Dennis Altmannak ebben a bejegyzésben sajnos csak annyi szerepe lesz, hogy nála olvastam egy kellően átfogó és érthető definíciót a neoliberalizmusról. Szerinte a neoliberális állam a szabad piac és a gazdasági növekedés céljának rendel alá egy csomó mindent: például csökkenti a szakszervezetek hatalmát, leépíti az állami szektort, a nagyvállalatoknak szabad kezet ad (például abban, ahogy munkavállalóikkal bánnak), és – amit a leggyakrabban emlegetnek – erősen lefarag az egészségügyre, oktatásra és szociális szolgáltatásokra fordított kiadásokból. Ezek a klasszikus liberalizmusra nem jellemzőek, hiszen annak fő alaptétele minden ember egyenjogúsága, és pontosan tisztában van vele, hogy ezen szolgáltatások nélkül nagyon sokan akadályoztatva lesznek alapvető jogaik gyakorlásában. A neoliberalizmusban viszont a jogok háttérbe szorulnak a gazdasági növekedéshez képest.
A magyar kormány tegnap kiadott kormányrendelete klasszikusan neoliberális. Például nem rendelte el mondjuk a játékboltok vagy a butikok bezárását – csak éppen ezek nem tartoznak a törvény értelmében jogosan felkereshető üzletek közé, ezért vevők híján előbb-utóbb kénytelenek lesznek bezárni. Ám egyáltalán nem véletlen, hogy a törvény nem a nem-létfontosságú cikket árusító üzletek bezárását írta elő, ahogy például Ausztriában. Ugyanis Gretchen néni, miután az itt már két hete érvényben levő rendelet hatására köteles volt bezárni régiségboltját, teljes joggal folyamodik az osztrák államhoz adókedvezményért, kompenzációért, és meg is fogja kapni. A hasonló üzletet a határ túloldalán üzemeltető Bandi bácsi hiába intéz kérvényeket az államhoz a jövedelemkiesés miatt; azok széttárhatják a karjukat, hogy hát magára vessen, senki sem kötelezte arra, hogy bezárja a boltot. Egy másik érdekes párhuzamként Ausztriában rendelet tiltja, hogy a járvány miatti leállás során bárkit kirúgjanak az állásából, Magyarországon ugyebár még érvényes Munka Törvénykönyve sincs, és már az elmúlt hetekben hallottunk tömeges elbocsátásokról. Azoknak, akik szomorúan állapítják meg, hogy egész Európát megfertőzte a neoliberalizmus, érdemes figyelembe venniük, hogy egyes volt szocialista államok – mint Magyarország – élen járnak ebben a jelenségben, és pont a demokratikus hagyományokkal rendelkező országok egy része próbál gátat vetni neki.
(OFF: Azt, hogy a neoliberalizmus mennyire összefonódik a szexizmussal, jól mutatja, hogy az új magyar törvény a fodrászhoz és manikűröshöz járást engedélyezi. Ebből egyrészt látszik, hogy férfiak hozták a törvényt, hiszen nem gondoltak bele, hogy ezen munkák végzése közben fizikai képtelenség az előírt másfél méter távolságot megtartani, másrészt jól mutatja a prioritásokat. Az nem baj, ha Béla bácsi nem tudja a kórházból hazajövet intézni a bevásárlást, mert csak délutánra kapott időpontot hallásvizsgálatra, viszont a közértbe csak délelőtt mehet, így muszáj lesz kétszer kimennie az utcára; az a lényeg, hogy a nők külseje továbbra is megfeleljen a hagyományos nemi szerepeknek.)
Ami még érdekesebb, hogy a neoliberális szemlélet a magánemberekre is kiterjedt, köztük olyanokra, akik amúgy heves ellenzői a neoliberalizmusnak. Erre jó példa a #staythefuckathome mozgalom. Ennek a képviselői úgy vélik: azzal tesznek legtöbbet a közösségért, ha ki se teszik a lábukat a lakásból. És ezt szépen meg is magyarázzák azzal, hogy így biztosan nem fertőznek meg másokat – ami igaz, ugyanakkor nagyon kényelmes álláspont, mert nem kell belegondolniuk, hogy nem mindenki teheti meg azt, amit ők. Lehet, hogy ők kocsival hazavittek egy hónapra való kaját és ezzel bebiztosították magukat, de a 80 éves Piri néninek nincs kocsija (sőt, amióta rossz a szeme, jogosítványa sincs), és nem tud egyszerre több napra való ennivalót hazacipelni (sőt más oka is lehet kimenni, erről lásd a Retúr c. bejegyzésemet). Az önjelölt otthon maradó hősök egy része viszont vadul fröcsög mindazokra, akik ki merik tenni a lábukat az utcára. Középosztálybeli arroganciájukkal nemcsak azt felejtik el, hogy ha bizonyos foglalkozású emberek (pl. ápolónők, kukások) otthon maradnának, az beláthatatlan következményekkel járna, hanem azt is, hogy az önkéntes karantén megélése nagyban függ az egyéni körülményektől. Széplelkű ömlengéseket osztanak meg a Facebookon arról, hogy végre nyugodtan élvezhetjük a tavaszt (ők a kertes házban igen, sokkal kevésbé azok, akiknek kis bérlakása lichthofra nyílik és a legragyogóbb napsütésben is villanyt kell gyújtaniuk), vagy hogy a járvány végre lehetővé teszi az emberiségnek, hogy magába szálljon és megértse, mik az igazán fontos dolgok az életben (ezen az alapon a három gyerekét otthon tanító és mellette home office-ban dolgozó szülő könnyen jut arra a meggyőződésre, hogy az életben a legfontosabb dolog a der/die/das, mert tegnap egész délelőtt azt kellett gyakorolni a srácokkal). Ahogy a neoliberális állam úgy áll hozzá: nem fordítunk pénzt az állami kórházakra, ha nem tetszik a szar minőség, menj el pénzért magánklinikára – úgy a neoliberális gondolkodású magánemberek szépen megoldják a saját helyzetüket egyedül, másokra pedig nemcsak energiát, de empátiát se pazarolnak. (Félreértés ne essék: nem azzal van bajom, ha valaki otthon marad, hanem azzal, ha ugyanezt akarja agresszívan ráerőltetni másokra is, azok körülményeit teljesen ignorálva.)
Van alternatíva? Egy másik megközelítés szerint – nevezzük radikális demokratának – segítenünk kell a hátrányos helyzetűeknek, hogy ők is egyenlő vagy legalább hasonló esélyekkel induljanak. Esetünkben a lepukkadt bérlakásban élő idős, cukorbeteg Mari néni túlélési esélyeit azzal növelhetik a házban lakó egészséges fiatalok, akik kevésbé veszélyeztetettek a koronavírus szempontjából, ha elintézik neki a bevásárlást és az ügyintézést. Egyre több az ilyen kezdeményezés Magyarországon is (és szeretném azt hinni, hogy ehhez hozzájárultak azok a posztok, amiket mi, külföldön élő magyarok osztottunk meg az itteni megoldásokról). Persze az, hogy a gondoskodó munkát az államról a magánemberekre toljuk át, szintén neoliberális szemlélet. Csakhogy jelen pillanatban kevés esélyünk van a neoliberális állami berendezkedésen változtatni. Arra sokkal több, hogy saját magunk kicsit kevésbé individualista módon, tudatosabban és empatikusabban álljunk hozzá a helyzethez.
(Kép forrása: becsifekete.hu)
Tanulságos cikk.
VálaszTörlés