Szájjal, lábbal, MI-vel festők

 Természetesen nem áll szándékomban egyenlőségjelet tenni a szájjal és lábbal festő művészek alkotásai és a mesterséges intelligenciával "festett" képek között, és nem próbálom azt sugallni, hogy ezek a művészek mesterséges intelligenciával alkotnák a képeiket. Inkább ahhoz a vitához szeretnék hozzászólni, hogy művészetnek tekinthetjük-e az MI "alkotásokat". Nagyon sokan erre heves fejrázással válaszolnának, de előbb érdemes tisztázni: mit jelent a művészet?

Már korábban is írtam arról, hogy problémásnak látom a művészet és a giccs közötti kultúrsznob különbségtételt (https://mmreflexiok.blogspot.com/2023/04/kolodko-mihaly-es-rejto-jeno-avagy.html, https://mmreflexiok.blogspot.com/2024/11/balomania-avagy-ujra-giccsrol-es-magas.html). A második blogbejegyzésben egyértelműen a művészet önkifejező funkciója mellett érvelek. Lehet, hogy a brazil favelákban készült hőlégballonokat vagy a művészetterápiás foglalkozásokon festett képeket sose fogják múzeumokban mutogatni, de az alkotó számára műalkotások, mert a saját érzéseit, gondolatait fejezik ki. Amikor az MI-vel "fest" valaki, akkor is ő adja az utasításokat, a kép (ha megfelelően promptolt) az ő belső világának a tükröződése lesz. Valószínűleg művészi érték szempontjából nem egy Picasso, de nem minden műalkotást a művészeti érték szerint értékelünk. Például biztos vagyok benne, hogy a szájjal és lábbal festők által kiadott naptárakat sokan jótékonykodásból veszik, nem pedig azért, mert tetszenek nekik a képek, bár Nagy Ildikónak ez a festménye (amit a Szájjal és Lábbal Festő Művészek Kiadója honlapjáról másoltam ide) szerintem tök szép.

Tehát önmagában én semmi rosszat nem látok abban, ha valaki, akinek nincs lehetősége vagy affinitása az ecsettel bánni, az MI-vel "fest" és így fejezi ki önmagát, ahogy nem kárhoztatom azt az apukát se, aki csemetéje extrém igényeire ("Apuu, holnap este a szakállas agámáról mesélj!", miközben apuka azt se tudja, hogy azt eszik-e vagy isszák) az MI-hez fordul estimese-ötletekért. A kultúra demokratizálódásának egyik jele az, hogy az egyéni önkifejezés szélesebb rétegek számára vált elérhetővé. Ugyanakkor azt nagyon problémásnak tartom, amikor valami az MI-vel készült képeket, regényeket, műfordításokat és egyéb alkotásokat ember (jellemzően saját maga) által készültként próbál feltüntetni, és nemcsak azért, mert ez megtévesztés profitszerzés céljából (ugyanis majdnem mindig közvetlen vagy közvetett profitért csinálja), hanem mert széles körű kulturális hatásokkal jár. Ez azonban már egy következő bejegyzés témája.

A Neptun vihara, avagy a hagyományos kultúra változatlanságáról

 

***SPOILER***

A Neptun egy halfeldolgozó üzem volt a horvátországi Vis szigetén, amely azonban évtizedekkel ezelőtt megszűnt. Az üresen álló romos épületet és a hozzá tartozó telket megvásárolta egy holland vállalkozó, akinek nagy tervei vannak: az épületekben bérlakásokat, illetve turistaapartmanokat szeretne kialakítani, a környező telkeket természetvédelmi területté tenni, sőt egy múzeumot is létrehozna a helyi halászat történetéről. Ő úgy érzi, mindezzel a helyi közösségnek is hasznára lenne, ám nagy meglepetésére azok egyáltalán nem örülnek a terveknek. Konkrét kifogás a filmben egyetlenegy merül fel, a patakok mellé tervezett szennyvíztisztító ellen, amit a falusiak úgy értelmeznek, hogy "bele akarják engedni a szart a vízbe". Azonban az interjúkból kiviláglik, hogy ami ellen tiltakoznak, az maga a változás; hosszas monológokban idealizálják a hagyományos életformát, és búsonganak azon, hogy ma már nincs meg az a tudás és közösség, amelyben ők felnőttek.

A film rendezője egyértelműen a tiltakozók pártján áll, például a városházán történő egyeztetésekből csak az ő megszólalásaikat mutatja, és sose tudjuk meg, mit válaszolt minderre Philip vagy akár a polgármester; azt a félreértést se tisztázza a film egyetlen ponton se, hogy a szennyvíztisztító nem szennyezi a patakokat, épp ellenkezőleg. A filmben megjelenő falusiak mind az idősebb generáció tagjai (és egyetlen kivétellel mind férfiak), és a rendező semmilyen kritikát nem gyakorol az olyan megnyilvánulásaikkal szemben, hogy az üresen álló épület újrahasznosítása évezredes hagyományokat törne meg. Pedig eleve a halfeldolgozó az 1940-es években jött létre, rövidebb ideje, mint amióta a megszólalók többsége életben van. De ha ettől eltekintünk is, akkor is felmerül a kérdés: tényleg arról van szó, hogy a kultúra elemei évezredeken át változatlanok maradtak, majd az elmúlt pár évtized modernizációja egyik pillanatról a másikra elpusztította őket?

Természetesen erről szó sincs. Már többször írtam arról, hogy a "hagyományos kultúra" bizonyos elemei egyáltalán nem olyan régiek, mint gondolnánk (pl. https://mmreflexiok.blogspot.com/2024/12/sheldon-es-amy-farm-ahol-elunk.html, https://mmreflexiok.blogspot.com/2024/03/kis-magyar-fozelekmentalitas.html). Ha csak az ételeknél maradunk, mint ez a két poszt is teszi, minimum gyanúsnak kéne lennie, hogy számos európai nép tipikus "hagyományos" étele krumpliból készül (gulyásleves, gnocchi, sztrapacska, krumplis pirog stb.), hiszen nyilvánvaló, hogy Amerika felfedezése előtt ezek a fogások nem léteztek. Hasonlóképpen a kávéfogyasztás szokása a török hódítással jutott el Európába, mégis mára a franciáktól a finnekig szinte minden országban hagyományok övezik. A 19. századig nemcsak autó és vonat, de bicikli se létezett, mégse gyakran hallunk idős embereket panaszkodni, hogy a világ már nem a régi, amióta bringával közlekedhetnek. Pedig valójában a kerékpár elterjedése hatalmas mérföldkövet jelentett, hiszen sokkal gyorsabban és messzebbre el tudtak jutni az emberek - ahogy a burgonyatermesztés az éhínségeket küszöbölte ki (kivéve, ha tönkrement a termés, mint Írországban többször is). És persze számos más olyan változás is történt az évszázadok során, az öltözködés változásaitól az utak aszfaltozásáig, amelyekre az emberek nem is gondolnak. A kultúra állandó változásban van, részben a környezethez való alkalmazkodás miatt, részben a kultúrán belüli folyamatok hatására (pl. új ételreceptek kitalálása).

Akkor hát miért fogadják olyan nehezen a változást nemcsak Vis lakói, hanem sokan mások is? Egyfelől tényleg felgyorsultak a változások, bár ezek gyakran csak az apróbb részleteket érintik (pl. a mobiltelefon feltalálása tényleg forradalmi változás volt, de ehhez képest az, hogy évente jönnek ki új modellek, igazából nem lényeges). A másik a társadalom demokratizálódása. A múltban az újítások először a felsőbb osztályokhoz jutottak el: ők fogyasztottak csokoládét vagy viseltek gyári szövésű ruhát, és évtizedekbe, sőt évszázadokba is beletelt, míg ezek a dolgok az egyszerű néphez is eljutottak, Baudrillard szavaival élve "lecsorogtak". Ma azonban már messze nincs akkora különbség Európában gazdagok és szegények között, mint régen. A kevésbé jómódúak nem figyelik évtizedeken át távolról az újításokat, mielőtt ők maguk is használhatnák őket. Tehát korunkban tényleg nagyobb fokú rugalmasságra van szükség, de nem azért, mintha régen nem fejlődött volna a kultúra.

A film iróniája, hogy itt a falusiak pont egy olyan változás ellen tiltakoznak, amely épp az ő megszokott környezetüket és életformájukat szeretné megóvni és értéknek tekinteni. A néző elgondolkodik: tényleg azt tekintsük értékmegőrzésnek, hogy egy lepusztuló betonkomplexum üresen áll egy falu közepén? És tényleg jó ötlet idealizált, romantikus képet festeni egy feltételezett időtlen, sosem változó hagyományos kultúráról? 

Fészkes felsőoktatás

 

Tegnap írtam Gerald Durrellről, de a mai poszt ismét az ő nevével indul; az ő Jersey-szigeti állatkertje ihlette ugyanis minden idők szerintem legzseniálisabb brit vígjátékát, a Fészkes fenevadakat. Az alkotók (akiket a képről mindenki felismer) szerettek volna egy olyan filmet készíteni, amely az állatkertek fontosságát és funkcióját mutatja be. A sztori lényege, hogy egy jól működő állatkertet új vezetői profitorientálttá próbálnak tenni, és ennek tragikus következményei lennének, ha a gondozók és talpraesett állataik nem vennék kezükbe, illetve mancsukba a dolgot. Bocsi, hogy ennyire röviden, de ezt a filmet vétek lenne szétspoilerezni.

A Fészkes fenevadakon fetrengve röhögünk, és újra és újra feltesszük magunknak a kérdést: honnan vesz valaki ekkora baromságot, hogy egy állatkertben kizárólag a megfelelő profitot termelő állatokat tartsuk? Ám sajnos akárhonnan is vette az illető, a Károli Gáspár Egyetem vezetése is járt arra, ugyanis bejelentették: megszüntetik azokat az egyetemi szakokat, amelyekre nincs elegendő kereslet, vagyis nem hoznak elegendő profitot, és más egyetemek is terveznek hasonló lépéseket. Márpedig a profitorientált egyetem egy csomó olyan problémát okozhat, amelyeket a film is taglal, valamint az alábbi cikk is: https://qubit.hu/2025/01/08/sorban-tunnek-el-a-human-szakok-a-felsooktatasbol-es-ez-nemcsak-az-egyetem-eszmejenek-okoz-kart-hanem-a-demokracianak-is. 

Persze egy csomó egyéb probléma is van a Károli döntésével: például egy olyan országban, ahol orrba-szájba nyomják a nemzettudatot, pont a magyar nyelv és irodalom szakot akarják megszüntetni? És ahhoz képest, hogy célként tűzik ki a kivándorlás csökkentését, ha egy adott szakot minden magyar egyetemen megszüntetnek, azzal nem pont ők kergetnek külföldre tehetséges fiatalokat? Igényeket emlegetnek, de az, hogy melyik szakra van igény és melyikre nincs, változhat az idők során. Amikor kitört Ukrajnában a háború, hirtelen égen-földön keresték az ukrán tolmácsokat, akikből persze alig volt, mert korábban "nincs erre igény" felkiáltással csak keveseket vettek fel erre a szakra. Pedig egy bizonyos határon belül a profnak tökmindegy, hogy három embernek tart órát vagy tizennyolcnak (én amúgy preferálom a tizennyolcat, sokkal jobb vitákat lehet folytatni), az meg, hogy a megszerzett diplomával esetleg nehezebb lesz elhelyezkednie, legyen a diák problémája. 

Egyszóval a kapitalizmust ésszel kellene csinálni. Vannak olyan dolgok - például a tudomány vagy a környezetvédelem - amelyeket nem szabad a megtermelt profit alapján mérni, mert ha ezek a dolgok elértéktelenednek, az hosszú távon az emberiség és a bolygó egyéb élőlényeinek pusztulásához vezet.

Sheldon és Amy "A farm, ahol élünk"-vacsorája, avagy a "hagyományos ízekről"

 

***SPOILER***

Az Agymenőknek ebben az epizódjában Sheldon  meglepetést szerez Amynek: rekonstruál egy olyan vacsorát, amilyet a lány kedvenc sorozatában, A farm, ahol élünkben fogyaszthattak. Még a vajat is maga köpüli hozzá (valószínűleg nem a képen látható vajköpülővel, mert az a kárpátalja.ma oldalról származik, de ugyanígy néz ki). Itt jön a spoiler: mindketten betegek lesznek tőle.

Karácsony környékén megvan a hagyománya, miket szokás enni, és ennek kapcsán a közösségi média tele van hőbörgéssel azzal kapcsolatban, hogy "elrontják" a klasszikus ételeket. Micsoda agyament ötlet már a gesztenyés szaloncukor, a rántott töltött káposzta, a marcipános beigli vagy angoloknál a gluténmentes vegán karácsonyi puding? Van, aki azt mondja, oké, legyen ilyen is, de ne nevezzék hagyományosnak, mert a hagyományos az a zselés/rántatlan/mákos/gluténos-vajas.

Korábban már írtam arról, hogy a "hagyományos" "nemzeti" ételek gyakran nem olyan hagyományosak és/vagy nem olyan nemzetiek, mint gondolnánk (https://mmreflexiok.blogspot.com/2021/01/buso-kapitoliumban-avagy-ne-higgyuk-mar.html) Ezeknek az ételeknek azonban az összetevői is változtak. A szaloncukor például eredetileg fondantból készült, és amikor bejött a zselés változat, valószínűleg ugyanakkora felháborodást váltott ki egyesekben, mint napjainkban a gesztenyés, rumosmeggyes és hasonló ízesítések. Még a hagyományos módon készült ételeknek is más az íze, mint régen, mert maguk az alapanyagok változtak. A nagyüzemi állattartásból származó tejtermékek akkor is tartalmaznak adalékanyagokat, ha nem tartósítószerrel kezelt változatot veszünk. A lovagi éttermekben feltálalt "középkori" marha- és sertéssülteket egészen más marha- és disznófajtákból készítik, mint amelyek húsát a középkori lovagok ették. Míg hagyományosan az édességeket Közép-Európában répacukorral vagy mézzel készítették, manapság majdnem mindenki nádcukrot használ, és sokkal többet, mint régen, amikor ez még luxus volt. Egy ismerősömnek mesélte cukrász haverja, hogy a paleo süteményeket (amelyek ugye nem tartalmaznak hozzáadott cukrot) tele kell nyomni ízfokozókkal, mert a vendégek ízetlennek találják, ha pusztán a gyümölcs eredeti cukortartalma ízesíti - pedig ugye a mai nemesített gyümölcsök sokkal édesebbek, mint eredeti változataik, ezt bárki igazolhatja, aki kóstolt már vadalmát.

A hagyomány egy társadalmi konstrukció, ami arra szolgál, hogy az emberek kapcsolatban érezzék magukat a régebbi korok kultúrájával. Azonban a hagyományok is változnak, adaptálódnak ahhoz a kultúrához, amely körülveszi őket. Másik blogomon már poénkodtam azon, hogy a tenerifei betlehemi jelenetek a tenerifei parasztok, nem pedig az ókori Izrael hétköznapjait veszik alapul (https://macskamedve.blogspot.com/2024/01/anakronisztikus-betlehemek.html), de igazság szerint a katolikus vallás pont azért tudott megmaradni olyan sok helyen, mert adaptálódott a körülötte levő kultúrához. (Az más kérdés, hogy mostanában mintha elfelejtene adaptálódni a változásokhoz, és ennek meg is van az eredménye: https://mmreflexiok.blogspot.com/2024/09/anti-doncamillok-az-egyhazban.html). Természetes, hogy az emberek módosítani kezdenek a hagyományos ételeken is, ha az elérhető alapanyagok vagy az igények változnak. Vannak persze olyan újítások, amelyek más szempontból is elvetik a sulykot (szerintem a rántott töltött káposzta elfogyasztása után Sheldon és Amy visszasírná a hagyományos farmvacsorát), de az, hogy valami "nem elég hagyományos", egész egyszerűen nem valid érv, hiszen a hagyománynak kulcsfontosságú eleme a változás képessége.

Balomania, avagy újra a giccsről és a "magas művészetről"

 

A brazil nagyvárosok szegénynegyedeiben a férfiak különös hobbit űznek: színes hőlégballonokat készítenek és röptetnek fel az égbe, míg mások a leesett hőlégballonokat "levadásszák", sőt újrahasznosítják. A hagyomány állítólag vallási eredetű, de aztán szélesebb körben elterjedt, amióta pedig betiltották, "bandákba" szerveződött (többnyire) férfiak űzik titokban, folyamatosan menekülve a rendőrség elől. Az a furcsa helyzet áll elő, hogy a maszkulinitás elemévé emelkedett az, hogy valaki hosszú éveken át papírcsíkokat ragaszt egybe, hogy a képen láthatóhoz hasonló mintákat létrehozzon. Ezek az emberek végtelenül szorgalmasak, hiszen kereső munkájuk mellett (ami fontos, hiszen a léggömbözés drága mulatság) napi több órát töltenek léggömbkészítéssel, csapatmunkában. A csapatok között barátságos versengés folyik, nyilván mindenki fel akar vágni a maga léggömbjével, ugyanakkor segítenek egymásnak, ahol tudnak. És az, hogy a film rendezőnőjét is befogadták a közösség teljes értékű tagjaként, mutatja azt is, hogy ez a fajta maszkulinitás nem is annyira exkluzív, mint mondjuk az angol férfikluboké.

E rövid genderelemzés után leginkább arról szeretnék beszélni, ami felmerül kérdésként a filmben is: művészet-e a hőlégballonozás? A megkérdezett gyerekek egyöntetűen vallják, hogy igen, mivel a léggömbök szépek, és alkotóik önmagukat fejezik ki rajtuk keresztül. A törvényhozók és a rendőrség persze nem ezt gondolja. Az egyszerű nép alkotásait inkább giccsnek, mint műalkotásnak szoktuk tekinteni - kivéve persze azt a fajta "népművészetet", amelyet a 19. században a nacionalizmus fedezett fel magának mint az adott "nemzet lelkének" kifejeződését, és emelt piedesztálra. Ebből az az ellentmondásos helyzet alakult ki, hogy míg a Miska kancsó művészi alkotásnak számít, a latin-amerikai népi kultúra színességét festményeibe beemelő Frida Kahlo képei a magas művészet ünnepelt alkotásai, az ugyanezen motívumokat felhasználó léggömbök giccsnek számítanak.

Korábban már írtam arról (itt: https://mmreflexiok.blogspot.com/2023/04/kolodko-mihaly-es-rejto-jeno-avagy.html), hogy a művészet és a giccs közötti határvonal gyakran ideológiai alapon, mesterségesen lett meghúzva. Ugyanilyen mesterséges a határvonal a múzeumokban bemutatott "hagyományos népművészet" és a ma is élő, alkotásokat létrehozó népi gyakorlatok, mint a brazil hőlégballonok vagy az egyes spanyol városok utcáit vallási ünnepeken beborító virág- és homokfestmények között.

Ezek az alkotások persze színesebbek és könnyebben értelmezhetők, mint a kortárs festészet sok alkotása (bár Frida Kahlo pont egy jó ellenpélda). De micsoda elitizmus már úgy hozzáállni, hogy csak az minősül igazi művészetnek, ami nehezen megfejthető, gondolkodást és műveltséget igényel. Amely kritériumot egyébként az elmúlt korok művészetével szemben nem hozzuk fel elvárásként (ld. a fenti bejegyzésemben emlegetett köztéri lovasszobrokat). Pavarotti áriáit sem feltétlenül elemezgeti hosszasan mindenki, aki elmegy a koncertre - de amikor az egyik hőlégballon egy Pavarottit ábrázoló zászlót húz maga után, az már nem műalkotás. (Megjegyzem, a magyar népművészet alkotásain a 19. században betyárok, a 20. század végén meg a Viszkis voltak az egyik visszatérő motívum, ehhez képest a Pavarotti-motívum - amit azzal indokolnak, hogy "mert hát mindenki szereti az operát" - elég sokat elmond a két kultúra közötti különbségről.) A Pavarottit ábrázoló hőlégballon szerintem gyönyörűen mutatja, hogy nincs olyan szigorú határ a művészet fajtái között, mint sokan gondolni szeretnék: amit valaki önkifejezésként, alkotási céllal létrehozott mások élvezetére, az ugyanúgy művészet, akkor is, ha nekünk személy szerint nem tetszik. De lehet, hogy ha az elitizmusunkat levetjük, beismerjük, hogy a szívünk mélyén minket is megszólít egy kicsit. A Balomania léggömbjei engem mindenképpen.

(A film nov. 24-ig látható az online Verzió fesztiválon, a kép ennek a honlapjáról van.)

Antonio López Ortega: Los oyentes, avagy a provincialitás kérdése

***SPOILER*** 

A regény hősei a 70-es évek elején tinédzserek, és bolondulnak a klasszikus rockzenéért. Órákig hallgatják az angol nyelvterületről érkező zenéket és kedvenc lemezlovasuk, Ivan rockzenei műsorát a rádióban. Ivant valósággal bálványozzák, és legmerészebb álmuk, hogy találkozhassanak vele és odaadhassák neki a "mesterkazettát", amelyre saját kommentárjukkal vették föl a rock legnagyobb klasszikusait; úgy vélik, igazi hírnévre tennének szert, ha Ivan lejátszaná ezt a szalagot a műsorában. Végül egy iskolatársukon keresztül ténylegesen sikerül találkozniuk Ivannal és odaadni neki a mesterszalagot (amiről kiderül, hogy a másfajta technológia és a rossz minőség miatt nem lehet lejátszani a rádióműsorban), viszont az osztálytárs apukája értetlenül áll lelkesedésük előtt. Közli velük, hogy Ivan egy középszerű, provinciális alak, akinek a műsorát amúgy néhány hozzájuk hasonló tökkelütöttön kívül senki nem hallgatja.

Amikor Tenerifére költöztem, budapesti értelmiségi és művészetrajongó barátaim sajnálkoztak, hogy milyen provinciális helyre kerülök, ahol biztos nincs kulturális élet, színház meg koncertek meg ilyenek. Azon túlmenően, hogy nem mindenki számára a művészeti alkotások a legfontosabbak az életben, illetve egy csomó művészeti alkotás elérhető az interneten (oké, nem ugyanaz, de az alapgondolat ideális esetben átjön), a "provincialitás" fogalma is eléggé relatív. Egyrészt a világ végén is lehet pezsgő kulturális élet, ha hagyománya van és az önkormányzatok támogatják; néha azt gondolom, hogy városunk minden tősgyökeres lakója tagja valamilyen zenekarnak vagy kórusnak, ellenkező esetben a lakosság számát figyelembe véve nem jön ki a matek. Nyilván az a probléma fennáll, hogy kevesebb emberből valószínűleg kevesebb tehetséges; a garachicói kamarakórusnak az az egyetlen mentsége, hogy a városka kevesebb mint 5000 fős lakosságában gondolom egyetlen olyan tenort találtak, aki egyáltalán akar énekelni, mert ami a produkcióját illeti, még Foxi Maxival is jobban jártak volna. Ugyanakkor a világ távoli szegleteiben is születnek zseniális tehetségek, elég olyan világsztárokra gondolni, mint Kiri Te Kanawa. Másrészt Tenerife talán a világ vége ugyan, viszont sok nemzetközi produkció eljut ide, spanyolországiak pedig még inkább. Spanyolország lakossága csaknem 48 millió, tehát ha számokban mérjük a dolgot, elvileg csaknem ötször annyi tehetséges ember van, mint Magyarországon, és nem 10 millió, hanem 48 millió embernek (mármint ezeken belül a művészetrajongók - tételezzük fel, hogy ugyanakkora arányt kitevő - táborának) kell bizonyítani ahhoz, hogy valaki híres legyen. Ily módon ha egy gitárkvartettet Spanyolország legjobb gitáregyüttesének választanak (őket hallgattuk meg decemberben), az nagyobb eredmény, mint Magyarország ünnepelt színésznőjének lenni. Akárcsak a Los oyentes venezuelai fiataljai, a magyarok saját közegüket elhagyva (például külföldre utazva) könnyen szembesülhetnek azzal, hogy az általuk bálványozott művészeket ott nemcsak nem ismerik, de a produkcióikat megtekintve vagy meghallgatva nem tartják őket különösebben nagy számnak. Néhány kivételtől eltekintve Magyarország (főleg az utóbbi időben) nem sok világhírű művészt adott, és ennek nem feltétlenül csak a nyelvi nehézség az oka. Egy nagyobb országból nézve a magyarországi művészet az, ami provinciális, és bár ez nem feltétlenül jelent minőségi értékelést (ld. fent), azért arra sem ok, hogy a budapestiek lenézzék a világ távoli szegleteiben élők kulturális életét.

Kis magyar főzelékmentalitás

 https://nlc.hu/gasztro/20230215/mi-baja-a-vilagnak-a-lekvaros-buktankkal-a-10-legrosszabb-magyar-etel-kulfoldi-szemmel/?fbclid=IwAR3bgEMTVUsuWhxZfQNrtt0zMyItBxpodZHFONDneBQeMxzPCvCOBNS1AYI

(kép: FőzelékReceptek.hu)

Ez a cikk azt taglalja, melyik magyar ételektől undorodnak a külföldiek, és a senki számára nem meglepő pacal vagy mákos tészta mellett a főzelékek is előkelő helyet foglalnak el a listán. A főzelék valóban magyar specialitás, sehol máshol nincs ilyen a világon, kivéve talán Ausztria egyes részeit (ott sem pont olyan). Az, hogy a főzelék hogy maradhatott a magyar konyha egyik alapvető eleme, szerintem tanulságos és rávilágít mentalitásbeli kérdésekre.

Szóval a főzelék abban különbözik más népek zöldségköreteitől, hogy rántás van benne, amitől egyrészt kevéssé étvágygerjesztő szószban úszik, másrészt sokkal zsírosabb. A rántást a régi paraszti kultúrában azért tették bele, mert szükség volt energiára a mezőgazdasági munkához, húsra viszont csak ünnepnapokon tellett. Jobb híján tehát a főtt zöldségeket javították fel zsíros-lisztes mártással; ugyanezt a funkciót a Kanári-szigeteken a pirított liszt, a gofio töltötte be (egy vicces mondás szerint régen kétfajta étel volt: zöldség gofióval és zöldség gofio nélkül). Aztán kicsit javult az emberek anyagi helyzete, az átlag magyar ma már csaknem mindennap eszik húst, akár a főzelék mellé is. Ráadásul az emberek többsége nem végez nehéz fizikai munkát, tehát akár kevesebb kalóriával is ellenne. Mégis ragaszkodnak a hagyományos zsíros ételekhez, ami erősen hozzájárul a szív- és érrendszeri betegségek elterjedéséhez.

Gyakori jelenség, hogy embereknek vagy embercsoportoknak megváltozik az anyagi helyzete, de a szegénységből megőrzött szokásaik megmaradnak. Erre vezethető vissza például a gyakori elhízás olyan csoportoknál, akik régen kevés ennivalóhoz jutottak, és amikor ez már nem volt probléma, nem változtattak a táplálkozási szokásaikon. De nemcsak az ételre vonatkozhat ez, hanem egyéb szokásokra is, ez lehet az eredete például annak, hogy a magyarok igyekeznek elkerülni a fizetést, ha megtehetik (erről itt: https://mmreflexiok.blogspot.com/2022/05/damon-galgut-promise.html) vagy olyasmiket is kikukáznak vagy megtartanak, amiket soha nem is szoktak használni, mert hátha egyszer valamire jó lesz (https://mmreflexiok.blogspot.com/2022/07/tomasz-rakowski-hunters-gatherers-and.html). Ezek a szokások a mai világban már éppúgy nem adaptívak, mint a zsíros fasírt mellé főzeléket enni, mégis megmaradtak ékes bizonyítékául, hogy a magyarok mennyire nem képesek változni. És hogy a politika terén ez mihez vezetett, azt látjuk.