***SPOILER***
Két férfi utazik vonattal délnek. Rómába tartanak, utolsó kísérlet gyanánt, hogy szerelmük egykor lobogó lángját újra felélesszék. Ám a kísérlet nem sikerül; egykori nászútjuk helyszínén rá kell döbbenniük, hogy végleg elmúlt a szenvedély. A dal végén suta búcsút intenek egymásnak a pályaudvaron, amely nevéhez híven a befejezést, esetükben a kapcsolat végét jelenti.
Próbálom elképzelni, milyen lehet, amikor egy igazán lángoló szenvedély kihuny és csak a közös gyász marad utána. Próbálom, de nem tudom, mert az igazán szenvedélyes szerelmeimből eddig vagy nem lett kapcsolat, vagy a másik szakított akkor, amikor én még javában lángoltam. Azt tudom, hogy a kisebb volumenű érzelem egy idő után átcsaphat megszokásba, amikor a másiknak jelentéktelen viselkedései is bosszantóak lesznek, amikor egész estéket ülünk a tévé előtt szótlanul, és amikor megkönnyebbülök az olyan napokon, amikor semmiképpen nem tudunk beiktatni egy találkozást. De van egy sejtésem, hogy egy igazi szenvedély elmúlása ennél sokkal több fájdalmat okoz. Ha majd megtörténik, hogyan tudjuk majd támogatni egymást a fájdalom kezelésében? Hogyan maradhat két ember jó barátságban ezek után? Van-e remény a szeretetre, miután átéltük és meggyászoltuk a szenvedély pusztulását?
...nekem van ilyen élményem...barátság semmiképp sem maradt, túlságosan fájna. Persze nem ilyen suta viszlát volt...kb. egy évig egyáltalán nem beszéltünk, aztán váratlanul összefutottunk valahol (kicsi ez a szakma), beszélgettünk, azóta tudok fájdalom nélkül gondolni az egész kapcsolatra. Szép volt, és talán így volt jó, nem tudom mi lett volna belőlünk évek múlva. Persze azóta is szeretettel gondolok rá, gondolom ez viszont is így van. Hiszen sok fontos érzést, élményt megéltünk együtt, hálás vagyok érte...nem is tudom kinek...magamnak? az életnek?
VálaszTörlésKöszi, ezt jó olvasni.
VálaszTörlés