Az utóbbi időben észrevettem, hogy legtöbb bejegyzésem meglehetősen kritikus, úgyhogy gyorsan írok egy olyan cikkről, amivel maximálisan egyetértek.
David Plummer nagyon behatóan tanulmányozta a homofóbiát: a cikk iszonyat mennyiségű adatot sorol fel, amelyek nagy része saját felméréseiből származik. Hasonlóan jónéhány más kutatóhoz (pl. C.J. Pascoe, akiről sok éve már írtam egyszer) ő is a nemi szerepekből vezeti le a homofóbiát. Ahogy a cím is mutatja, szerinte a fiúk és fiatal férfiak kortárs csoportjai a homoszexualitást a férfiasság elárulásának tekintik, és ezért a homofóbia különböző megnyilvánulásaival (buziviccek, iskolai zaklatás, buziverés stb.) próbálják megakadályozni, hogy bárki átlépje ezt a határt, illetve megbüntetni azokat, akik megteszik. David szerint a fiatalok ezt nem a felnőttektől tanulják, mert azok legtöbbször nem bátorítják az ilyesmit (legalábbis Ausztráliában, teszem hozzá én halkan), hanem az idősebb fiúktól; a felnőttek szerepe mindössze annyi, hogy mivel nem avatkoznak közbe, megerősítik a srácokban azt a hozzáállást, hogy ezt lehet, sőt a homofóbia hatalom, hiszen még a felnőttek se mernek ellenállni neki. Itt egy logikus következtetés jön, amit mindenki vonjon le magának.
A 14 oldalas cikk első 11 oldala erről szól, és már kezdtem azt gondolni, hogy a nők elleni homofóbia megint kimarad a pixisből, de szerencsére nem. Ennek az okait ugyan nem tudjuk meg, viszont David közöl néhány statisztikát a nők és férfiak elleni homofóbia megjelenési formáiról (ezek kb. egybevágnak azzal, amit a 2010-es magyar diszkriminációs kutatás talált, erről a beszámolót ld. a Homofóbia Magyarországon kötetben). És itt jön a lényeg: mindezek után David óva int attól, hogy a statisztikákból túlságosan messzemenő következtetéseket vonjunk le. Egyrészt ha elkezdjük nézegetni, kit támadnak gyakrabban vagy súlyosabban, abból csak ugyanolyan „elnyomottsági olimpia” lesz, ami sajnos elég gyakori a kisebbségek körében: azon versengenek, kinek rosszabb a helyzete, mintegy indoklásként, hogy kinek a problémái érdemelnek prioritást/több figyelmet/több forrást stb. Ideális helyzetben mindannyian ugyannyit kapnának mindenből, de főleg a források esetében ez jelenleg problémás, tehát valamilyen szinten érthető, ha bizonygatni kényszerülnek rászorultságukat. Mint sok szerző megjegyzi azonban, ez a megközelítés elfedi azt, hogy ugyanaz az ember több kisebbségi csoporthoz is tartozhat, ráadásul nem az összefogást, hanem a széthúzást erősíti. Másrészt a statisztikák elfedik az egyedi eseteket. Igenis támadnak meg leszbikusokat utcán és bántalmaz meleg férfiakat családtag, még ha az általános tendenciák ellentétes irányúak is. Nagyon sok helyzetben kellett már bizonygatnom, hogy igen, a leszbikusok elleni homofóbia is ölthet fizikai formát, és ilyenkor mindig személyes ismerősök példáját hoztam fel – de ilyen ugye nem mindenkinek van. Viszont ha a gyűlöletbeszédet és gyűlöletbűncselekményeket egy eszköztárnak tekintjük, amelyből adott homofób személy vagy csoport helyzettől függően válogat (pl. kisebb eséllyel támadnak meg fizikailag egy olyan csávót, aki ránézésre is simán péppé veri őket), akkor nem a statisztikai valószínűséget nézzük, hanem azt, hogy ott és akkor milyen befolyásoló körülmények voltak. (Pl. David és sok más kutató is rámutat, hogy bandák gyakrabban követnek el fizikai erőszakot, mint egyedülálló személyek.) Ez nemcsak a támadások megértésében segítene, hanem akár abban is, hogyan tudják a lehetséges áldozatok megvédeni magukat. Nyilván kellenek a statisztikák (pl. a törvényhozók meggyőzésére), de nem elegendőek ahhoz, hogy konkrét embereknek segítséget nyújthassunk.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése