Vakációs könyv

A kilencéves Ali nagyon nem tud mit kezdeni magával a vakáció idején. A gyerekek közt nincsenek barátai, legföljebb bántalmazói. Apja kiküldi az utcára rágógumit árulni, de nem elég talpraesett ehhez a munkához. Így csak lófrál a városban egyedül, és mérhetetlenül unatkozik; annyira, hogy még a családjában történő drámai események sem tudják kizökkenteni az álmos, egyhangú vakáció-feelingből. Meg tudom érteni Alit: iskolás koromban én is utáltam a szünidőt. A gyerekfilmek többsége szerint ilyenkor a srácok együtt lógnak a többi gyerekkel a téren vagy a faluban, ahová leutaztak a nagyszülőkhöz, és mindenféle klassz dolgokat csinálnak. Csakhogy nekem nem voltak falusi rokonaim, a környékünkön pedig nem voltak játszóterek (mert nem nevezhető annak egy betonozott tér közepén álló egy darab hinta, amelyet sose használ senki). A társasházban nem voltak velünk egykorú gyerekek, akikkel játszhattunk volna. jórészt kertes házakból kialakított külváros családbarát ugyanis, de nem gyerekbarát, vagyis a gyereket bezárja családja körébe és nem teszi lehetővé a gyerekközösségek spontán kialakulását. Ha valaki nem alakított ki olyan szoros kapcsolatot az osztálytársaival, hogy az a nyári közös programokra is kiterjedjen (amihez persze az is kellett, hogy szóban forgó osztálytársak ne a balatoni nyaralójukban töltsék az egész vakációt), bizony egész nyárra egyedül maradt. A zsúfolt magyar strandok nem jelentenek nagy vonzerőt, így a kánikula napjait lefüggönyözött szobában, olvasással és bugyuta tévéműsorok nézésével töltöttem (effektíve rászoktam arra, hogy teniszközvetítéseket nézzek a tévében, mert azzal legalább eltelik a nap). Még egyetemi éveimben is volt néhány ilyen fülledt, lassú, unalmas szünidő, és nagyon örültem annak, amikor végre nyáron is dolgoztam. Ez nem a munkamánia tünete, de hónapokon keresztül marhaságokkal szöszmötölni a drága idő elvesztegetése. Nekem tökéletesen megfelel, hogy most nyáron is dolgozom – persze a jó hűvös szobában, jó sok hideg ásványvízzel a hűtőben.