Felsőbb parancs

Szerbiában, a határ közelében menekültek vacognak a hóban. Nejlonponyva alatt alszanak, nincs elég meleg ruhájuk, a tűz mellett kuporogva melengetik kesztyűtlen kezüket. Kinek ne esne meg rajtuk a szíve?

Úgy tűnik, vannak, akiknek nem. Mint a filmből kiderül, Röszkén önkéntes polgárőrség működik, akik a határőröket segítik a menekültek elfogásában, és fűtött, kivilágított teremben, pezsgő mellett ünneplik saját hatékonyságukat. Egyikük beismeri: sajnálja a menekülteket, de hát "mégse lehet mindenkit beengedni".

Ez elég fura érvelés; egyrészt a Magyarországra érkező menekültek nagy része nem akar itt maradni (meg tudom érteni őket), másrészt nem derül ki, hogy bármi alapján válogatnának a filmbéli határőrök, kinek adnak menedékjogot (kábé mindet visszatoloncolják Szerbiába), harmadrészt folyton halljuk a panaszáradatot, hogy fogy az ország lakossága, tehát ennyi erővel beférne még néhány menekült. Ami miatt nem férnek be, az a nemzet fogalma. Sokan hajlamosak úgy gondolkodni, hogy aki nem született magyarnak, az nem érdemli meg mindazt a védelmet és támogatást, ami a magyaroknak jár. Pedig ha kicsit megvizsgálnák a családfájukat, szerintem az ország jelenlegi lakosságából mindenki találna egypár külföldi eredetű nevet. Elvégre nem szigeten élünk, ez a terület Európa átjáróháza volt évszázadok óta, hogy a tudatos betelepítésekről ne is beszéljünk.

Azon persze lehet vitatkozni, hogy a csoporthoz tartozás igénye mennyire alapvető az emberek számára. Ennek ugyan nem muszáj a nemzetnek lennie (Benedict Anderson jól kimutatta, hogy a XVIII. századig maga a fogalom se létezett), de ma annyira uralkodik a közbeszédben ez a fogalom, hogy sokan nehezen képzelnék el az életüket nélküle. Csakhogy a nemzethez tartozásnak nem kell feltétlenül együtt járnia mások kirekesztésével. Volt régen egy svéd barátom, akinek nemzeti büszkesége éppen abból táplálkozott, hogy az ő országa milyen sok menekültet fogadott be és mennyire mindent megtesz azért, hogy emberhez méltó körülményeket teremtsen nekik.

A film egy másik alternatívát kínál fel: a szabadkai lelkész, aki gyerekkorában maga is megtapasztalta a kisebbségi létet, segíti a menekülőket élelmiszerrel, ruhával, erkölcsi támogatással. Nem térítés a célja, bár mesél nekik Jézus Krisztusról, de tiszteletben tartja eltérő hitüket. Azt mondja, Isten bízta meg azzal a feladattal, hogy a rászorulókat segítse. Itt válik értelmessé a film címe: nem az állam által adott felsőbb parancsról van szó (hiszen a polgárőrök önkéntesek, senki se rúghatná ki őket mulasztás miatt), hanem az Istentől jövő felsőbb parancsról, amely szerint minden ember testvére egymásnak, ezért mindenkit, bőrszíntől, nemzetiségtől és vallástól függetlenül, segítenünk kell.

Ilyenkor érdemes belegondolni, hogy Magyarország jellemzően keresztény országnak tartja magát.