A Hagymapince különös vendéglátóipari egység (ha egyáltalán annak lehet nevezni). Itt nem szolgálnak fel ételt és italt, csak nyers hagymát, vágódeszkával és késsel. A vendégek felaprítják a hagymát, és közben kicsorduló könnyeik megadják nekik a lehetőséget, hogy kiadják a bennük levő fájdalmat.
Oskar, a történet narrátora korunkat "könnytelen század"-nak nevezi. Joggal: a XX-XXI. században nem ildomos érzelmeket kifejezni. Míg a XVIII. században jóbarátok szenvedélyes leveleket írtak egymásnak, ma még egy ölelést sem kockáztatnak meg, nehogy lebuzizzák őket. Sterne korában egy műalkotás könnyekre fakasztott, ma az ilyen reakciót Stendhal-szindróma néven betegségként diagnosztizálják. Persze leginkább a férfiakat sújtja az érzelemkifejezés tabuja, de egy nő sem állít ki jó bizonyítványt magáról, ha nyilvánosan sírva fakad. És ezek a gátak olyan mélyen belénk ivódtak, hogy van, aki még egyedül, négy fal között sem képes sírni.
Aki nem sír, az nem feltétlenül mentes a szenvedéstől. Sőt még jobban szenved attól, hogy szenvedését el kell rejtenie. Mert Günter Grass zseniális találmánya, a Hagymapince, sajnos csak regényben létezik.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése