Amikor Ruandában válságosra fordult a helyzet, Dallaire tábornok, a helyi ENSZ békefenntartók parancsnoka, megpróbált közbelépni. Felettesei azonban olyan parancsot adtak, hogy katonái nem avatkozhatnak be és csak önvédelemből lőhetnek. Így tétlenül nézték végig, amint a szélsőségesek átvették a hatalmat, kezdetét vette a polgárháború és a népirtás.
Miért nem lépett közbe az ENSZ? Nem biztos, hogy azért, mert csúnya gonosz vagy lusta emberek ültek volna benne, vagy mert, az újságírónő keserű szavaival, nekik ez csak "egy újabb afrikai balhé." Egyszerűen az történt, hogy azok, akik több ezer kilométer távolságban csak tévén követték az eseményeket, túl későn ébredtek rá, milyen mértékű a probléma. Dallaire ott volt, ő látta, de nem ő volt a főnök. Persze az ENSZ biztonsági tanácsa se lehet ott mindenütt, de az már más kérdés, miért nem bíztak annak az embernek az ítéletében, akit ők maguk küldtek el a helyszínre. A hierarchia és az, hogy a döntéshozók nem hallgatták meg az érintetteket, százezrek életébe került.
Ezek a problémák nemcsak ilyen szintű krízisekben jelentkezhetnek, és nemcsak egy nagy nemzetközi szervezetben. Dolgozom olyan civil szervezetben, ahol a vezetők mindenáron megpróbálják egy adott projekt résztvevőinek önálló döntéseit megvétózni, mert az ő irányításuk elleni lázadásnak értelmezik azokat. Pedig csak arról van szó, hogy akik a projektben dolgoznak, jobban látják, mire van szükségük vagy milyen stratégiák működnek náluk. Akármennyit javítunk a kommunikáción, aki nincs ott, sose fogja olyan részleteiben látni a dolgokat, mint aki ott van. A megoldás az lehet, ha megbíznak azok ítéletében, akik az adott helyzetet testközelből látják, és egyenrangú félként vonják be őket a döntéshozatalba - mindenféle hierarchiától mentesen.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése