Egy férfi eldönti, hogy elhagyja a feleségét (ez nem spoiler, mert már az első mondatban elhangzik). Hogy miért? Említ olyan dolgokat, hogy a felesége már nem olyan szép és fiatal, mint régen (bár a leírásokból kitűnik, hogy ez saját magára még inkább érvényes), sőt felbukkannak fiatal nők, akikkel viszonya volt, de a nyilvánvaló valódi ok a kapuzárási pánik. Egyszerűen elégedetlen az életével, valamin változtatni akart, és ezt találta ki. Akárcsak férfi barátai, akik a jelek szerint egy kivétellel szintén mind elváltak, szintén a negyvenes éveikben, és most szánalmas, olykor nevetséges módon próbálnak újrakezdeni. Persze ez csak a látszat szintjén sikerül, hiszen eddig sem a házasság tartotta vissza őket a változástól, hanem saját korlátaik és félelmeik.
A főszereplő valójában érzi, hogy a lépés megtétele után csak rosszabb lesz. Tágas háza helyett egy kicsi legénylakásba költözik be a haverjához, ahol a jelek szerint sosincs a hűtőben normális kaja, és nem viheti magával kedves könyveit és lemezeit. Nem véletlen, hogy folyamatosan próbálja elodázni a végső döntést. Befekszik a felesége mellé: ha felébred, akkor nem fog elmenni. Miután felébredt, újabb döntéshelyzet: ha a feleség belemegy a szexbe, a férj marad. Mindebben az a jellegzetes, hogy másra (konkrétan a feleségre) hárítja a döntést, mintha az ő magatartásán múlna a jövője. Ugyanúgy nincs bátorsága felvállalni a döntést, mint ahogy a szándékát sem szóban, hanem levélben kívánja közölni.
Nem állítom, hogy a kapuzárási pánik soha nem hozhat jó dolgokat. Sokan ekkor mernek megélni olyan dolgokat, amire egész életükben vágytak, mint a bizarr hajszín (a regény egyik szereplőjénél) vagy az azonos nemű szexuális partner. Noha egy ilyen késői váltás sok komplikációhoz vezethet és sokak szemében nevetségessé teszi az embert, még mindig jobb, mintha sose merte volna megtenni. A gond ott van, ha emberek a fürdővízzel együtt a gyereket is kiöntik. Egy megfelelően rugalmas partnerrel például vígan megélhetőek a szexuális és egyéb kalandok, akár az egyetértésével, akár épp a társaságában. Túl sok olyan történetet látok, amikor valaki negyven felé vagy után felrúg egy amúgy jól működő párkapcsolatot, mert úgy véli, ez szükséges az önmegvalósításához. Azután szembesül azzal, hogy nem a partner akadályozta az önmegvalósításban, hanem saját képességeinek, lehetőségeinek vagy bátorságának hiánya. A végeredmény meg az, hogy ott marad csalódottan és magányosan, amikor a párkapcsolatot fenntartva talán kapott volna párjától elég ösztönzést, hogy sikerrel megvalósítsa a terveit. Még egy ok, amiért fölöslegesen szakítanak az emberek.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése