"És lelke mélyén mégis ott nyugodott egy kincs, amire titkon büszkébb volt, mint minden egyházi és világi tisztességére, és amelyet, megvallva vagy megvallatlanul önmaga előtt, semmiért a világon oda nem adott volna. Mélyen elmerült kincs, amely azonban lemondása borús napjaiban csöndesen földerengett, és akármennyi vereség is rejlett benne, egyházi s világi büszkeségének az emberi, az életbüszkeség nélkülözhetetlen kiegészítését adta. Az emlékezés volt ez – nem is annyira rá, aki, mint Eni hallotta, most Egyiptom ura lett. József csak eszköz volt, mint ahogy Mut-em-enet is csak eszköz volt. De inkább és csaknem függetlenül tőle az igazolás tudata volt ez az emlék, a tudat, hogy virágzott és lobogott, hogy szeretett és szenvedett."
Sokszor félek attól, mi lesz majd, ha a szerelmem elmúlik. A korábbi szerelmeim emléke bennem nem ég olyan kiolthatatlanul, mint Potifár feleségében; azokra, amelyek nem okoztak csalódást (többségük azért, mert be sem teljesült) némi fájdalmas melegséggel gondolok vissza, a többinél pedig a másik későbbi viselkedése elhomályosítja a korábbi érzéseket; velük kapcsolatban magát a szerelmet nem is tudom már igazán felidézni. Mégis azt gondolom, a mostanival másképp lesz. Könnyű persze azt mondani, hogy az ember minden új szerelemnél ezt érzi; azt azonban biztosan tudom, hogy még senkit sem engedtem ennyire közel magamhoz, senkiben sem bíztam meg ennyire, és senki iránt nem éreztem ilyen lángoló szenvedélyt ilyen sokáig. Ez pedig olyan kincs, ami folyton bennem lapul, és ami érzésem szerint nem fog soha elpusztulni, bárhová is vessen minket a sors.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése