Azok

***SPOILER***

Egy kisalföldi faluban békésen élnek egymás mellett a halászó-földművelő őslakosok és az újabban betelepült városiak. Mígnem egy szép napon menekülttábor nyílik a falutól pár kilométerre. A néző előre sejti, hogy ez fel fogja korbácsolni az indulatokat, de a konkrét eseményeken lehet, hogy meglepődik. Ugyanis a magukat műveltnek tartó betelepültek árasztják a bődületes rasszista marhaságokat, míg az iskolázatlan helyi öregeknek a világon semmi baja sincs a menekültekkel (és amúgy több információval is rendelkeznek a helyzetükről, mint középosztálybeli társaik). A falu két pártra szakad: a betelepültek mély megvetéssel beszélnek nemcsak a feketékről, hanem a „gumicsizmás parasztok”-ról is, és szövetséget kötnek, hogy átvegyék a település vezetését.

Sokszor hallani, hogy a falusi/iskolázatlan/egyszerű emberek előítéletesebbek, mint a művelt városiak – na ez itt megdőlni látszik. Mint ahogy az az elképzelés is, hogy aki egyszer megtapasztalt valamilyen élethelyzetet (mondjuk a kívülállást), az empatikusabb lesz azokkal, akik aktuálisan szenvedik azt el. Hiszen a betelepülő újgazdagok is kívülállók voltak egyszer, mégsem éreznek semmi empátiát azok iránt, akik most próbálnának beilleszkedni a közösségbe. Sőt, olyan módon ideologizálják meg a dolgokat, hogy még ezeket a próbálkozásokat is elvitassák: az, hogy a menekültek egy része rendszeresen jár a misére, egy pillanatra kognitív disszonanciát okoz ugyan egy keresztény asszonyban, de aztán azzal intézi el, hogy biztos nem is értik, mi folyik ott, minthogy nem beszélik a nyelvet (amivel mellesleg megkérdőjelezi az egész Reformáció előtti kereszténységet). Igaz, hogy ők maguk a befogadottak, mégis elhatárolódnak nemcsak az újabban érkezettektől, hanem az annó őket befogadóktól is.

Ennek a furcsa dinamikának az lehet az oka, hogy egyetlen falu sem létezik a szélesebb társadalmi folyamatoktól függetlenül. Lehet, hogy a nagymagyar újgazdagok adott faluban betelepülők és talán számszerűleg is kisebbség, de társadalmi szinten ők vannak jobb helyzetben a hagyományos életmódot folytató helybeliekhez képest. Ez adja nekik nemcsak az önbizalmat, hogy jobbak azoknál, hanem azt az anyagi és kulturális tőkét, amely lehetővé teszi, hogy kampányt indítsanak az önkormányzati választásokon. Azok a domináns ideológiák, amelyeket ők magukévá tesznek, éles ellentétben állnak a falusi öregek által képviselt józan paraszti ésszel, de éppen intézményes hátterük miatt sokkal erősebben hatnak. Aki tehát társadalmi szinten kisebbség, akkor is hátrányba kerül saját lakókörnyezetében, ha ott számszerű többségben van.

On The Spot: Születés - Bálnák

A "barátságos bálna" szindróma oka máig ismeretlen. Mexikó óceáni partvidékének egyik öblében a bálnák odaúsznak a turisták csónakjaihoz és hagyják magukat megsimogatni. A tudósok meg törik a fejüket, hogy miért is csinálhatják ezt. Persze elég kézenfekvő válasz (bár a filmben nem hangzik el), hogy az érintés fontos az anyabálna és borja kapcsolatában, mint ahogy a cicák is azért szeretik a simogatást, mert arra emlékezteti őket, ahogy anyukájuk mosdatta őket kölyökkorukban. De ez mind nem magyarázza, miért akarnak állatok emberrel barátkozni.

Mert ha belegondolunk, nemcsak a bálnák ilyenek. A facebookon most mennek körbe a posztok arról a macskáról, aki egy rotterdami villamosmegállóban 10 éven át barátkozott a vadidegen utasokkal. Én is ismerek Budapesten ilyen buszmegállói macskát, és amikor Izlandon jártam, közvetlenül a hajónk mellett úszott egy bálnaborjú - talán engedte is volna simogatni magát, ha többméteres kezünk lett volna, amivel lenyúlva elérjük. És ki ne emlékezne a jelenetre, amikor David Attenborough-t szó szerint levette a lábáról egy gorillacsalád?

A pszichológusok szerint az intelligencia és a kíváncsiság összefügg. Nem kell hát csodálkoznunk rajta, hogy a legértelmesebb állatfajok - cetek, főemlősök, macskafélék - érdeklődéssel közelednek az emberhez. Ahol nem az az élményük, hogy az ember ellenség, képesek békében élni és őszinte barátságokat kötni velünk. Persze ehhez az kell, hogy figyelembe vegyük az ő igényeiket és alkalmazkodjunk hozzájuk. Ha ezt megtesszük, megvalósulhat az a harmónia ember és állat között, amit a mexikói bálnanéző turisták megtapasztalhatnak. És talán megértjük, milyen lehetne a Föld, ha nem akarnánk mindenáron uralkodni rajta.

Egy hét Marilynnel

Sir Laurence Olivier csak önmagát okolhatja. Ő akart olyan nagyon Marilyn Monroe-val filmet készíteni. Arra persze nem készült föl (bár láthatta volna előre), hogy Marilyn igazi hisztérika, aki elvárja, hogy minden körülötte forogjon, magába bolondítja a filmen dolgozó összes fiatal férfit, notórius késő és gyorsan mindenféle betegségei lesznek, valahányszor kritika éri vagy épp csak nincs kedve dolgozni. Ráadásul amikor jó passzban van, olyan ellenállhatatlan, hogy még haragudni sem lehet rá.

Marilyn játszmáját elég sok nő folytatja a mindennapokban is. Ha valaki kellően szép és cuki, annak simán megbocsátanak olyan dolgokat is, amiket egy férfinak vagy egy kevésbé vonzó nőnek nem, és ez sokaknak nagyon jól jön. Csak abba nem gondolnak bele, mennyit ártanak ezzel. Egyrészt a többi nőnek, hiszen erősítik azt a sztereotípiát, hogy a nők gyenge, irracionális lények, ezért aztán nincs is értelme egyenrangúként kezelni őket. De a Marilyn-játszmát folytató nő önmagának is keresztbe tesz. Szerez egy csomó ellenséget: más nőket, a bájaira érzéketlen férfiakat és olyanokat, akik nem úszták meg a tőle elviselt magatartásokat. De még akiknél beválik a cukin és túl sok meggyőződés nélkül ismételgetett „bocsi-bocsi!”, azok sem fogják őt komolyan venni. Ismerek egy ilyen nőt: diplomás, intelligens, és amennyire meg tudom ítélni, ért a szakmájához. De senkinek nem ez jut róla eszébe, hanem hogy vajon most mennyit fog késni a találkozóról és milyen cuki ruciban lesz. Mellesleg olyan állása van, ami az ő tudásához képest nevetséges. Tény, hogy a szakmájában nem könnyű elhelyezkedni, de nem tudok nem arra gondolni, hogy ez a stratégiai cukiság (amit persze adott helyzetekben próbálhat leplezni, de úgyis átüt – ha máshol nem, a facebookon, ahol ma már minden állásra jelentkezőt lecsekkolnak) a munkaadók szemében is csökkenti az értékét. Szóval a rövid távú nyereségért hosszú távú veszteséggel fizet ő és a többi nő, akiknek az egyenrangúsági törekvéseit veszélyezteti. Tény, hogy az egész magyar kereskedelem ezen az alapon működik, de akkor is meggondolandó, hogy megéri-e.