Phoebe Buffey és az Emberség Erejével Alapítvány

https://444.hu/2026/10/15/barkibol-lehet-barmi-hirdette-egy-civil-szervezet-alsosoknak-a-fideszes-agitprop-es-takacs-peter-rohant-felhaborodni 

Az Emberség Erejével Alapítvány, amelyet egy élő könyvtáras program kapcsán személyesen is ismerek, nagyon klassz emberi jogi foglalkozásokat tart iskolásoknak. Takács Péter volt egészségügyi államtitkár azonban felháborodva tudta meg: a foglalkozáson arról beszélnek a gyerekeknek, hogy a pályaválasztásban nem az ember neme a döntő tényező, bárkiből lehet bármi. Rögtön gyűlöletkampány indult az egyesület ellen, elkezdtek fröcsögni gender-ideológiáról meg gyermekvédelemről, miközben az általuk állítólag védett gyerekekről MI által manipulált képeket töltöttek fel a netre.

Most én itt nem az MI-manipulált képekre reagálnék, hanem arra, hogy baj-e, ha igazat mondunk a gyerekeknek. Az Emberség Erejével Alapítvány ugyanis teljes mértékben igazat mondott, amiről bármelyik gyerek meggyőződhet: a saját iskolájában jó eséllyel ugyanúgy vannak tanító bácsik, mint tanító nénik, az utcára kimenve láthat női taxisofőröket, és ha végigolvassa a Nobel-díjas tudósok listáját, ott találhat olyan neveket is, mint Marie Curie és Karikó Katalin. Vagyis azt megtiltani, hogy a foglalkozási sztereotípiákat eloszlassuk, gyakorlatilag egyenértékű azzal, hogy nem mondunk nekik igazat. Arra emlékeztet, mikor a Jóbarátokban Phoebe-t (akinek a képe a Friends Central Fandomról származik) meghívják egy könyvtárba(?) gyerekeknek énekelni, ám ő nem a szokásos cukormázas dalocskákat adja elő, hanem arról mesél nekik, hogy vannak meleg emberek, meg hogy a vacsorájuk alapanyaga az a cuki boci a mezőn. A könyvtár felháborodva kirúgja Phoebe-t, de a gyerekek hamarosan megkeresik, és megkérik, énekeljen nekik megint a valóságról. Akárcsak egy barátnőm (némileg idősebb) gimnazista tanítványai, akik az év utolsó óráján szabadon választott témaként arra kérték a tanárnőt: beszélgessenek a homoszexualitásról, mert ez a téma nagyon érdekli őket, de az iskolában sose kerül szóba, így nem kaphatnak válaszokat a kérdéseikre.

Tegnap érdekes előadást hallottam az MI és a foglalkozási sztereotípiák témájában. Ugandai gyerekeket kértek meg, hogy rajzoljanak le bizonyos szakmákat űző embereket (gondolom, azért őket, mert hátha kevesebbet lógnak a neten, mint Európában élő társaik). Megjósolható módon a legtöbben nőnek rajzolták a tanárt és az ápolót, férfinak az orvost és a rendőrt satöbbi. Azonban a kutatók azt találták: ha a mesterséges intelligenciának adunk ilyen feladatot, sokkal nagyobb arányban fogja hozni a nemi sztereotípiákat (vagyis sokkal ritkábban jelenik meg pl. férfi tanár vagy női rendőr a képeken), mint az ugandai gyerekek. Ebben tulajdonképpen nincs semmi meglepő, mivel a mesterséges intelligencia az emberek által a netre feltett anyagokból táplálkozik. Akik fel vannak háborodva, hogy a civil szervezetek befolyásolják a gyerekek nemekkel kapcsolatos gondolkodását, elfeledkeznek arról, hogy az egész társadalmunk, a tankönyvektől az internetig, beléjük sulykol valamilyen gondolkodást. A mesterséges intelligencia, amelyet (többségében) felnőttek tanítanak, merevebben kezeli a nemi szerepeket, mint az ugandai kisiskolások. Az Emberség Erejével Alapítvány és más hasonló szervezetek igazából csak ellensúlyozni próbálják ezt az aránytalanságot a maguk szerény eszközeivel, hogy a gyerekeknek ne egy ideológiák és mesterséges intelligencia által torzított, hanem valós képük legyen a világról.

Andris és a többiek, ne lepődjetek meg, ha egy nap egy csomó gyerek jelenik meg az alapítvány irodájában, keresve azokat a néniket/bácsikat, akik a valóságról beszélnek nekik.

Rachel Gillig: The Knight and the Moth

 ***SPOILER***

Kezdettől fogva tudtam, hogy ennek a könyvnek terveznek folytatást (azóta meg is jelent), de a regény végéhez közeledve nem nagyon tudtam elképzelni, mi lesz a tartalma. Hiszen látszólag mindjárt itt a happy end, a lovagok a 17 éves ifjú király vezetésével — aki olyan laza, hogy konkrétan Benjinek kell szólítani — legyőzték az Ómeneket és a gonosz apátnőt és felszabadították a Stonewater Királyság népét a vallási elnyomás alól. Miről fog szólni a következő rész: szerelmi bonyodalmak Sybil és Rory között? Maud végre coming outol leszbikusként? Ezek azért nem töltenek meg egy teljes romantasyt. Aztán az utolsó oldalakon jön a fordulat: Benji kijelenti, hogy a népnek szüksége van a diktatorikus államberendezkedésre, ezért mostantól ő lép az apátnő helyébe és fogja elnyomni alattvalóit. Erre még Rory se számított, és bevallom, én sem; van ugyan korábban egy gyanús jelenet, amikor Benji láthatóan szervezkedik valamin a kevésbé jófej lovagokkal Sybilék háta mögött, de nem sejtettem, hogy ez lesz belőle.

A gonosz erőket legyőző hős toposza nemcsak a fantasykben, hanem az életben is befolyásolja azt, ahogyan a diktatúra ellen fellépő politikusokra gondolunk. Hajlamosak vagyunk idealizált hősként tekinteni rájuk, akik elhozzák majd a teljes szabadságot. Pedig semmi garancia nincs arra, hogy a diktátort leváltó politikus demokratikusan fog kormányozni (ld. Szenegált példaként itt: https://mmreflexiok.blogspot.com/2019/12/marina-ottaway-democracy-challenged.html), ahogy arra se, hogy nem lesz populista, nem fog visszalépni választási ígéreteitől, és felszámolja a korrupciót.

 Ahogy Magyar Péter kormányzata megszilárdul, egyre többen csalódnak benne. Mondjuk az borítékolható volt, hogy nem fogja tudni varázsütéssel megoldani az ország összes problémáját, de most olyan ígéretektől is visszatáncol — mint az egyenlő házasság kérdése —, amelyeket full elhitt neki mindenki, aki megfeledkezett MP jobboldali hátteréről. Ugyanaz történt, mint Rachel Gillig regényében: a közös ellenség elleni harc összekovácsolja a különböző ellenzéki erőket, ám amikor ez a csoport hatalomra kerül, már felszínre kerülnek az ellentétek. Nem tudjuk, hogy Benji alapjáraton jó fej volt és csak a kevésbé liberális gondolkodású lovagok rontották meg, vagy a laza, kisfiús külső kezdettől fogva ravasz, számító embert takart. Lehet, hogy ez a következő részben kiderül, lehet, hogy nem is fontos. A lényeg az, hogy a Magyar Pétert támogató baloldali erők most ott állnak az előző diktatúra romjain, mint Sybil, Rory és Maud, és szembesülnek azzal, hogy az általuk hatalomra segített rendszer bizonyos pontokon kísértetiesen hasonlít az előzőhöz.

A mi cicánk különleges

 Ezzel a címmel hallottam egy előadást még augusztusban, amely azzal foglalkozott, alkalmas-e a citizen science a vadmacskahibridek számának felbecsülésére a házimacska-populációban. A citizen science ugye egy olyan megközelítés, amelyben laikusokat vonnak be tudományos vizsgálatokba megfigyelőként. Jelen kutatásban cirmos macskák gazdáit kérték meg, hogy fotózzák le cicájukat megadott szögekből, és figyeljék meg, hogy megjelennek-e rajta a vadmacskák tipikus jegyei, ez ugyanis azt jelentheti, hogy a jószág valamelyik őse félrelépett egy vadmacskával. A beküldött válaszokból azonban az derült ki, hogy sokkal többen tippelték állatkájukat vadmacskahibridnek, mint amennyi esetben ez a külső jegyek alapján indokolt lett volna.

Az eredmény számomra nem volt meglepő, és az előadás címe azt sugallja, hogy a kutatók elég könnyen beazonosították a jelenség okát. Az emberek szeretik azt hinni, hogy az ő állatkájuk különleges. És persze minden macska egyéniség, és ilyenformán éppúgy különleges, ahogy minden ember is az, de sokaknak ez nem elég. Az ártalmatlan, bár a biológusoknak elég sok fejfájást okozó változat az, amikor valaki már meglevő tök átlagos cicáján valamely ritka faj jellegzetességeit véli felfedezni. Magyarországon ez a vadmacska, Bolíviában mostanában nem meglepő módon a tilcayo; az összes pöttyös kiscicát DNS-tesztre hurcolásszák, hátha kiderül, hogy a különleges új macskafaj egy példánya. 

Kevésbé ártalmatlan az, amikor valaki kifejezetten egy különleges faj vagy fajta egy példányát szeretné beszerezni. Hiába vannak tele a menhelyek cukibbnál cukibb házimacskákkal, mindig lesznek olyanok, akik inkább csillagászati összegeket fizetnek egy ritka fajtáért, csak hogy eldicsekedhessenek vele (most nyilván nem azokra gondolok itt, akiknek allergiájuk miatt vagy terápiás célokra csak bizonyos fajták felelnek meg). Extrém esetben még vadállatok is áldozatul eshetnek ennek a trendnek. A dél-amerikai biológusok már látnak egy olyan ijesztő tendenciát, hogy emberek tilcayókat szeretnének örökbe fogadni, és nem győznek figyelmeztetni: ez vadállat, csak bizonyos mértékig szelídíthető meg, és otthoni tartása veszélyes lehet gazdáira és a vadon élő állományra egyaránt. És persze ide kapcsolódik az egzotikus fajok kereskedelme is. A Fővárosi Állat- és Növénykert ma tette közzé azt a hírt, hogy a Nemzeti Nyomozó Iroda munkatársai egy selyemmajmot foglaltak le egy pasasnál, akinél 10 hónappal ezelőtt kistigrist találtak (és valamiért senkinek nem jutott eszébe olyan büntetést kiszabni rá, aminek része az eltiltás mindenféle állatokkal való foglalkozástól). A poszt alatt több olyan megjegyzés született, hogy de jó lenne, ha legálisan lehetne ilyeneket tartani Magyarországon, meg hogy biztos szerető otthonra talál majd, hiszen Rossnak is volt majma a Jóbarátokban. Amellett, hogy ez a kommentelő majomismeretből nem áll a helyzet magaslatán (Ross majma még csak nem hasonlít), láthatóan nem is érzékeli, hogy pont azt a gyakorlatot támogatja, ami miatt a majmocska szállítója jelenleg őrizetben van. A Fővárosi Állat- és Növénykertnek külön utánkövető posztot kellett írnia arról, miért nem jó ötlet majmot, tilcayót vagy bármi más vadállatot háziállatként tartani, és még erre is érkezett olyan komment, ami láthatóan nem vette a lényeget (gondolom, lesz még több is, még csak négy órája van kint a poszt). 

Nagy szükség van tehát érzékenyítésre ezen a területen is. De vadállatok tartása ellen szóló racionális érvek mellett az is kellene, hogy az emberek ne akarjanak feltétlenül különleges állatkájukkal felvágni. Szerezzenek be átlagos házimacskát, kutyát vagy bármilyen állatot, és ismerjék meg a személyiségét, hogy felfedezzék a hétköznapiban a különlegest.

A képen egy cirmák látható, akivel vagy 10 éve játszottam egy horvátországi kis faluban. Valószínűleg nincsenek vadmacskajegyei, de nem figyeltem, mert nekem nem ez a lényeg, pláne egy ilyen helyzetben.

A zalameai bíró és a nők elleni erőszak

 

***SPOILER***

Biztos, hogy Pedro Calderón de la Barcát még idézőjelben se lehet feministának tekinteni, A zalameai bíró című darabja azonban nagyon tudatosan gondolkozik a nők elleni erőszakról, különösen azt figyelembe véve, hogy a 17. században keletkezett egy 16. századi igaz történet alapján. Amikor a Portugáliába tartó spanyol hadsereg Zalameában éjszakázik, Don Álvaro de Aitade megerőszakolja vendéglátója, Pedro Crespo lányát, abban a biztos tudatban, hogy büntetlenül meg fogja úszni a dolgot. Terve azon bukik el, hogy Pedro Crespót időközben bírónak választják a faluban (ennél tovább nem spoilerezek).

Eddig a történelmi tények, a többi már Calderón emberismerete. Ugyanis úgy alkotta meg Don Álvaro figuráját, mint egy klasszikus szoknyavadászt, aki már a faluba érkezésekor arra utasítja szolgáját: olyan házat keressen neki, ahol szép lány van. Miután meglátta Isabelt, folyamatosan arról beszél, hogy szerelmes belé, és nem tud élni nélküle – de láthatóan ez az állítólagos szerelem arra korlátozódik, hogy elrabolja és szexre kényszeríti az iránta cseppet sem érdeklődő lányt. Ha igazán szerelmes lenne, elfogadná az elutasítást, és sose tenne olyasmit, ami imádottjának árthat. Ámde a szerelem jó alibi, jól meg lehet vele indokolni, miért akar mindenáron megismerkedni Isabellel, akár annak akarata ellenére.

Több bejegyzést írtam már arról, hogy a szerelem fogalma gyakran félreértelmeződik és gázos, akár zaklató gyakorlatoknak szolgál indokul (pl. https://mmreflexiok.blogspot.com/2018/09/csakazertis-szerelem.html,https://mmreflexiok.blogspot.com/2023/12/az-igazabol-szerelem-igazabol-feltarja.html). A közelmúltban egy rendőrségi oldalon, ahol egy párkapcsolati erőszak áldozatául esett fiatal nő képét tették közzé, a pasi kommentelők némelyike bejelentette, hogy ez a nő „élete szerelme”. Pedig ugye semmit nem tudnak róla a külsején kívül. Szóval tegyük helyre a dolgokat: amikor meglátsz egy nőt, maximum szexuális vágyat érzel iránta, de nem szerelmet, hiszen a szerelem érzelmi kötődés, ami akkor alakul ki, ha valamennyire már ismered a másik embert, tudsz valamit a személyiségéről. Egy szerelmes ember nemcsak a másik külsejét látja, hanem teljes emberként közelít felé, és tiszteletben tartja a döntéseit. Nem nyáladzik rá a kommentszekcióban, és főleg nem kényszeríti olyasmire, amit az nem akar. Ne keverd a szezont a fazonnal, ne légy olyan, mint Don Álvaro.

Gondolatok a tilcayo kapcsán

 https://www.nationalgeographic.com/animals/article/meet-the-first-new-cat-species-discovered-in-100-years?cmpid=org=ngp::mc=social::src=facebook::cmp=editorial::add=fb20260917animals-newwildcatfreemiumhedcard&fbclid=IwY2xjawUeMX1wZG9mBWV4dG4DYWVtAjEwAGJyaWQRME1rS29DS1BEMnBCb3U5d3RzcnRjBmFwcF9pZBAyMjIwMzkxNzg4MjAwODkyAAEeTH-viRmRqqDYBXUcu4tzuP7c8pjRA_06uIVEshDP0CqWWWSlIWmdpH_lCyo_aem_G2KBxV8jMjnZ0CyVcNG6iQ

Mint mindenki, én is végtelenül boldog vagyok, hogy találtak egy új vadmacskafajt. Ugyanakkor a felfedezés története elgondolkodtatott. Nem az történt ugyanis, ahogy elképzeljük egy új faj megtalálását, hogy egy bátor felfedező bement a dzsungelbe, megpillantott egy addig sose látott állatot, dokumentálta, majd bejelentette felfedezését a nagyvilágnak. Az új faj első azonosított példánya, Tigrino, élete első évét egy bolíviai bácsi házában töltötte, aki kiscicaként találta őt az út szélén. Mikor rájött, hogy ez valszeg nem házicirmák, elvitte egy vadvédelmi központba, ahol Tigrino további 9 évet élt úgy, hogy tök átlagos tigrismacskának hitték. Ekkor végzett rajta DNS-tesztet Paola Nogales-Ascarrunz biológus, és jött rá, hogy új fajt talált. Ekkor gyorsan elkezdték tesztelni a fogságban levő tigrismacskákat, és még négy tilcayót találtak (a fent linkelt cikk csak kettőt említ, mert régebbi).

Mindez szépen példázza, hogy az emberiség mára kizárólag a genetikát tekinti az élőlények csoportosítási alapjának. Régen talán azt mondták volna, hogy Tigrino átlagos tigrismacska, hiszen majdnem úgy néz ki, ahogy simán fehérnek tekintettek volna egy olyan embert, akinek nincsenek afrikai jellegű vonásai, se ismert fekete bőrű őse. Ma viszont minden kérdésre a genetika adja meg a választ. Az emberek DNS-teszttel próbálják kideríteni etnikai származásukat, noha könnyen lehet, hogy soha nem volt közük ahhoz a kultúrához, amelynek képviselői az eredmény alapján rokonaik. Ha egy DNS-tesztből az derülne ki, hogy felmenőim között szefárd zsidók is voltak, Spanyolország azonnal lehetővé tenné nekem az állampolgárság megszerzését kárpótlásul a több száz éve kiutasított őseim miatt, akikről tudomásom sem volt. Egy korábbi bejegyzésben már írtam arról, hogy az állatfajok genetikai behatárolása hogyan befolyásolja a környezetvédelmi gyakorlatokat (https://mmreflexiok.blogspot.com/2019/08/john-bradshaw-cat-sense.html). A tilcayót láthatóan pusztán a genetika alapján sorolták be új fajba, hiszen egyedeit korábban is látták, sőt fogságban is tartották, csak épp nem ismerte föl senki, hogy különböznek a megszokott tigrismacskáktól.

Pontosabban a tudósok nem ismerték fel. Amikor a helyi őslakosokat kérdezték, ők vidáman azt felelték, hogy persze, ismerik ezeket a cicákat, itt szaladgálnak a környéken, ők tilcayónak nevezik. Tehát ők nemcsak látták már Tigrino rokonait, de saját csoportnak tekintették őket (ami nem mond ellent a fentieknek, hiszen különböző népek különböző módon kategorizálják az állatokat). Ahogyan Amerikát se Kolumbusz fedezte föl, sőt nem is a vikingek, hanem a mai őslakos népek elődei, akik először keltek át a Bering-szoroson, úgy a tilcayót se most fedezték fel és nem Paola Nogales-Ascarrunz, hanem a környékbeli őslakos népek. 

Tigrinónak, az elmúlt napok hősének hosszú, boldog életet kívánok, a nyugati tudósoknak pedig szeretném felvetni, hogy esetleg beszélgessenek többet az őserdőben vagy más kevésbé felderített helyeken élő népcsoportok tagjaival. Lehet, hogy sokkal könnyebben tudnának új fajokat felfedezni.

A Colored Spade és Nádasdy emléktáblája

 https://www.youtube.com/watch?v=3Pu-SPjtk68

Vicces volt azt látni, hogy a dal youtube-klipjén ki van pontozva a szavak fele, ugyanis ez a dal pont visszaköveteli a feketékre használt sértő szavakat, és gúnyt űz az afroamerikaiakkal kapcsolatos sztereotípiákból. És úgy, hogy ezt egy fekete énekes adja elő, ez nem sértő, hanem megerősítő, kábé mint Cyrano orrmonológja, csak emberi jogi keretben.

Nádasdy Ádámnak emléktáblát kívánt állítani a XIII. kerület, ám a tervezett szövegből az önkormányzat kihúzta azt a részt, ami a költő-nyelvésznek a meleg emberek helyzetéért végzett tevékenységét méltatja. Mindez gyakorlatilag egy meleg ember és rajta keresztül a melegek mint csoport láthatatlanná tétele, ami oly gyakran megesett a történelem során. Eredménye ugyanaz, mint a fóliatörvényé: az átlagpolgár nem lát melegeket, pontosabban az útjába kerülő melegeknek a melegségét nem látja, mert az tabu, nem beszélünk róla. És könnyen arra a következtetésre jutnak, hogy a melegek nem tettek hozzá semmit a társadalomhoz, hiszen mutassunk például egyetlen meleg költőt! Na ugye, hogy nem tudunk! Nádasdy? Ugyan már, miből gondoljuk, hogy meleg volt, még az emléktáblája se említi.

A témával kapcsolatos posztok alatt többen azt a véleményt fejtették ki, hogy de hát a melegség magánügy. Ahelyett, hogy belemennék a meleg felszabadító mozgalom alapüzenetére a coming out fontosságáról – ami remélhetőleg olvasóimnak mind a könyökén jön ki – , egy másik irányból közelíteném a történetet. Akarná-e Nádasdy, hogy ez az információ megjelenjék az emléktábláján? Nyilván őt magát nem kérdezhetjük már meg erről. Viszont az, ahogyan élete során több interjúban és szépirodalmi alkotásban beszélt a saját melegségéről, sőt szerepelt a Meleg férfiak, hideg diktatúrák című filmben, nekem azt sugallja, hogy egyáltalán nem bánná. Nádasdy melegsége nem volt magánügy, mert ő maga tette közüggyé. Szerintem tartozunk azzal az emlékének, hogy nem tesszük láthatatlanná a láthatóságát.

(kép: Lira.hu)

Tényleg megváltoztatta a szelfizés az utazási szokásokat?

 https://turizmus.com/cikk/utazas/eloszor-posztolj-azutan-elvezd-igy-valtoztatja-meg-a-kozossegi-media-az-utazasi-szokasokat?fbclid=IwY2xjawUMd9lwZG9mBWV4dG4DYWVtAjEwAHNydGMGYXBwX2lkEDIyMjAzOTE3ODgyMDA4OTIAAR7hgZ5yV17sYgIHuFBe0B6yjwaFvOyiNzd942FFSs7c84sEoQyXnQo1X6XAZQ_aem_MQobD9DLFhvFx2hSZa0d_Q

Ez a cikk azt állítja, hogy a közösségi oldalak, azon belül is leginkább a TikTok, megváltoztatták az utazási szokásokat. Nemcsak inspirációt adnak embereknek azt illetően, hova utazzanak, hanem megfordult a logika: az emberek nem elutaznak egy szép helyre, és ezt mellesleg fényképpel dokumentálják, hanem pont azért utaznak valahova, hogy lefotózhassák, és azon túl már nem feltétlenül érdekli őket. A cikk ráadásul nem is említi a szelfikultúra egyéb veszélyeit. A virágokkal pózolni kívánó influenszerek besétálnak a virágmező közepébe, és letapossák azokat, felbecsülhetetlen károkat okozva a kertészeknek (https://nlc.hu/szabadido/20190425/tulipan-viragzas-hollandia-szelfi-turista-turizmus-foto-instagram-kampany/), de ugyanígy az őshonos növények is megsínylik, ha naponta több száz turista tapos végig rajtuk egy-egy szelfi kedvéért. A sziklákon, sziklahidakon készített szelfik pedig számos fiatal utazó halálát okozták már, ahogy az is, amikor gyalogtúrás tapasztalattal nem rendelkező emberek elindulnak egy nehéz terepen, hogy reprodukálhassák az instán látott fotót (amelynek készítője amúgy profi hegymászó). Nálunk különösen a környezetvédő csoportok által szervezett túrákon, de olykor a túraegyesületek programjain is kérik, hogy ha feltesszük a képeket a közösségi médiára, ne alkalmazzunk automatikus helymegjelölést, nehogy odacsődüljön egy csomó fogalmatlan wannabe influenszer, és elpusztítsa az általunk lefotózott különleges növényeket.

Nem mondom, engem is zavarnak azok az emberek, akik úgy utaznak el valahova, hogy tulajdonképpen semmi hajlandóságuk megismerni az illető helyet (https://mmreflexiok.blogspot.com/2025/12/david-lodge-paradise-news.html), sőt ha véletlenül szembejön velük a helyi kultúra valamely eleme, felháborodottan tiltakoznak (https://mmreflexiok.blogspot.com/2024/06/a-turista-esete-tul-rancos-krumplival.html). Ez azonban nem a közösségi médiával kezdődött (a fent említett David Lodge-regény például az 1980-as években jelent meg). Gyerekkoromban az utazási irodák katalógusait bújtam, ahol mindig ugyanazok a képek illusztráltak egy-egy várost, és a "városnézés" programpont mindig ugyanazokat a megállókat sorolta fel (Eiffel-torony, Notre-Dame, Louvre). Amikor akkori barátnőmmel először jártam Párizsban, ő ragaszkodott hozzá, hogy végigjárjuk az útikönyvekben felsorolt látnivalókat, még azokat is, amikről előre tudta, hogy nem fognak nekünk tetszeni (és igaza is volt), viszont értetlenül fogadta, miért akarok a Louvre-ban olyan kiállításokat megnézni, amelyeket a zsebútikönyv nem említ kötelezően megtekintendőként. Még régebben, a 19. században gyakori volt, hogy az angol arisztokrata ifjakat egyéves körutazásra küldték az európai kontinensre (ez volt az úgynevezett Grand Tour). Ennek során vélhetően rengeteg üresfejű, a művészet iránt abszolút nem érdeklődő fiatalember járta végig kötelességtudatból az Uffizit vagy a Vatikáni Múzeumot anélkül, hogy bármi megragadt volna benne. Spanyolországba viszont, mint ezt egy tavaly hallott előadáson megtudtam, igen kevesen jutottak el, ugyanis elkönyvelték elmaradott országnak, ahol nincs semmi látnivaló. Gyakorlatilag a (meleg) tengerparti fürdőzés népszerűvé válása indította el a spanyolországi turizmust, és akkor csodálkoztak rá az emberek az ország természeti és építészeti kincseire, amelyekről addig nem is tudtak, mert az utazási irodák brosúrái és az ismerősök beszámolói nem említették őket.

Vagyis ahogy mindig is léteztek olyan emberek, akiknek más véleménye fontosabb volt, mint a saját örömük, ugyanígy voltak mindig is olyan utazók, akik azért utaztak valahova, hogy kipipálhassák. És ezeknek a gyakorlatoknak ugyanúgy megvoltak a veszélyei, mint a szelfizésnek: szinte minden nagyobb európai cseppkőbarlangban elmondják, hogy régen a látogatók összevissza fogdosták a cseppköveket, aminek hatására azok "elpusztultak", vagyis nem nőttek tovább, és biztos vagyok benne, hogy ahogyan ma a meredek sziklán készített szelfi olykor a képen mosolygó fiatalok életébe kerül, régen is sokan lezuhantak az Alpokban vagy a Tátrában egy-egy olyan úticél felé menet, amit semmiképp sem akartak kihagyni. Mindig is voltak olyanok, akik a saját örömükre utaztak, de olyanok is, akik azért, hogy henceghessenek vele mások előtt, vagy hogy teljesítsék mások elvárásait ("ne már, jártál Londonban és nem mentél el a Towerbe??") Az emberi természet nem változott, csak ugyanaz a jelenség más formában bukkant fel.

(Én is fotózom olykor "szelfi-spotokon": ez a Tündérek Ösvénye az Anagában. Nyugodtan megmondhatom, hol van, hiszen elég ismert, ráadásul mint a képen is látszik, le van aszfaltozva, ebben nem tehetnek kárt a szelfituristák.)

Beverly Hills 90120: Brandon védője, avagy a rasszizmus-érme másik oldala

 

Már nem tudom, melyik epizódban Brandont mint a diákönkormányzat elnökét rasszizmussal vádolják meg. Még tárgyalásra is sor kerül, amelyhez Brandon Andrea férjét, a jogászhallgató Jesse-t kéri fel védőjének. A tárgyalás során ellenfele megjegyzi: micsoda zseniális húzás, hogy egy nem-fehér védőt választott, ezzel is hangsúlyozva, hogy nem lehet rasszista. Brandon totál meglepődik a feltételezésen: "Ja, én csak úgy gondoltam, megkérem a legjobb barátnőm férjét."

Persze attól, mert valaki latinó védőt választ, még tökre lehet rasszista (lásd a "nem vagyok antiszemita, vannak zsidó barátaim" kijelentést). Ugyanakkor egy rasszbéli hierarchiákra épülő világban egy nem-fehér ember bőrszíne mindig számít, és ezzel az olyan jófiúk is kénytelenek szembesülni, mint Brandon vagy egy másik történetben kedvenc izlandi kriminyomozóm, a piperkőc Sigurdur Óli (https://mmreflexiok.blogspot.com/2017/11/arnaldur-inridason-hideg-nyomon.html). A színészek bőrszínük szerint kapnak szerepeket (extrém magyar példa itt: https://mmreflexiok.blogspot.com/2019/02/frida-kalid-artur-csalad-esze.html), és egy afroamerikai karrierjét mindig befolyásolja a származása, ha nem is mindig ugyanabba az irányba. Ezt példázza a cambridge-i professzor, Jason Arday története, akit már korábban is megvádoltak plágiummal, de akkor az egyetem nem vizsgálta ki a vádat, csak most, amikor Nathan Cofnas amerikai kutató végigfuttatta Arday disszertációját egy plágiumellenőrző szoftveren, és gyanúsan sok pozitív eredményt talált. Az ilyesmibe annó Schmidt Pali annak ellenére belebukott, hogy köztársasági elnök volt, Ardayt viszont meglepően sokan támogatják. És népszerűsége mellett ebbe egész biztosan belejátszik, hogy Arday fekete, így ha bebizonyosodna az alkalmatlansága, az a rasszisták malmára hajtaná a vizet, akik szerint a feketék intelligenciája alulmarad a fehérekéhez képest: lám, a professzori széket is csak csalással tudják megszerezni. Az egyetem nagyon nem szeretné, hogy ilyen emberekkel azonosítsák, ezért óvatosan lavírozik, nehogy a rasszizmus vádjával illessék. Míg tehát egy fehér plagizáló csak a saját fejére hoz bajt és megvetést, egy fekete mindenképpen szimbólummá válik, és ezáltal nem kizárt, hogy kevesebb baja lesz a dologból (Arday ugyan lemondott, de önként, nem kényszerítették rá).

Persze az, hogy egy feketének megengedik, amit egy fehérnek nem, ugyanúgy a rasszizmusból táplálkozik, hiszen támogatói a rendszerszintű diszkriminációt hozzák fel érvként. Szóval én egyáltalán nem örülnék, ha Arday megúszná, pedig laza csávónak tűnik. Annak örülnék, ha egy olyan világban élnénk, ahol se pro, se kontra nem számít a bőrszín. Ahol senkit nem foglalkoztatna, hogy Brandon védőjének mi az etnikai háttere, ahol Sigurdur Ólinak nem kellene aggódnia leendő gyermeke biztonsága miatt, ahol Kálid Artúr fehér színészeket is szinkronizálna, és ahol egy egyetem nem bánna másként a fekete professzorral, mint a fehérrel.

(A teljes sztori a BBC cikkében olvasható: https://www.bbc.com/news/articles/c1e146jw618o)

A kanári (és magyar) vízgazdálkodásról

 https://www.youtube.com/watch?v=5WTkvkQSOn4

A Kanári-szigeteken alig van állandó vízfolyás. Bár úgy tűnik, most visszatér a csapadékosabb időjárás, a 2020-as éveket 30 évig tartó aszály előzte meg. Ezért az édesvíz mindig is problémát jelentett. Kézenfekvő megoldás lenne a tengervíz sótalanítása, de mint azt az itt linkelt dokuból megtudhatjuk, ez az eljárás rendkívül sok fosszilis energiát igényel, ráadásul szennyező sóoldatot bocsát a tengerbe, ami elpusztítja a tengeri élővilágot. Szóval enyhén szólva nem zöld megoldás, ezért is tervezi La Gomera – az egyetlen sziget, amelynek még nincs sótalanítója – hogy csak olyankor fogja majd beindítani az üzemet, ha elfogynak az egyéb vízkészletek.

Na de honnan vannak ezek a vízkészletek? Leginkább az összegyűjtött esővízből. A madeirai levadákhoz hasonló öntözőcsatornák behálózzák a hegyeket, bár sok helyen most már inkább csőben vezetik le a vizet a párolgás csökkentése érdekében. 

Ez az összegyűjtött esővíz azután nagy közös víztározókba vagy vízzel teli barlangokba (galeriákba) vezetik. A dokuban a gomerai gazdálkodók elmagyarázzák a rendszert: be van osztva, ki mikor és mennyi vizet használhat fel, hogy mindenkinek jusson elegendő (persze tudatosan választják ki a termesztett növényfajokat is, hogy adott esetben kevés vízzel is kibírják). Vagyis az évszázadok óta meglevő közösségi összefogás teszi lehetővé, hogy ilyen mostoha körülmények között is fennmaradjon a mezőgazdaság.

Pont ez a közösségi összefogás az, ami Magyarországon hiányzik. Most, vízhiány idején sokan biztatnak ugyan víztakarékosságra, de az az általános hozzáállás, hogy „én nem változtatok a szokásaimon, spóroljanak a vízzel azok, akik nálam többet pocsékolnak belőle.” Vannak, akik felháborodva közlik, hogy ők összegyűjtött esővízzel öntöznek, szóval senki ne kritizálja őket – az egyiküknek se jut eszébe, hogy ebből az összegyűjtött vízből felajánljon valamennyit a szomszédainak, akik esetleg rászorulnak. Magyarországnak még így, aszály idején is jóval nagyobb vízkészletei vannak, mint amiről egy kanári gazdálkodó valaha is álmodni mert. Mégis krízist okoz a vízhiány, és nemcsak azért, mert az emberek nem szoktak hozzá, hanem mert az egyéni érdekek felülírják a közösségét.

Grönland, a transz nők jogai és a sötét idők visszatérte

 https://www.bbc.com/news/articles/cdrvk32y2ypo

A sztori: az Amnesty International UK június végén közzétett egy jelentést a jogellenes mozgalmakról az Egyesült Királyságban, és ezek közé sorolta azokat a "genderkritikus" nőszervezeteket is, amelyek kizárólag cisz nőknek nyújtanak segítséget. Köztük volt az edinburghi Beira's Place; ezt az a közismert személyiség alapította, akit egyik leghíresebb regényalakja után egyszerűen Voldemortnak szoktam nevezni (igaz, neki van orra, viszont a sötét varázslóhoz hasonlóan úgy gondolja, hogy az emberek egy bizonyos csoportja – az aranyvérűek, illetve a cisz emberek – értékesebbek és több jogot érdemelnek, mint a többiek). Voldemort végtelenül felháborodott a jelentés miatt, és megfenyegette az Amnesty Internationalt, hogy a gatyát is leperli róluk. Az Amnesty azonnal levette a jelentést a honlapjáról, most pedig nyilvánosan bocsánatot is kért a Beira's Place-től, hangsúlyozva, hogy a jelentést nem is tervezték közzétenni (ami mondjuk nem ugyanaz, mint hogy elhatárolódnak a tartalmától, de hát próbálnak itt egyensúlyozni valahogy).

(Nemcsak) a Kabaré óta tudjuk, hogy a pénz mozgatja a világot, de az utóbbi időben még látványosabb, hogy egyes kőgazdag emberek úgy gondolják, bármit megtehetnek. Trump meg akarta venni Grönlandot, Voldemort pedig igyekszik aláásni a transz emberek jogait az Egyesült Királyságban. Előbbi ugyan nem járt sikerrel, utóbbi viszont elérte, hogy a brit Legfelsőbb Bíróság tavaly meghozott döntése szerint a nőknek járó jogi védelmek és garanciák kizárólag a cisz nőket illetik meg. Sőt, mint láthatjuk, Voldemort most egy neves, több mint 60 éve működő nemzetközi jogvédő szervezetet is térdre kényszerített, tehát mondhatjuk, hogy egyelőre sikeresebb, mint Trump. Persze Grönland mögött ott áll Dánia és potenciálisan a teljes Európai Unió, az Amnesty mögött pedig leginkább csak a nemzetközi közvélemény, de én azért nagyon reménykedtem, hogy ez is elegendő lesz egy hatalmától megrészegült ámokfutó megfékezésére. Titkon még mindig arról ábrándozom, hogy az Amnesty nemzetközi nyomásra ismét visszatáncol és felveszi a harcot Voldemorttal, de sajnos erre egyre kevesebb esélyt látok.

Persze az emberi történelem során nem ezek az első ilyen esetek. Az Egyesült Államok annak idején Alaszkát is pénzért vette meg (talán ezért gondolta Trump, hogy ahol inuitok élnek, ott ez működhet), a II. világháború idején pedig számos embercsoport ellen történtek súlyos jogsértések, sőt akár népirtás Európában. Csakhogy azóta változott a világ: ma már az a közmegegyezés, hogy nem lehet egy földrajzi területet egyszerűen átpasszolni egy másik országnak anélkül, hogy a lakóinak ebbe beleszólásuk lenne, és pont azért jöttek létre a különböző emberi jogi egyezmények és normák, hogy a II. világháború szörnyűségei ne ismétlődhessenek meg. Sokáig abban a hitben voltunk, hogy az emberi jogok területén előre megyünk, nem hátra. Azonban az elmúlt pár évben Magyarországon hozott LMBT+-ellenes törvények már megmutatták, hogy ez tévedés, most pedig olyan országok is megindultak lefelé a lejtőn – leginkább azért, mert egyes megszállottak túl nagy hatalommal rendelkeznek és visszaélnek vele –, amelyeket a közösségünk jogai szempontjából sokáig úttörőnek tekintettünk. És sajnos, ha az egyik legnagyobb emberi jogvédő szervezet sem tud szembeszállni Voldemorttal és társaival, mi átlagemberek nem tehetünk sokkal többet, mint a Grönland címerében található jegesmedve:

Egy siket nő és az anyaság

 

***SPOILER***

Ángela, a film siket hősnője nagyon boldog a férjével, Héctorral, és nagyon várja már, hogy megszülessen a gyereke. Amikor azonban kiderül, hogy a gyerek tökéletesen hall, Ángela nehézségekkel kerül szembe: egyrészt ki kell lépnie a főleg családjára és siket barátaira korlátozódó közegéből, a hallók világában kell mozognia, ahol folyamatosan kínos helyzetekbe és coming outokra kényszerül; másrészt úgy érzi, kimarad valamiből, amikor halló családtagjai hang alapon kommunikálnak a kislányával. Mindez végül csaknem válságba sodorja a családot.

A film nagyon érzékletesen mutatja be a siket emberek mindennapi nehézségeit, attól a felismeréstől, hogy nekik is kell coming outolniuk (ahogy sok más embercsoportnak, akikről nem is gondolnánk: https://mmreflexiok.blogspot.com/2023/07/a-meduza-tekintete-cukorbeteg-coming.html), addig a zseniális húzásig, hogy a film egy pontján elmegy a hang, és Ángela fülével halljuk a világot (ez gyakorlatban leginkább dobogásokat vagy adott esetben a hallókészülék sípolását jelenti). Ugyanakkor nem tudtam nem észrevenni, hogy az Ángela által tapasztalt nehézségek nem feltétlenül mind a siketségéből adódnak. Rengeteg anyával megtörténik, hogy elapad a teje; hogy úgy érzi, a gyereke nem figyel oda rá, vagy más családtagokkal jobban elvan; hogy zavarja, amikor gyereke játszótársain keresztül olyan emberekkel kell kommunikálnia, akik valójában egyáltalán nem érdeklik; vagy hogy néha szeretne elszabadulni az anyai feladatoktól, sőt inkább túlórázik a munkahelyén, csak ne kelljen a családjával lennie. És persze az is, hogy mindezek miatt bűntudata van.

Donald Winnicott brit pszichoanalitikus már sok évtizede megalkotta azt az elméletet, miszerint egy anyának nem kell tökéletességre törekednie, megfelel az is, ha "elég jó anya" (egy rövid összefoglaló arról, hogy ez mit takar: https://pszichologuskereso.hu/pszichologia-blog/nem-kell-t%C3%B6k%C3%A9letes-sz%C3%BCl%C5%91nek-lenni-el%C3%A9g-ha-el%C3%A9g-j%C3%B3k-vagyunk). Ugyanakkor napjainkban rengeteg elvárás nehezedik az anyákra (erről pl. itt írtam:  https://mmreflexiok.blogspot.com/2026/07/sarah-blaffer-hrdy-mother-nature-avagy.html), ami ahhoz vezet, hogy többségük folyamatosan alkalmatlannak érzi magát. Természetesen a fogyatékossággal élő és/vagy LMBTQ+ emberek még inkább törekednek a tökéletességre szülőként, hiszen úgy érezhetik, hogy ha belebuknak, az az egész csoporttal szembeni előítéleteket erősítheti: a 70-es években az USÁ-ban váláskor automatikusan az apának ítélték a gyereket a leszbikus anyával szemben, mondván, hogy egy leszbikus nem alkalmas a gyereknevelésre (egyébként ez ösztönözte a meleg és leszbikus szülőség területén végzett első kutatásokat), és egy vak ismerősöm mesélte, hogy a terhessége idején még a 2020-as évek Magyarországán is megkapta azt a reakciót, hogy "egy vaknak ne legyen gyereke". Az tehát, hogy Ángela folyamatosan kudarcnak éli meg az anyaságot, ugyanakkor bűntudata van, hogy nem csinálja tökéletesen, nem egyedi jelenség. Ha beszélgetne más szülőkkel, például a baráti körébe tartozó siket leszbikus párral vagy akár tökéletes apukának tűnő Héctorral, rájönne, hogy sokan vannak így vele. Azonban az anyaság nehézségeire panaszkodni társadalmunkban tabu (ld. https://mmreflexiok.blogspot.com/2024/09/a-mi-hazank-plakatleragaszto-akcioja.html), ezért Ángela egyedül kénytelen megküzdeni a démonjaival. A filmet nézve folyamatosan az járt a fejemben: ha az irreális elvárásokkal szemben összeroppanó anyák meg mernének szólalni és mások meghallanák őket (szándékos a hallás alapú metafora), mennyivel könnyebb lenne nekik és a gyerekeiknek is.

A Vad Angyal és a mesterséges intelligencia

 

Természetesen a Vad angyal és más telenovellák szereplői nem találkoztak a mesterséges intelligenciával, bár lehet, hogy javukra vált volna, lévén a természetesből nem túl sok jutott nekik. Ebben a posztban, ami egy korábbinak a folytatása, azokkal az MI által készített képekkel és történetekkel szeretnék foglalkozni, amelyeket sokan "AI-giccsként" emlegetnek. Ugye én nem nagyon szeretem a "giccs" szót, engem is zavar viszont ezeknek a hatásvadász történeteknek és manipulált képeknek a társadalmi hatása.

Egyre több olyan oldalt látok a Facebookon, amely megható, de egyértelműen a mesterséges intelligencia által írt történeteket oszt meg. Ezek nyilván személyre szabottak, tehát ahogy az én feedemen mindig az utolsó pillanatban jelentkezik valaki az eutanáziára ítélt macskáért vagy ment meg egy macska egy kisgyereket, a randioldalakat bújó férjezetlen nők gondolom a szőke herceg különböző változatairól kapnak romantikus történeteket. Még problémásabb módon történetek keringenek olyan hétköznapi hősökről, akik a Holokauszt idején zsidókat mentettek vagy egy zseniális felfedezésükkel megváltoztatták egy egész embercsoport életét – és akik valójában soha nem léteztek. És persze mindezt MI-vel készült "fényképek" egészítik ki olyan emberekről, akik vagy teljesen kitalált személyek, vagy éltek ugyan, de fénykép nem maradt fenn róluk. Vannak teljes oldalak, amelyek kizárólag ilyen történeteket nyomnak, de amúgy magukat komolyan vevő, fontos társadalmi kérdésekben érzékenyíteni akaró internetes tartalomkészítők is olykor ezekhez a módszerekhez folyamodnak. Persze mindez kapcsolódik a netes tartalomkészítés követelményeihez. Egy adott tartalomkészítő akkor tudja legjobban megtartani az olvasóit, ha rendszeresen publikál, viszont egy-egy történelmi tárgyú cikk komoly utánjárást igényel, a megírása se két perc, ezért aki az MI-re bízza az egyik vagy mindkét feladatot, az kevesebb munkával tud pénzt keresni (mert ugye mindannyian tisztában vagyunk azzal, hogy ezek az emberek különböző módokon anyagilag profitálnak a Facebook-oldalukból vagy a blogjukból – én is kereshetnék pénzt ezzel a bloggal, ha akarnék, csak nekem nincs ilyen szándékom). Plusz napjainkban már elvárás, hogy minden posztot illusztráljunk képekkel, és egy olyan személyről, akiről nem készültek fotók (mert túl régen élt, vagy mert nem is létezett), nyilván nem találunk hiteles ábrázolást, az MI viszont szívesen csinál nekünk egyet. Korrektebb szerzők ilyenkor hozzáteszik, hogy mesterségesen generált "fotót" látunk, illetve most már a Facebook is figyelmeztet, hogy a posztban MI-tartalom található, bár azt nem pontosítja, hogy ez csak a fotó vagy a szöveg is.

Persze nem a mesterséges intelligenciával kezdődött az emberek félrevezetése; egy ismerősöm felháborodott rantjére, miszerint ezek "meghamisítják a történelmet", felhívtam a figyelmét, hogy az államszocialista Romániában felnőve biztos látott már ilyet azelőtt is. A gond az, hogy az MI sokkal  hitelesebben csinálja a hamisítást, mint azok, akik ügyetlenül retusálták ki a Nagy Vezér fotóiról az azóta kegyvesztett politikusokat. És az a nagy helyzet, hogy még egy tudatosan gondolkodó ember se feltétlenül végez kutatómunkát minden egyes olvasott hír után, hogy kinyomozza, valós történetet mesélt-e el. Mindenfajta média befolyásolja a közönségét (ld. pl. https://mmreflexiok.blogspot.com/2021/03/instrumentalization-of-lgbti-rights-in.html), de az MI majdnem tökéletes illúziót keltő posztjai még inkább. És persze nem olyan nagy probléma, ha elhisszük, hogy a százéves néni cicát (más változatokban kutyát vagy nyuszit) fogadott örökbe öreg napjaira, de aki ennek bedől, azt potenciálisan meg fog győzni egy gyűlöletkeltő "hiteles" híradás is az átoperált óvodásokról vagy a terrorista kebabosról. 

Emellett a nagyon komoly probléma mellett talán eltörpül, de számomra szintén fájdalmas, ahogy az MI hatásvadász történetei hatással vannak a nyelvre és az emberek működésére. Persze ez sem az MI-vel kezdődött; pont azért emlegetem a bejegyzés címében a Vad angyalt (amellett, hogy hasznos és nem MI által készített illusztrációt kínál), mert a telenovellák és a romkomok túldramatizált világa átszivárog az emberi kapcsolatokba is. Az egyik exem családja ijesztő módon emlékeztetett egy latin-amerikai szappanoperára: kizárólag érzelmi szélsőségekben tudtak létezni, és a "te vagy a legcsodálatosabb, téged szeretlek a legjobban a világon" állapotból egy fél perc műve volt átesni abba, hogy "nem vagy többé a testvérem!", ha az illető meggondolatlanul bejelentette, hogy félórát késni fog egy családi születésnapról. Sokan csak a szirupos romantikus történetek szóhasználatával tudták kifejezni a valódi érzéseiket, és ezeknek a sztoriknak a helyét vették most át az MI által írt Facebook-posztok. Még a nyelvhelyességbe is átszivárog az MI hatása: sok blogbejegyzésben és Facebook-posztban a gépi vagy MI-fordításokra jellemző nyelvtani hibák vannak (például a tárgyrag lehagyása, "megettem a vacsora"), amelyek így kezdenek átszivárogni az anyanyelvi beszélők nyelvhasználatába. Míg pár éve azt jósolták, hogy az egyre nagyobb korpusznak köszönhetően a nagy nyelvi modellek egyre pontosabb fordításokat fognak kínálni, az ellenkezője történt, ugyanis az emberi ellenőrzés nélkül kitett MI-fordítások ugyanúgy része lettek a korpusznak, az MI immár saját fordításait tekinti magyar nyelvű forrásnak. Egy Google-fordítóba beírt kínai kifejezésre több hibás, mint helyes magyar fordítás jön ki, mert több Temu-reklám és hasonló szintű szöveg található ebben a nyelvkombinációban, mint profin megcsinált, gondos emberi fordítás. Ezek a nyelvi zagyvaságok aztán az átlagos beszélők nyelvhasználatába is bekúsznak, és még nyelvi szakemberek körében is előfordul, hogy egyáltalán nem is veszik észre egy gyakori szerkezet hibás vagy kétértelmű voltát.

Már többször kifejtettem: az MI nem hozott gyökeresen új dolgokat az emberi kommunikációba, csak rátelepedett olyan tendenciákra, amelyeket korábban más dolgok, például a szappanoperák, képviseltek. A Vad angyal és az MI-sztorik ugyanazt a leegyszerűsített világképet és szenzációhajhász nyelvezetet alkalmazzák. És az sem egészen új jelenség, hogy amúgy komoly társadalmi mondanivalóval rendelkező szerzők a szappanoperák vagy MI-giccsek stílusában írnak, talán mert így akarnak olvasókat bevonzani, talán mert a mindent elárasztó MI-történetek korában ez jön nekik automatikusan. Esetleg valóban MI-t használnak a megíráshoz is; mint fent említettem, egy-egy Facebook-bejegyzésben nem tudni, hogy az "MI által generált tartalom" figyelmeztetés a szövegre, a képre vagy mindkettőre vonatkozik. Pont ezért azt gondolom, hogy egy magára valamit is adó tartalomkészítőnek mindkettő használatát kerülnie kéne, ha hiteles akar maradni.

Varázslatos gladiátorok

A Balthazár Színház értelmi sérült színészei saját világukban élnek, amelyben az idill és a szeretet uralkodik. A film jelenetei közt szerepel piknik a mólón, barátnőjét a mezőn lefestő fiú, önfeledt lubickolás kettesben a tóban és egy Down-kóros lány, aki mindenáron rá akar sózni az Oktogon járókelőire egy szív alakú lufit.

A vetítés utáni, „beszélgetés a rendezővel” című programpontban a beszélgetés vezetője (gondolom, valamelyik fesztiválszervező) ezeket a jeleneteket giccsesnek bélyegezte, és kritizálta miattuk a rendezőt. Pedig, mint kiderült, többségüket maguk a szereplők kérték. A kérdező egyrészt itt azt az attitúdöt közvetítette, miszerint az idill önmagában véve giccses, és csak az tekinthető „színvonalas” művészetnek, ami szenvedést és drámát ábrázol. (Egy ismerősöm nemrég panaszkodott, hogy annyira szeretne boldog meleg történeteket olvasni, de ami novellát vagy regényt csak talál, az mind tele van szenvedéssel.) Egy dokurendezőnek ugyanakkor etikailag is kötelessége, hogy ha már alanyai beengedték őt az életükbe, azt ne úgy ábrázolja, hogy a szereplők a végén alig ismerjenek magukra. És milyen alapon vitatjuk el vagy tekintjük alacsonyabb rendűnek az ő értékrendjüket? Ez ugyanaz a fajta sznobizmus, mint amikor a dél-amerikai szappanoperákat, a lakodalmas rockot vagy a cicanacit egy adott ember vagy társadalmi csoport primitívsége bizonyítékának vesszük. Skandináv krimiket olvasni entellektüel és trendi, Alkonyatot viszont ciki, pedig korlátozott tapasztalatom alapján pl. jellemábrázolás tekintetében az utóbbi felülmúlja az előbbiek egy részét. Nem arról van inkább szó, hogy attól „magas művészet” valami, hogy entellektüelek olvassák, az olyan kulturális elemek viszont, amelyek a szegényebb rétegekhez és főleg a cigánysághoz köthetők (leszámítva az Ando Drom-típusú zenét, amivel entellektüelek bizonygatják a rasszizmus hiányát, kb. mint a feketére suvickolt „négereket” felvonultató dzsessz-zenekarokkal a XX. század elején), automatikusan alacsonyabb rendűnek minősülnek? A kulturális és a társadalmi elnyomás két irányban hatnak egymásra.

Szájjal, lábbal, MI-vel festők

 Természetesen nem áll szándékomban egyenlőségjelet tenni a szájjal és lábbal festő művészek alkotásai és a mesterséges intelligenciával "festett" képek között, és nem próbálom azt sugallni, hogy ezek a művészek mesterséges intelligenciával alkotnák a képeiket. Inkább ahhoz a vitához szeretnék hozzászólni, hogy művészetnek tekinthetjük-e az MI "alkotásokat". Nagyon sokan erre heves fejrázással válaszolnának, de előbb érdemes tisztázni: mit jelent a művészet?

Már korábban is írtam arról, hogy problémásnak látom a művészet és a giccs közötti kultúrsznob különbségtételt (https://mmreflexiok.blogspot.com/2023/04/kolodko-mihaly-es-rejto-jeno-avagy.html, https://mmreflexiok.blogspot.com/2024/11/balomania-avagy-ujra-giccsrol-es-magas.html). A második blogbejegyzésben egyértelműen a művészet önkifejező funkciója mellett érvelek. Lehet, hogy a brazil favelákban készült hőlégballonokat vagy a művészetterápiás foglalkozásokon festett képeket sose fogják múzeumokban mutogatni, de az alkotó számára műalkotások, mert a saját érzéseit, gondolatait fejezik ki. Amikor az MI-vel "fest" valaki, akkor is ő adja az utasításokat, a kép (ha megfelelően promptolt) az ő belső világának a tükröződése lesz. Valószínűleg művészi érték szempontjából nem egy Picasso, de nem minden műalkotást a művészeti érték szerint értékelünk. Például biztos vagyok benne, hogy a szájjal és lábbal festők által kiadott naptárakat sokan jótékonykodásból veszik, nem pedig azért, mert tetszenek nekik a képek, bár Nagy Ildikónak ez a festménye (amit a Szájjal és Lábbal Festő Művészek Kiadója honlapjáról másoltam ide) szerintem tök szép.

Tehát önmagában én semmi rosszat nem látok abban, ha valaki, akinek nincs lehetősége vagy affinitása az ecsettel bánni, az MI-vel "fest" és így fejezi ki önmagát, ahogy nem kárhoztatom azt az apukát se, aki csemetéje extrém igényeire ("Apuu, holnap este a szakállas agámáról mesélj!", miközben apuka azt se tudja, hogy azt eszik-e vagy isszák) az MI-hez fordul estimese-ötletekért. A kultúra demokratizálódásának egyik jele az, hogy az egyéni önkifejezés szélesebb rétegek számára vált elérhetővé. Ugyanakkor azt nagyon problémásnak tartom, amikor valami az MI-vel készült képeket, regényeket, műfordításokat és egyéb alkotásokat ember (jellemzően saját maga) által készültként próbál feltüntetni, és nemcsak azért, mert ez megtévesztés profitszerzés céljából (ugyanis majdnem mindig közvetlen vagy közvetett profitért csinálja), hanem mert széles körű kulturális hatásokkal jár. Ez azonban már egy következő bejegyzés témája.

Sarah Blaffer Hrdy: Mother Nature, avagy a szülés veszélyei

 Láttatok már macskát szülni? A felelős állattartók többsége nem látott, hiszen ivartalaníttatja az állatait, de nekem egy nyaraláson volt szerencsém asszisztálni egy félvad cicamama szülésénél. Az emberi szüléshez képest döbbenetesen gyorsan és fájdalommentesen zajlott le, legalábbis a cicamama nem mutatott szenvedést, inkább némi meglepetéssel konstatálta, hogy jé, még egy baba. Persze a babák nagyon picik és soványak voltak, első pillantásra inkább egérkének nézte volna az ember őket, szóval nem meglepő, hogy a szülés és az anyaság sokkal inkább örömöt, mint fizikai megterhelést jelentett a cicamamának. 

Nemcsak a macskáknál, hanem más állatoknál is jellemző, hogy az újszülöttek kicsi súllyal, soványan jönnek a világra, így a szülés maga kevésbé megterhelő az anyaállat számára. Akkor az embernél vajon miért nem így van? Sarah Blaffer Hrdy nagy vihart kavart könyvében azt az elméletet vázolja föl, hogy az állatok többsége ösztönösen gondoskodik kicsinyéről, nincs szükségük arra, hogy a baba vonzó meg cuki legyen. Az embernél viszont szerinte nem így van, ezért kell a csecsemőknek kerek fejjel és már meglevő zsírpárnákkal születnie: az anya a baba láttán úgy gondolja, hogy ez egy szép, erős utód, biztosan megmarad, így megéri energiát belefektetni, a nyiszlett újszülöttet viszont minden további nélkül sorsára hagyná. (Természetesen az állatvilágban is előfordul, hogy a legkisebb, leggyengébb újszülöttel az anyaállat nem foglalkozik. Már csaknem 20 éve annak, hogy barátnőm egy ilyen esetben közbelépett, felvette az ignorált kis fekete cicuskát, aki felsírt, ezzel magára vonva az anyja figyelmét. Ez a majdnem elpusztult kis fekete baba ma is él, már elegáns idős macskahölgyként.)

Akár egyetértünk Sarah elméletével, akár nem, az mindenképpen tény, hogy az embernél a szülés nagyon megviseli a testet. Eleve maga a szülés órákig, sőt akár napokig tartó fájdalmas folyamat, hiszen az emberi utódok születéskor arányaikat tekintve nagyobbak és nagyobb a fejük, mint a legtöbb emlősállat utódainak. Ezáltal a terhesség is sokkal nehezebb, nagyobb mértékben korlátozza a gyermeket kihordó személyt, akinél a terhesség és a szülés következtében gyakran maradandó betegségek alakulhatnak ki a visszerektől az aranyeren át a cukorbetegségig. És ezek még csak a biológiai következmények; nem szabad elfeledkeznünk a társadalmi hatásoktól. A kisgyermekes nőket diszkriminálják a munkaerőpiacon, párkapcsolatukban pedig gyakran akkor is háziasszony-szerepbe kényszerülnek, ha a gyerek születése előtt egyenlőbb volt a munkamegosztás (https://mmreflexiok.blogspot.com/2018/06/az-azonos-nemu-parok-es-hazimunka.html). Már Betty Friedan is megírta, hogy a (gyerekkel vagy anélkül, de nálunk jellemzően gyereknevelés miatt) otthon maradó nők körében gyakoribb az elszigeteltség és a depresszió, hiszen a mai világban már nincsenek körülöttük azok a hagyományos közösségek, amelyek a történelem során segítséget és társaságot biztosítottak neki (legalábbis az alsóbb osztályokban). Az állami támogatások nem fedezik azt a költséget, amibe egy gyerek felnevelése kerül, és sok család (még jobban) elszegényedik egy új jövevény születése után. Mindehhez hozzájárulnak a társadalmi elvárások arról, hogy tökéletes szülőnek kell lenni, minden figyelmet és (jellemzően pénzbe kerülő) ösztönzést meg kell adni a gyereknek, különben nem fog boldogulni az életben, és ez a szülők lelkén szárad. Napjainkban a gyerekvállalás gyakorlatilag azzal jár, hogy legalább az egyik (de sok esetben mindkét/mindhárom stb.) szülőnek nincs többé saját élete, minden pénzét és energiáját a gyerekre kell fordítania, miközben az államtól és a környezetétől minimális segítséget kap.

És ezeknek a potenciális nehézségeknek a teljes ignorálásával Dúró Dóra műanyag magzatokat osztogat a parlamentben. A Mi Hazánk nem foglalkozik azzal, hogy a gyerekek milyen körülmények között nőnek föl vagy milyen nehézséget jelent a felnevelésük a szüleiknek; számukra csak annyi a lényeg, hogy szaporodjon az (ő fogalmaik szerint értett) magyar emberek száma. Gyakorlatilag elvárják a nőktől, hogy testi-lelki egészségüket, karrierjüket és anyagi biztonságukat feláldozzák a "nemzet" létszámának növelése érdekében. Persze maga Dúró Dóra nem tapasztalja meg ennek a lehetséges hátulütőit, hiszen anyagi helyzetéből fakadóan anyaként is meg tudott maradni parlamenti képviselőnek (gondolom, van pénze bébiszitterre), és nem valószínű, hogy gyerekei születése komoly anyagi gondokat okozott volna neki. Persze ettől még lehetne benne annyi empátia, hogy felismeri, mivel jár a gyerekvállalás nála kevésbé szerencsés nőtársai számára, de ehelyett ő csak nyomatja a pronatalista nacionalista retorikát és mások méhével veri a csalánt.

A briliáns barátnő imposztor-szindrómája

 

Elena Ferrante nápolyi regényeinek narrátora folyamatos imposztor-szindrómában szenved. Noha tehetségének és szorgalmának köszönhetően a nápolyi szegénynegyedből sikerül felemelkednie az értelmiség köreibe (talán ez így nem spoiler), folyamatosan kevesebbnek érzi magát társainál. Újra és újra megemlíti a regényekben, mi mindennel kapcsolatban nincs képben a kultúrától kezdve a napi politikáig, és hatalmas erőfeszítést igényel eljutnia oda, hogy legalább látszólag ugyanolyan műveltnek és tájékozottnak tűnjön, mint a környezete. Az olvasó több ponton is sejti, hogy diáktársainak sincs sokkal több információja a dolgokról, de őket ez nem zavarja, míg Lenuccia egyfolytában retteg, hogy lebukik mint egyszerű, munkásosztálybeli kislány.

Úgy gondolhatnánk, hogy az a fajta osztálykritika, amely Ferrante regényeinek talán a legnagyobb erőssége, az egykori keleti blokk országaira nem érvényes, hiszen itt az államszocializmus alatt tudatosan törekedtek az osztályok keveredésére és egy munkás-paraszt származású értelmiség kinevelésére. Valóban nagyon sok olyan ember végzett egyetemet, akiknek korábban erre nem volt lehetősége, a régi értelmiség azonban nem tűnt el nyomtalanul. Emlékszem, egyetemista koromban egyszer bementem a tanszéki könyvtárba, és rákerestem az összes oktató nevére; gyakorlatilag minden esetben találtam olyan művet, amit egy azonos vezetéknevű, de eltérő keresztnevű ember írt, vagyis professzoraimnak és a tanársegédeknek már a felmenői is nemcsak hogy tudományos pályán tevékenykedtek, hanem kifejezetten az anglisztika területén. Azt is láttam, hogy teljesen másképp álltak hozzám azok a tanáraim, akik valamilyen kontextusban meglátták anyám leánykori nevét: ebből kiderült számukra, hogy anyai ágon a neves történész unokája vagyok, míg a vezetéknevemmel apám volt az első, aki diplomát szerzett, és ő is más területen. És persze látványosan különböztem azoktól az évfolyamtársaimtól, akikkel a szüleik már tinédzserkorukban elolvastatták az összes klasszikust, akiket zongoraórára járattak, akiknél tudományos művek és nem krimik sorakoztak a könyvespolcon. A régi magyar értelmiségben mindenki ismerte egymást, én pedig hiába tudtam jól elbeszélgetni bárkivel (ez a személyiségemből adódik), mindig is kívülálló maradtam.

 Ha a régi értelmiségből származnék, valószínűleg elvárás lenne velem szemben, hogy egyetemen tanítsak. Nyilván a családom is nagyon büszke lenne rám, ha ezt tenném, hiszen ez emelné az ő presztízsüket, és talán egy szintre emelné őket az elittel. Én viszont szerencsésnek gondolom magam, hogy ez a pálya nem volt előre kijelölve számomra, és nem ültették belém azt az elvárást, hogy magas presztízsű foglalkozást kell keresnem. Nem kívánok elegáns kultúreseményeken bájologni, sznobizmust színlelni, nem kívánom imposztor-szindrómával leélni az életemet. Választottam egy olyan szakmát, ami boldoggá tesz, és nagyjából kívül tudok helyezkedni – elköltözésem óta még inkább – a merev magyar osztálytársadalmon.

Agymenők 5. évad 15. rész: kell egy kis áramszünet?

 ***SPOILER***

Ebben az epizódban Leonard felfüggeszti a lakótársi szerződést, ami formálisan véget vet Sheldonnal való barátságának. Sheldon igyekszik ezt helyrehozni, többek közt azzal, hogy lekapcsolja az épületben a főkapcsolót, így áramszünetet idéz elő. Azt reméli, Leonard az ő társaságát választja majd Penny helyett, de csalódnia kell, ráadásul a Bunsen-égő fölött sütögetett pillecukra is kigyullad (kép a bigbangtheory fandomról). Vagyis, mint annyi más alkalommal a sorozatban, maga esik bele a másnak ásott verembe.

Kapitány István gazdasági és energetikai miniszter csütörtökön arra kérte a lakosságot, hogy igyekezzen takarékoskodni az árammal, különösen csúcsidőben, este 6 és 9 között. Természetesen rengetegen felháborodtak, és nemcsak az ellenzékből, hanem azok közül is, akik szerint a kőgazdag politikusoknak nincs joguk olyasmit kérni a lakosságtól, hogy ne járassák a légkondit vagy ne töltsék a laptopjukat 6 és 9 között, hiszen ők maguk egész biztosan ilyenkor is pazarolják az áramot (bár erre nincs bizonyíték). Sőt, alakult egy külön Facebook-csoport, amelynek tagjai kijelentették: csakazértis járatni fogják 6 és 9 között a légkondit, sőt a mosógépet, a mosogatógépet és minden mást is.

A lázadozók csak azt felejtik el, hogy mi volt a valódi indoka Kapitány István kérésének: az, hogy csak az energiafogyasztás korlátozásával lehet garantálni a zavartalan áramellátást. Ha az ország összes légkondicionált lakásában egyszerre kapcsolják be a klímát és a többi háztartási gépet, abból szép nagy áramszünetek lehetnek, ezt pedig azok is meg fogják szívni, akik direkt meg akarták hekkelni a miniszter projektjét. Szóval értem én, hogy sokan indulatból automatikusan elleneznek mindent, amit a kormány csinál, de az ilyen óvodás reakciók előtt érdemes átgondolni, saját maguknak nem ártanak-e ezzel. Különben lehet, hogy nagy lázadónak érzik majd magukat, de ugyanúgy Bunsen-égőnél fogják sütögetni a pillecukrot, mint mindenki más.

South Park 1. évad 3. rész, avagy a vulkáni veszélyről

 Tenerife vulkáni sziget, ezt mindig is tudtuk. Az sem volt titok, hogy a Teide nem kialudt, hanem szunnyadó vulkán, és nem kizárt, hogy a jövőben újra történik majd vulkánkitörés a szigeten – valószínűleg nem a főkráterből, hanem valamelyik kisebb vulkán fog kitörni, ahogy az elmúlt néhány alkalommal is. Az idén tavasszal azonban több szeizmikus aktivitást észleltek a szigeten, mint azelőtt, és ebből egyes átlagemberek (nem a szakértők!) arra következtettek, hogy a kitörés időpontja közeleg. Természetesen egy csomóan pánikba estek. Voltak, akik visszamondták a tenerifei nyaralást vagy átköltöztek a szárazföldre, de ismerek egy párt, akik villámgyorsan eladták a lakásukat egy olyan városban, ahol az előrejelzések szerint magas a vulkáni kockázat, hogy egy kevésbé veszélyeztetett településre költözzenek. Amíg viszont nem találnak másik lakást, átköltöztek egy faluba, amely legalább akkora valószínűséggel kerül a láva útjába egy esetleges kitörés esetén, mint korábbi lakhelyük, ráadásul nem tengerparton helyezkedik el, így az utak lezáródása esetén sokkal nehezebb lenne onnan kimenekíteni az embereket.

Persze nem azt mondom, hogy ignoráljuk a vulkáni kockázatot, de a tudatosság és a pánik két különböző dolog. Jól teszitek például, ha elmentek a vulkáni kockázatról szóló előadásokra (ezekről az önkormányzatok honlapján értesülhettek, és totálisan szabad másik város előadására elmenni, mint ahol laktok), elmenni a vulkánkitörés-szimulációkra (tavaly Garachicóban volt, idén Guía de Isorában és még egy másik helyen tervezik) és tájékozódni a vonatkozó információs honlapon, amit itt belinkelek: https://www.tenerife.es/pein-y-paiv. De pánikba ne essetek, és főleg légyszi-légyszi ne tegyétek azt, mint a South Park szereplői a címben hivatkozott epizódban.

Pánik és láthatatlanság Ghánában

https://www.identitas.co/post/panik-ghanaban-az-uj-torveny-meg-jobban-megnehezitheti-az-lmbtq-emberek-es-tamogatoik-helyzetet 

Míg Európa megtorpanásokkal is, de egyre elfogadóbbá válik az LMBTQ+ emberek iránt, az afrikai országok egy része láthatóan „ki a nagyobb homofób?” versenyt hirdetett. Ghánában már a gyarmati idők óta büntetik a homoszexualitást, azt gondolnánk, a nyugat-afrikai ország megelégszik ezzel, de nem. A parlament által nemrég hozott (még nem ratifikált) törvény bünteti az LMBTQ+ identitást (tehát nemcsak magát a szexuális aktust), az LMBTQ+ közösség támogatását, sőt azt is, ha valaki nem jelenti az LMBTQ-gyanús egyéneket. Most kifejezetten az utóbbi következményeivel szeretnék foglalkozni.

A Human Rights Watch már önmagában azért is elítéli a törvényt, mert az embereket egymás jelentgetésére biztatja. Ráadásul ugye egy homo- vagy biszexualitással megvádolt embernek elég nehéz bizonyítania, hogy a vád hamis. Elég valószínű, hogy Ghánában olyan légkör fog kialakulni, mint Ceaușescu Romániájában, csak itt az irigy szomszédok melegséggel fognak megvádolni, ha nem hívtad meg őket a szülinapodra, nem pedig azzal, hogy hallgatod a Szabad Európa Rádiót.

A homoszexualitás kifejezését és/vagy megjelenítését tiltó törvények hatásairól írtam már korábban is a blogon a magyar homofóbtörvény kapcsán (pl. https://mmreflexiok.blogspot.com/2023/07/antonia-forster-diving-into-lgbtq.html, https://mmreflexiok.blogspot.com/2023/11/a-melegek-janomamik-es-lathatatlansag.html). A ghánai törvény olyan szempontból még durvább, mint Orbán vagy akár Putyin melegellenes törvényei, hogy a médiában és könyvekben való megjelenítésen felül a coming out bármely formáját is bünteti. A helyi LMBTQ+ szervezetek már most arra ösztönzik a közösség tagjait, hogy töröljék minden olyan megnyilvánulásukat a közösségi médiából, amely alapján lebukhatnak a szexuális irányultságukat vagy nemi identitásukat illetően. Egy elnyomó közegben a közösségi oldalak nagyon fontos kapcsolódási pontot jelenthetnek az LMBTQ+ embereknek: ezeken keresztül találhatnak információt, szerepmodelleket, barátokat, közösségeket. Ha azonban az interneten mindenki cenzúrázza önmagát és ciszheteró álarcot vesz fel, akkor egy frissen öntudatra ébredt fiatal könnyen azt hiheti, hogy Ghánában egyetlen LMBTQ+ ember sincs rajta kívül. Sőt, még olyan se, aki támogatná az LMBTQ+ jogokat, hiszen az új törvény az azok melletti felszólalást is bünteti; ez azon esetek egyike, amikor a szövetségesek (akiknek a zászlóját illusztrációként idetettem) éppúgy szenvednek az elnyomástól, mint az LMBTQ+ emberek.

Korábban több bejegyzésben (köztük a fentiekben) bizonygattam, hogy akármennyire is próbálkoznak a homofóbok, az időt nem lehet visszaforgatni, az internet gondoskodik róla, hogy az LMBTQ+ emberek soha többé ne kényszerüljenek olyan mértékű elszigeteltségbe, mint a korábbi századokban. Való igaz, a ghánai LMBTQ+ emberek továbbra is hozzájuthatnak majd olyan tartalmakhoz a neten, amelyek megerősítik őket az identitásukban, ám ha az új törvény hatályba lép, csak online élhetik majd meg szexuális irányultságukat és/vagy nemi identitásukat, abban a hitben, hogy saját országukban senkitől sem számíthatnak elfogadásra. 

A hazudósok 6. rész – citromvadászat és színházi bántalmazás

 

***SPOILER***

A dúsgazdag Sinclair család szigetén éves hagyomány a citromvadászat: aki a legtöbb elrejtett citromot megtalálja, díjat kap. Ebben az évben a családfő bejelenti: a győztesre hagyja a házat halála után. Három pénzéhes lánya (akiket látva Lear király hálás gyermekekként ölelné keblére a sajátjait) természetesen vérre menő küzdelemnek tekinti a játékot, tinédzser gyerekeik, a Hazudósok, azonban egy ponton rájönnek, hogy nem kívánnak ugyanilyenekké válni. Begyűjtött citromjaikat fogadott testvérüknek, az indiai Gatnak adják, aki ezáltal természetesen megnyeri a játékot. Ezen a ponton azonban a nagyapa bejelenti: nyilvánvalóan csalás történt, ezért a játékkiírás semmis, Gat nem kapja meg a házat (és más sem).

Most, hogy Eszenyi Enikőt ismét felvették rendezőnek, újraéledt a diskurzus a színházi bántalmazásról. Sokan elfogadhatatlannak tartják, amit Eszenyi művelt, és korábbi áldozatai is elkezdtek felszólalni. Megjelentek azonban olyan hangok is, hogy ugyan már, hiszen minden rendező ezt csinálja, sőt eleve mindenki megélt ilyen megaláztatásokat az életében az óvodától a munkahelyig – ami valószínűleg tényleg sokakra igaz, de ez az érvelés azt sugallja, hogy ez az élet rendje, nincs itt semmi látnivaló.

Mi köze mindennek a Hazudósokhoz? A sorozat ezen epizódjában azt látjuk, hogy a fiatal nemzedék próbál kiszabadulni a korábbi generációk toxikus működéséből, és normálisabb emberi kapcsolatokat létrehozni, ám a szabályokat nem ők hozzák, így próbálkozásuk végül kudarcba fullad (amúgy ez az egész sorozaton végigvonul, csak ebben a cselekményszálban a leglátványosabb). Hasonlóképpen a 2020-as években Magyarországon is elkezdődött egy olyan diskurzus, amely felelősségre próbálja vonni a hatalmi pozícióban levő embereket – edzőket, tanárokat, színházi rendezőket – , akik pozíciójukkal visszaélve pszichésen, verbálisan és olykor szexuálisan is bántalmazták a hierarchiában alattuk állókat. Ez nem feltétlenül nemzedéki kérdés (ahogy a filmben sem: Gat látogatóba érkező édesanyja mély döbbenettel szemléli a Sinclair család toxikus működését), inkább arról szól, hogy kik ragadnak benne a káros rutinokban, és kik azok, akik szeretnének változtatni. Mert attól, hogy mi magunk megaláztatásokat szenvedtünk el adott intézményekben vagy helyzetekben, nem szükségszerű, hogy így legyen, ahogy az sem szükségszerű, hogy a családtagoknak egymásra kelljen acsarkodniuk. Vannak olyanok, akik szeretnék megtörni a mintázatokat, hogy a jövő generációinak ne kelljen ugyanazt átélniük, mint nekik. Ám ehhez arra volna szükség, hogy a rendszer alapjában változzon meg – és amíg fennáll a hierarchiákra alapuló rendszer, erre kicsi az esély.