éppen Edmund Hillaryt említi, aki mindig csak úgy zúzott fel a hegyre, nehogy az expedíció többi tagja utolérje, és igyekezett leelőzni az előtte mászókat is.
Őszintén szólva meglepett ez az információ. Hiszen pont Sir Ed volt az, aki az évtizedeken át tartó újságírói baszkurálás ellenére sem volt hajlandó elárulni, ő vagy Tenzing Norgay lépett elsőként a világ tetejére. Azt gondolnám, egy kompetitív embernek ez mindenképpen fontos lenne, még akkor is, ha esetleg második helyre szorult (ami azért az Everest megmászását illetően előkelő helyezés). Egyszerűen nem állt össze a kép.
Lehet persze, hogy Sir Ed vagy Norgay önéletírásában magyarázatot lelhetnénk erre a látszólagos ellentmondásra, én azonban egyiket sem olvastam. Csak spekulálni tudok, mi okozhatta, hogy Ed mindenkivel versengett, csak épp sherpa mászótársával nem. Az első számú, meglehetősen rasszista magyarázat az lenne, hogy a sherpákat nem vette emberszámba, ezért nem tekintette őket vetélytársaknak. A lemászást követő viselkedése, illetve a későbbi éveiben Nepál felemelkedéséért végzett aktivizmusa (ami nem valami felülről jövő jótékonykodás volt, hanem sherpa barátai igényei szerint, velük együtt megvalósított tervek) azonban cáfolják ezt az elméletet. Elképzelhető lenne az is, hogy Ed a hegycsúcsra érve megvilágosodott, felfogta a versengéssel szemben a bajtársiasság értékét és új emberként sétált le az Everestről – csakhogy a könyvben leírt egyik versengése tíz évvel ezután történt.
Marad tehát a harmadik változat, ami leginkább beleillik az Edről (később már Sir Ed) alkotott elképzeléseimbe. Eszerint Ed nem a sherpákat, hanem az európaiakat akarta legyőzni. A 70-es évekig az Everest-expedíciókon főleg jómódú felső-középosztálybeli amerikaiak és nyugat-európaiak vettek részt. El tudom képzelni, hogy egy ilyen közegben (ráadásul egy angol expedíción) egy egyszerű új-zélandi méhészt majdnem annyira lekezeltek, mint a sherpákat. Ed meg akarta mutatni nekik, hogy ér annyit, mint ők. A sherpákat nem kellett lenyomnia, azok nem nézték le. Sőt, talán pont azért lett annyira érzékeny a sherpa nép helyzetére és próbálta minél inkább csökkenteni a jótevő és a megsegítettek közti hierarchiát, mert maga is tapasztalta, milyen marginalizált helyzetben lenni.
A magyarok szeretik felemlegetni, mennyire perifériára szorulnak a Nyugathoz képest; ezen belül persze a nők vagy az LMBTQ emberek még inkább kisebbségbe szorulnak. Sir Ed története nemcsak arra jó példa, hogy rajtunk kívül még nagyon sokan szorultak perifériára, olyanok is, akikről esetleg nem is gondolnánk (hiszen Új-Zéland valamennyire mégiscsak „Nyugat”, csak valahogy mégsem eléggé). Hanem arra is, hogy a marginalizált helyzet számos előnnyel járhat. Lehet, hogy egy kisebbségbe szorult személy bizonyítási kényszere segít neki abban, hogy valami különleges eredményt érjen el, de ami még fontosabb: érzékennyé válhat más kisebbségek problémáira. Azt gondolom, engem a kisebbségi létem tett társadalmilag tudatos emberré, és sok olyat ismerek, aki marginalizáltságából eredő aktivizmusával változásokat ért el a világban. Aki képes saját helyzetéből általánosítani és más kisebbségekért is küzdeni, nagyobb dolgokat vihet véghez, mint az Everest megmászása.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése