Polonius (Hamlet, Nemzeti Színház)

Senkinek se kívánok olyan szülőt, mint Polonius. Aki jótanács gyanánt banális közhelyekkel árasztja el fiát utazás előtt, utána meg kémeket küld utána, hogy kutakodjanak barátainál az életmódjáról (és ennek kapcsán még mellesleg rossz hírét is keltsék). Egyébként is folyton kutakodik, hallgatózik, nyomoz, ahelyett, hogy direktben megkérdezne dolgokat. Viselkedésének teljesen logikus következménye, hogy végül hallgatózás közben, tévedésből szúrják le. Aki függöny mögött él, az függöny által vész el. De Polonius legidegesítőbb tulajdonsága, hogy úgy gondolja, koránál és élettapasztalatánál fogva ő mindent tud és mindig igaza van. Még akkor is kitart elmélete mellett, amikor minden létező jel megcáfolja azt. Ezáltal teljesen képtelen az empátiára, mert csak a saját szemszögéből képes nézni a világot. Ismerek én is ilyen embereket. Nemrég egyikükkel aztán megtörtént, hogy olyan történetet hallott, amiről neki magának is be kellett ismernie, hogy ilyet még nem pipált. Figyeltem az arcát, láttam rajta a megrökönyödést. De amikor reagálni kellett volna az esetre, megint csak semmitmondó kliséket pufogtatott. Az új élmény sem nyitotta meg annyira, hogy képes legyen tanulni másoktól, hogy rugalmasabban gondolkozzon élethelyzetekről. Hiszen akkor összeomlana a házibölcs játszmája, és mi maradna neki?