Jól megy az üzlet a felföldi homárkereskedőnek: London legelőkelőbb éttermeiben, sőt még a parlamentben is felszolgálják a rákjait. Egy nap lecsupaszított csontvázat halásznak ki a homárok medencéjéből: a rákok minden húst lerágtak róla. A kereskedő és mindenki más is rémülten próbálja titokban tartani a történteket, hiszen mekkora botrány lenne, ha kiderülne, hogy a londoni társaság krémje és az országatyák/anyák áttételesen kannibálokká váltak.
Eleve a kannibalizmus megközelítése is érdekes itt: maguk a homárok nem kannibálok (hiszen nem saját fajtársukat ették meg), de azzá lesz-e az ember, ha olyan állat húsát eszi, ami előzőleg embert fogyasztott? A kérdést fel lehet tenni a cápauszony-leves és a medvetalp kedvelőinek, de még a vaddisznó esetében sem vagyok meggyőződve róla, hogy nem fogyaszt el egy emberi hullát, amit téli napon talál az erdőben. És ha egy olyan növényt fogyasztunk, aminek a gyökerei egy holttest fölött nyúlnak a földbe? Mi a helyzet a tengerbe szórt emberi hamvakkal, amelyek egy része bizonyosan bejut különböző állatok szervezetébe? Az emberi hulláktól elvonatkoztatva belegondolhatunk abba, hogy a háztájikban a disznóknak adott moslék gyakran tartalmaz disznóhúst (vagyis az állatok ténylegesen kannibállá válnak), a csirke meg minden szart megeszik, szó szerint. A kóser, jehovista és HIT gyülis nem-vegánoknak pedig rossz hír, hogy nagyüzemi fejőgépek a tej mellett gyakran vért is préselnek ki a tehén tőgyéből, és azt persze nem lehet 100%-ig eltávolítani.
Az utóbbi időben egyre többeket foglalkoztat az, hogy az általuk fogyasztott állatok mivel táplálkoztak életükben. A nagyüzemi állattartásban használt antibiotikumok és génkezelt takarmányok már eléggé benne vannak a köztudatban és sokan ennek megfelelően módosították a táplálkozásukat. A kannibál homárok esete azonban nem egészségügyi, hanem etikai problémát vet fel: meddig számít embernek egy emberi test? Ha a kereskedő nem rögtön másnap küldi őket a londoni piacra, hanem pár nappal később (anélkül, hogy a csontvázat közben megtalálnák), akkor kevésbé lenne gáz megenni őket? Hiszen addigra az általuk elfogyasztott ember már teljesen átalakult az ő húsukká (gőzöm nincs, mennyi idő egy homár emésztési folyamata, de nálunk kisebb állat lévén biztos nem lassabb, mint a miénk). Felülírható-e vészhelyzetben a kannibalizmus tabuja (ld. Életben maradtak)? Ha a hamvak szétszórásakor önkéntelenül is belélegzünk valamennyit, az miért nem aggasztja annyira az embereket, mint egy olyan állat fogyasztása, amely előzőleg embert evett vagy ehetett?
Klisé, hogy korunkban az emberi test felértékelődött: ezt mutatja a különböző, test átalakításával kapcsolatos divatoktól (tetoválás, body building) az orvostudomány szinte vallásos tiszteletéig nagyon sok minden. A „kannibál” homárokkal kapcsolatos aggodalom is tipikusan mai jelenség: kétlem, hogy a medveünnepet ülő obi-ugorok túlságosan belegondoltak volna, leendő lakomájuk fogyasztott-e embert az utóbbi időben, és ha igen, valószínűleg az sem tartotta vissza őket attól, hogy most őt fogyasszák el. De mintha napjainkra, ahogy egyre kevesebben hisznek a halhatatlan lélekben, a test lépett volna a helyébe: azt gondoljuk, testünk épen/fiatalon tartása biztosítja az öröklétet (vagy az ahhoz legközelebbi élettartamot), ha pedig egy állat elfogyaszt egy embert, az az ember valamilyen módon benne él tovább – sokkal egyértelműbb módon, mint a moslék a disznóban vagy a szar a csirkében.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése