Mit tanulnak a gyerekek a Harry Potterből?

***SPOILER***

Maróth Miklós nyilatkozata szerint a mai gyerekek nem magyar meséket olvasnak, hanem Harry Pottert, ezért hiányzik belőlük a nemzeti érzés. Persze mindenki röhög, hogy ez mekkora ordas nagy hülyeség. Pedig tény: a Harry Potterből olyan értékeket lehet megtanulni, amelyek erősen szembe mennek a jelenlegi kormány politikájával. Íme egy korántsem teljes lista.

Nem a származás határozza meg valaki értékét. A regényfolyam fő konfliktusa két tábor között zajlik: a sötét varázslók (Voldemort, Malfoy és társai) mélyen megvetik a muglikat (varázstalan embereket) és a mugli származású varázslókat, míg a jók (Harry, Dumbledore és a többiek) szemében nem minősít valakit a származása. A Roxfort tanulói a legkülönbözőbb bőrszínűek és etnikai származásúak (gyakran csak a nevekből lehet megtippelni, pl. a Patil-ikrek esetén), és persze mugli származású is akad köztük bőven. A jó oldal képviselőinek egy része ezt a nyitottságot más fajokra is kiterjeszti: Dumbledore megtanulja a szirének nyelvét, Hermione kiáll a házimanók jogaiért, és a Főnix Rendjébe magától értetődően vesznek fel egy vérfarkast. Tanulságos módon azok, akik lenézik más fajok képviselőit, azok emiatt jól megszívják később, mint Umbridge, Malfoy vagy Sirius. (Sirius azért érdekes példa, mert ő a jó oldalon áll ugyan, de a családjában belénevelt előítéleteket nem tudja levetkőzni, szemben mondjuk Lumpsluckkal, aki eleinte nem tartja sokra a mugli származású varázslókat, de viszonylag könnyen meggyőzhető az ellenkezőjéről.)

Megfelelő tehetséggel hátrányos helyzetből is sokra viheti valaki. Harry klasszikus hátrányos helyzetből indul, hiszen árva, akit nevelőszülei bántalmaznak. Ha rajtuk múlna, a problémás gyerekek iskolájába küldenék, amint azt a környezetükben el is híresztelik. A varázslóvilág azonban számontartja Harry tehetségét, és amikor eljön egy ideje, jelentkezés nélkül is felveszik a Roxfortba, ott pedig bizonyíthatja képességeit. Sajnos azoknak a roma gyerekeknek, akiket pusztán etnikai származásuk miatt automatikusan kisegítő iskolába küldenek, nem adatik meg ilyen lehetőség.

A felnőttek és gyerekek működhetnek egymással egyenrangú partnerként. Szemben a Dursley szülőkkel, akik Harryt bántalmazzák, vér szerinti fiukat pedig egyfajta trófeaként hordozzák körbe, de egyiküket sem tekintik egyenrangú partnernek, a jó oldal képviselői meghallgatják a gyerekek véleményét és komolyan veszik azt (ismét Dumbledore a klasszikus példa). A professzorok tanítási módszereiben is megmutatkozik ez a különbség: míg Piton nyilvánosan kigúnyolja kevésbé ügyes diákjait, Lupin támogatja és bátorítja őket.

A férfiak és nők ugyanolyan képességekkel rendelkeznek, ugyanolyan feladatokra alkalmasak. A Roxfortban nincsenek nemileg szegregált órák; a kviddics annyira koedukált sport, hogy ugyanabban a csapatban fiúk és lányok is játszanak, és nem mindig az utóbbiak a rosszabbak. A varázsvilágban nincs üvegplafon: McGalagony igazgatóhelyettes, az Elátkozott gyermekből pedig megtudjuk, hogy felnőttkorában Hermione mágiaügyi miniszter lett. A 7. kötetben még a leginkább háziasszony- és anyaszerepben megjelenő Molly Weasleyről is kiderül, hogy profi módon párbajozik; az, hogy feleség és anya, életének csak egyik szelete, de nem a fő feladata (és mivel a többi női szereplőre nem ez a jellemző, elég valószínű, hogy Molly esetében választásról és nem ráerőszakolt szerepről van szó).
A szociális érzékenységgel párosult tudás hegyeket tud megmozgatni. Erre Dumbledore és Hermione a legjobb példa.

Mindenkinek feladata aktívan részt venni a világ jobbá tételében. Harrynek van egy csomó pénze, megtehetné, hogy elköltözik egy trópusi szigetre és ott naphosszat csak kviddicsezik, leszarva, hogy mi van Angliában. De nem ezt teszi, hanem vállalja, hogy küzd a Sötét Nagyúr ellen. Ezek a tizenéves varázslónövendékek nem képregényeket, hanem napilapot olvasnak reggelente, és megvitatják tanáraikkal az aktuálpolitikai történéseket (ez az az érdeklődés, ami előtt például Vernon bácsi értetlenül áll). Míg nyilván minden mesehősnél fontos, hogy aktívan alakítsa a sorsát (ezért kérdéses mondjuk Csipkerózsikát mesehősnek tekinteni), ezek a fiatalok nemcsak saját boldogulásukat, hanem a világ jobbá tételét tűzték ki célul.

Vagyis mit tanulnak a gyerekek a Harry Potterből? Elfogadást, nyitottságot a másság iránt, egyenrangú kapcsolatokat, aktív állampolgárságot, szociális érzékenységet, a tudás értékét. Ezek mind nem jönnek jól egy olyan kormány számára, amely passzivitásban és tudatlanságban akarja tartani őket, és amely a másságot egyfajta mumusként felmutatva próbál uszítani a többségtől különböző csoportok ellen. Nekik jobban jönnek az olyan mesék, ahol a király megmond valamit és akkor az úgy is lesz. A Harry Potter veszélyes, mert demokratikus értékeket közvetít.

William Lau: The racist roots of transgender exclusion

A cikk a rasszizmus és a transzfóbia kapcsolatát tárgyalja. Itt a link az eredetihez:
https://roarmag.org/essays/the-racist-roots-of-transgender-exclusion/?fbclid=IwAR02h3iEZ0g6A6o2MdsA8I3Txt6vg-agLylToaIX7a5aTxWoyazzb23oUv0
A fontosabb állításokat összefoglalom magyarul, aztán hozzá is adok párat, mert egy facebook-csoportban tökjó hozzászólások születtek, meg amúgy nekem is vannak ötleteim a témában.

Tehát miben is kapcsolódik a transzfóbia a rasszizmushoz?

1. (Ezt William Lau mondja) A biologizálás. Ahogyan a TERF-ek azt hangsúlyozzák, hogy az ember "biológiailag" férfinak vagy nőnek születik, ez tudományos tény és ezen nem lehet változtatni, ugyanúgy a "tudományos rasszizmus" című műfaj (amit nemcsak a nácik műveltek, hanem sokkal tovább fennmaradt) azt állította, hogy a különböző nem-fehér népcsoportok "természetüktől fogva" alacsonyabb rendűek (és ezért pl. jogunk van rabszolgasorba hajtani vagy koncentrációs táborba küldeni őket). Ezt mindenféle "tudományos" eredményekkel bizonyítani is vélték. Lau megemlíti az IQ-tesztek esetét: még 1994-ben is jelent meg olyan könyv, amely szerint a feketék kevésbé intelligensek, mert rosszabbul teljesítenek az IQ-teszteken. Pedig az IQ-teszt ugyebár olyan (főleg logikai) képességeket mér, amihez nagyban szükség van az iskolában megszerzett matematikai tudásra, viszont ha valakit a bőrszíne miatt diszkriminálnak az oktatásban rejtetten (tanári előítéletek) vagy akár nyíltan (szegregált iskolák), az kisebb eséllyel szerzi azt meg. Viszont ezek a tudományos mérőeszközök látszólag objektív tudást generálnak, amit hajlamosak vagyunk jobban elfogadni, mint az utcán ordítozó neonácik hőbörgését, és Lau szerint pont ezért veszélyesebb is. A "tudományos rasszizmus" és a biológiára alapozó transzfóbia egyaránt biológiai tényekre próbálja redukálni egyes csoportok nem-biológiai jellemzőit (identitás, illetve intelligencia). Egyébként a "tudományos rasszizmus", ha nem is így hívják, ma is közöttünk van; tavaly nyáron voltam egy kerti partin, ahol az egyik vendég (az egyik meghívott lány pasija) hosszasan részletezte, hogy a cigányok agyszerkezete másmilyen és ezért alacsonyabbrendűek. A lány mondjuk rövid úton szakított vele, de azért ez mutatja, hogy még a 21. században, egyetemet végzett fiatalok is gondolnak ekkora hülyeségeket.

2. (Ezt is Lau mondja) Mind a rasszizmust, mind a transzfóbiát gyakran váltja ki a "fehér nők fenyegetettsége" elmélet. Ugye sokan ismerjük a TERF érvelést, miszerint cisz pasik majd azért tettetik magukat transz nőnek, hogy bejussanak biztonságos női terekbe (vécék, női szállók stb.) és ott zaklassák a nőket. (Én személy szerint úgy gondolom, sőt tapasztaltam, hogy cisz nő is zaklathat másik nőt, és a zaklatást nem azzal lehet megakadályozni, hogy nem engedünk be transzokat, hanem azzal, hogy nagyon komoly szabályozás és közösségi normák által minden zaklató viselkedést azonnal leállítunk.) Hasonlóképpen az amerikai Délen a lincselések gyakori oka volt (és nagyon remélem, hogy ez múlt idő), hogy egy afrikai férfi - ténylegesen vagy állítólagosan - kezdeményezett egy fehér nőnél. A felháborodott fehér férfiak vadul nekirontottak, hogy micsoda erkölcstelen, szexőrült vadállat, amikor ők maguk zavartalanul szólítottak le az utcán bármilyen bőrszínű nőket. Sőt, talán emlékezünk pár éve arra a migránsellenes plakátra, miszerint a bevándorlási válság óta megnőtt a nemi erőszak-esetek száma (és igen, ezt az a kormány tette ki, amelyik nem hajlandó ratifikálni az Isztambuli Egyezményt.) A "szegény fehér nők védelme" egy olyan érv, ami sokakat mozgósít, és ami látszólag elfogadható alapot teremt egy adott kisebbség elleni fellépéshez.

3. (ismét Lau): A transzfóbia és a rasszizmus erősíthetik is egymást a színesbőrű transzok esetében. 2019-ben az Egyesült Államokban 22 transz ember esett gyilkosság áldozatául, és ebből 18 fekete transznő volt; Brazíliában (ahol a legtöbb halálos áldozatot szedi a transzfóbia) a megölt transzok 82%-a volt színesbőrű. Ennek (ezt már Lau nem mondja) különböző okai vannak, például hogy a társadalomban uralkodó rasszizmus és transzfóbia következtében ezek a nők gyakran nem találnak más megélhetést a szexmunkán kívül, ami pedig fokozottan veszélyes üzem. De más tényezők is közrejátszanak abban, hogy akik a kétfajta kisebbség metszetében helyezkednek el, azok különösen sérülékenyek.

4. (ez már a csoportban merült fel) Eleve rasszista vagy legalábbis etnocentrikus az a megközelítés, hogy csak két nem létezhet, hiszen az európai normát vetíti ki a világ összes emberére. Valójában egy csomó őslakos kultúrában, főleg az amerikai indiánok és a polinéziaiak körében, kettőnél több nemet ismernek/ismertek.

5. (szintén a csoportban merült fel) A "transz nők majd bejönnek a női vécébe" érvelés gyanúsan hasonlít "a migránsok majd bejönnek és elveszik a munkánkat" gondolkodásmódra: mindkettő arról szól, hogy valakik elfoglalják a tereinket, ahol (szerintünk) nekik kevesebb joguk van ott lenni, mint nekünk. Pedig (erre Lau is rámutat) a transz nők számára gyakran sokkal fontosabb lenne, hogy biztonságos női térben lehessenek, mert pl. egy férfi vécében/börtönben/öltözőben komoly zaklatás érheti őket (erről az előző posztomban már írtam). Amúgy érdekes párhuzam: most olvastam egy tanulmánykötetben egy olyan kutatásról, amiben azt próbálták felmérni, miért támogatják egyes brit nők a szélsőjobboldali pártokat. Na ők (mármint a szélsőjobbos nők) is pont ezzel jöttek, hogy "elveszik tőlünk" (a munkát/a tereinket). Mármint kicsodák? Lehet tippelni, kedves olvasó. Igen, ön nyert: a lengyel és magyar bevándorlók.

6. (szintén a csoportból) Mindkét álláspont arra vezethető vissza, hogy aki "más", az fenyegető és utálni kell. Vagyis - mint egy korábbi bejegyzésemben kifejtettem - az az álláspont, hogy vagyunk "mi" és vannak "ők" ahelyett, hogy egyenlő értékűnek tekintenénk minden embert (és állatot). Ez a valódi gyökere mindkét jelenségnek, és ezt kéne nagyon sürgősen megváltoztatni, különben köthetünk fogadásokat rá, hogy az emberiség önmagát irtja ki vagy a klímaváltozás végez vele, csak igazából már nem fogjuk tudni behajtani a nyereményünket.

David Murray: Homophobias

Már jó régen olvastam ezt a könyvet, de most azért jutott eszembe, mert a facebookon vitába keveredtem valakivel. Az illető egy klasszikus jóindulatú heteró, igaz érzelmű keresztény, aki hiszi, hogy minden embertársunknak jár az elfogadás és a szeretet. Viszont értetlenül áll az előtt, hogy az LMBT+ emberek miért panaszkodnak állandóan a sérelmeikre, hiszen ezek nagyon könnyen orvosolhatók. Nem szolgálnak ki valahol a melegséged miatt? - Menj egy másik üzletbe. Magyarországon csak egy befogadó zsidó közösség van? - Miért, te hányba akarsz járni egyszerre? Transzként kellemetlenül érzed magad az edzőteremben? - Nem vagy egyedül, ugyanilyen szar azoknak, akik nem olyan izmosak, mint szeretnének lenni. Persze, vannak helyzetek, amelyekben hátrányba kerülhetsz az identitásod miatt, de hát kerüld el őket, és minden rendben lesz.

Nem gondolom, hogy a magyar lakosság többsége véresszájú homofób lenne. "Szoft" előítéleteik talán vannak, de igazi, éles gyűlölet nagyon kevesekre jellemző. Még azt is sokan elismerik, hogy az LMBT+ embereket hátrányok érik: egy közelmúltbeli felmérésben a válaszadók csaknem fele azt mondta, hogy az LMBT+ emberek félelemben élnek a homofóbia miatt (ld. ennek a kötetnek a magyar fejezetét: http://www.lgbthatecrime.eu/researchbook/2019%20Awareness%20of%20Anti-LGBT%20Hate%20Crime%20in%20the%20European%20Union.pdf). Amivel nincsenek tisztában, az az, amit Murray és a kötet többi szerzője kihangsúlyoz: hogy a homofóbia, transzfóbia, és az azokat fenntartó hetero- és cisznormativitás rendszerszintű jelenségek. Hogy ugyanannak a jelenségnek a megnyilvánulása a gyűlölet-bűncselekmény és a diszkrimináció, mint az, hogy az iskolában egyetlen szó sem esik a szivárványcsaládokról; hogy levetetik az azonos nemű párt ábrázoló reklámplakátokat; hogy a magyar sorozatokban csak rövid ideig és sztereotip módon ábrázolva jelennek meg meleg szereplők, ha egyáltalán; hogy egy aszex vagy leszbikus coming outra sorra érkeznek azok a posztok, amelyek azt kutatják, milyen "trauma" érhette az illetőt a szexuális életében; hogy egy transz gyerek anyukája úgy magyaráz az ismerősének, hogy "Ő itt a kislányom, Juli, de az a mániája, hogy szólítsuk Petinek, furák a gyerekek, nem igaz?" És éppezért nem ugyanazt éli meg az az ember, akit melegsége miatt néznek ki a gyülekezetből, mint akit azért, mert piszkos ingben jött templomba; az a transz ember, akinek az edzőteremben már az öltözőválasztás is komoly nehézséget okoz (a férfiöltözőben jó eséllyel számíthat zaklatásra, a nőiben szatírnak nézhetik), mint akinek kínos mások előtt mutogatnia vékony karjait. (Bár természetesen a külsővel kapcsolatos elvárások is a rendszerszintű elnyomás egy fajtája - lásd https://harmonet.hu/szepseg-egeszseg/1631-szepsegidealok-rabjai.html - és nem is független a heteronormativitástól: mindkettőnek az az az alapja, hogy a férfiak legyenek férfiasak - vagyis legyenek izmaik és a nőket szeressék - a nők pedig nőiesek - vagyis legyenek karcsúak és pasikhoz vonzódjanak.)

Azt gondolom, nagyobb súlyt kéne fektetni - a magyar LMBT+ mozgalomnak és nekünk, internetes aktivistáknak egyaránt - arra, hogy kiemeljük a homofóbia rendszerszintű jellegét. Az LMBT+ egyesületek nagyon klassz dolgokat csinálnak, de az egyenlő házasságért vagy a gyúlölet-bűncselekmények ellen folyó kampányok csak akkor lesznek hatásosak, ha kontextusba helyezzük őket. A Melegség és Megismerés órák jó alkalmat kínálnának, hogy felhívjuk a figyelmet a rendszerszintű hátrányokra, de nem biztos, hogy minden óratartó megragadja a lehetőséget, mert ez programszinten nem elvárás. Pedig fontos lenne, hogy ezeket a jelenségeket összekapcsoljuk. A heterók gyakran vélik úgy, hogy fölöslegesen hisztizünk "pitiáner" dolgok miatt. Most miért olyan nagy baj, ha a Coca-Colának nincs olyan reklámja, amin két pasi csókolózik? Olyan sincs, amin kislányok virágot szednek a réten. És ha ennyi lenne a tét, igazuk is lenne. Csakhogy az, hogy két férfi szerelme semmilyen pozitív formában nem ábrázolható, nem független attól, hogy egyesek, ha élőben látnak egy ilyen csókot a pesti utcán, előveszik a baseball-ütőt. Ha a heterók . köztük a fenti esetben (nem) intézkedő rendőr - átlátnák, hogy mindezek egy rendszerszintű elnyomás elemei, talán lelkesebb és hasznosabb szövetségeseinkké válnának abban, hogy ezt az elnyomást megszüntessük.

Marina Ottaway: Democracy Challenged. The Rise of Semi-Authoritarianism

***SPOILER***
Hatalmas “aha”-élmény volt nekem ez a könyv. Bevezet ugyanis egy fogalmat, amivel végre megnevezhetem azt, amire évek óta keresem a megfelelő szót: fél-diktatúra (semi-authoritarian regime). A féldiktatúrák olyan rendszerek, amelyek látszólag demokratikusak (például többpártrendszer van, rendeznek választásokat, működnek civil szervezetek), ám mindez csak díszlet; valójában a hatalmon levő párt úgy formálja a demokrácia klasszikus intézményeit, hogy azokból neki magának legyen haszna, és csírájában nyom el minden olyan próbálkozást, amely fenyegetné a hatalmát. Ottaway szerint az államszocializmus bukása után már ciki az egypártrendszer, ezért a féldiktátorok (ez már az én szavam) nem merik azt megkockáztatni, inkább eljátsszák, hogy országuk demokratikusan működik. A szerző öt különböző féldiktatúrát vizsgál meg a világ különböző tájairól. Mivel könyve 2006-ban jelent meg (és vélhetően pár évvel korábban íródott), a kelet-európai régiót Horvátország képviseli; őket éppen akkortájt érte az a szerencse, hogy Professzor Doktor Franjo Tudjman elhalálozott és még örököst sem hagyott maga után (szemben az azerbajdzsáni Aliyevvel, aki mindent elkövet, hogy halála után a diktátori jogar a családban maradjon). A horvátok a könyvben az egyetlen példa egy féldiktatúra sikeres demokratizálódására, ezért különösen izgatottan olvastam az arról szóló elemzést, hogy ez hogyan sikerülhetett nekik. Őszintén szólva nem lettem optimistább a válaszoktól, legalábbis Magyarországra nézve.

Először is a féldiktátor halála segít ugyan, de nem garantálja a demokratizálódást, hiszen lehet, hogy egy pont ugyanolyan lép a helyébe. Szenegálban például még meghalnia sem kellett a nép hős vezérének, Diouf elnöknek, csak elveszített egy választást (amit nemzetközi és helyi erők elég hatékonyan monitoroztak ahhoz, hogy ne lehessen totálisan elcsalni); ekkor húsz éve ellenzékben levő ellenfele került hatalomra, aki folytatta ugyanazt, amit Diouf. Tény, hogy Professzor Doktor Franjo Tudjman karizmatikus figura volt, akit pártja más politikusai nem tudtak pótolni (többek közt azért, mert ő nem engedte, hogy túl nagy hatalomhoz jussanak – ez mondjuk ad némi okot optimizmusra). Annak azonban, hogy a Horvát Demokrata Közösség elveszítette a választásokat 2000-ben, nemcsak ez volt az oka. Egyrészt megszűnt egy olyan körülmény, amelynek nagy szerepe volt a féldiktatúra kialakulásában: a délszláv háború. Kutatások bizonyítják, hogy háború idején az emberek erőskezű vezetőt akarnak, így került a képbe a Professzor Doktor is, mikor azonban kitört a béke, a horvátok már mertek demokráciában gondolkodni. Ehhez persze az is kellett, hogy legyen tudomásuk annak létezéséről és működéséről, illetve a világot ne csak az állami tulajdonban levő média torzító lencséjén át szemléljék. Ottaway szerint az embereket kevésbé lehet megvezetni olyan területeken, amelyek közel vannak demokratikusan működő országokhoz és annak a médiumai elérhetőek a számukra. A horvátok esetében ez Ausztrián vagy Olaszországon kívül jelenthette Szlovéniát is, amely ráadásul a volt Jugoszlávia leggazdagabb és legdemokratikusabb állama volt akkortájt, így mintául szolgálhatott Horvátországnak is. Nem mellékes, hogy a jugoszláv államszocializmus sok mindenben megengedőbb volt a miénknél, például működhettek civil kezdeményezések; az embereknek így sokkal több tapasztalata volt az aktív állampolgársággal. Végül, de nem utolsósorban pedig az európai uniós csatlakozás vonzereje is közrejátszott abban, hogy a horvátok a demokráciát választották.

Hogyan képezhető le mindez a jelenlegi Magyarországra? Ami a körülményeket illeti, a 2008-as világgazdasági válság valószínűleg közrejátszott abban, hogy a magyarok egy populista vezetőre szavaztak. Szemben azonban Professzor Doktor Franjo Tudjmannal, aki igyekezett (persze győztesen) befejezni a háborút, a FIDESZ nem sokat tesz azért, hogy érdemben javítson az ország gazdasági helyzetén. Persze azt állítja, hogy Magyarország jobban teljesít (és tény, hogy könnyebb kamuzni az ország gazdasági helyzetéről, mint egy háború meglétéről vagy megszűnéséről), de fenntartja azt a fenyegetettségi állapotot – többek között a migránsokkal, romákkal stb. való riogatás által – ami miatt sokan úgy vélik, egy erős kezű vezetőre volna szükségük.

Mi a helyzet az információval? Látszólag a mai féldiktátoroknak sokkal nehezebb dolguk van, hiszen az interneten könnyű utánanézni a tényeknek. Csakhogy a Facebook algoritmusai mindenkinek olyan típusú dolgokat dobnak ki, amilyeneket egyébként is nézni szokott, tehát ahogyan mondjuk én nem kapok meghívást vadászkirándulásokra, úgy valószínűleg Semjén Zsoltnál se villognak a Greenpeace posztjai. Aki egyszer a kormánypárti médiát kezdte olvasni, jó eséllyel azt fogja kapni telibe – már csak azért is, mert a magyar nyelvű alternatív hírforrások kevésbé látogatott oldalakra és blogokra korlátozódnak, amiket nehéz megtalálni. Persze olvashatnák az állampolgárok a neves külföldi lapok internetes változatait – ha tudnának idegen nyelveket. Csakhogy nyelvismeret szempontjából a magyarok sosem álltak a helyzet magaslatán, az oktatás folyamatos leépítésével pedig még romlott a helyzet. Míg a horvátok különösebb gond nélkül olvashatták a szlovén nyelvű híreket (ahogy az észtek a finn nyelvűeket a Szovjetunió idején, hogy az NDK-ban élőkről ne is szóljunk), nekünk nincs olyan szerencsénk, hogy nyelveink hasonlósága révén tanulás nélkül is megértsük egy demokratikus (vagy bármelyik) ország honlapjait. Merném azt állítani, hogy a demokráciafejlesztő projekteknek Magyarországon azzal kéne kezdeniük, hogy használható nyelvtudást biztosító oktatást nyújtanak széles néprétegek számára.

És végül a nemzetközi nyomás. Ez tökjól működik például olyan országok esetében, amelyek nemzetközi segélyekre szorulnak; a segélyszervezet egyszerűen kiköti, hogy nehogy svindlizzenek a választásokkal vagy az Alkotmánybírósággal, mert nem lesz zsé. A horvátoknál az EU-csatlakozás járt hasonló hatással. Magyarországot azonban már nincs mivel motiválni, hiszen tagjai vagyunk az EU-nak. Persze mielőtt beléptünk, nekünk is létre kellett hoznunk egy csomó demokratikus intézményt – ez azonban olyasmi volt, amit Ottaway „sekély átmenetnek” (shallow transition) nevez, mélyreható társadalmi változások nélkül. Azok ugyanis nem történnek egyik napról a másikra, idő kell hozzájuk – hacsak közben színre nem lép egy féldiktátor, hogy befagyassza őket. Szóval jelenleg az Európai Unió nagyban töri a fejét, hogyan lehetne nemzetközi nyomást gyakorolni egy olyan féldiktatúrára, amely már uniós tagállam. Remélem, hamarosan rájönnek, nekem személy szerint nincs ötletem, de hát ők többen vannak és jobban értenek hozzá, hátha.

Ha mindez még nem lenne elég szomorú, Ottaway felhívja a figyelmet: a demokratikus átmenetnek vannak belső feltételei. Például maximum „sekély” átmenet történhet egy olyan országban, ahol nagyon erős a polarizáció (legyen az etnikai, gazdasági, vallási stb.) és ahol az elitnek kevés kapcsolódása van a lakosság többi részéhez (őket hívja Ottaway free-floating, avagy „szabadon lebegő” elitnek). Az a gond, hogy egy stratégiailag gondolkodó féldiktatúra maga is elő tudja állítani ezeket a tényezőket: azt nyomatják, hogy a szerbek/zsidók/liberálisok stb. (itt csak az első volt horvát példa) az ország vesztére törnek és ezért fel kell lépni ellenük, az értelmiség pedig vagy elszigetelődik a populista dumát bekajáló többségtől, vagy akár be is sokall és elhagyja az országot. És a legfontosabb: addig nem szűnhet meg a féldiktatúra, amíg az ország lakossága be nem látja a demokrácia értékét. De elmúlt már az az idő, amikor a Schwartzvaldklinikre lehetett mutogatni, hogy lám, a németek milyen jól élnek, mert ott demokrácia van, legyen itt is az. A többség nem látja, hogy a mostani magyar demokrácia csak névleges, és úgy állnak hozzá: ja, hát ennek kár ekkora feneket keríteni. Amíg rá nem jönnek, mit jelent a valódi demokrácia, és értékesebbnek nem tartják azt a választások előtt ajándékba kapott krumplinál, addig a nemzetközi közösség és a magyar ellenzék leghősiesebb erőfeszítései se fognak eredményt hozni.

Hétköznapi emberek

***SPOILER***

Frankie, a pincérnő és egyedülálló anya, megismerkedik Sammel. Sam már az elején leszögezi, hogy nem akar ráhajtani és komoly kapcsolata van - mégis egyre több időt tölt Frankie-vel és kisfiával, egy csomó mindenben segít nekik. Frankie egyre jobban vonzódik hozzá, és felveti, hogy költözzenek össze. Sam ekkor fedi fel az igazságot: ő Frankie féltestvére, akiről a lány korábban semmit sem tudott a létezésén kívül(maga Sam pedig csak nemrég tudta meg, hogy apjának volt egy másik gyereke is). Frankie kiborul, néhány berendezési tárgyat vág hozzá Samhez és közli, hgy soha többé nem akarja látni.

A szexizmus egyik hatása, hogy a nők kevéssé tudják elképzelni, hogy egy férfi hátsó (szexuális) szándék nélkül érdeklődne irántuk (a kutatások szerint egyébként ez szexuális abúzus-túlélőknél még gyakoribb - a film nem említi, hogy Frankie-vel ilyesmi történt volna, de amilyen közegben mozog és dolgozik,nincs kizárva). Az is a nemek közötti viszony egyik tünete lehet, hogy Frankie azonnal beleszeret egy olyan férfiba, aki nem akarja mindenáron ágyba vinni. Valószínűleg nem gyakran fordul elő vele, hogy egy férfi őszintén kedves vele,így kvázi megragadja a lehetőséget. Ez jellemezheti az azonos nemű kapcsolatokat is. Mivel a saját nemükhöz vonzódó emberek kisebbségben vannak, kevesebb lehetséges partner közül válogathatnak, és ha találnak olyat, aki szimpatikus, igyekeznek nem elmulasztani. Csakhogy az érzelmek nem mindig kölcsönösek: van, hogy az egyik fél csak barátságot szeretne, a másik többet. Ilyen helyzetben mindenki volt már: velem is előfordult, hogy szerelmes levelet írtam egy lánynak, mire ő azt felelte, hogy csak barátként tud rám gondolni. Ezt én elfogadtam, barátok is maradtunk. A gond ott kezdődik, ha a szerelmes fél nem hajlandó elfogadni, hogy ő értette félre a másikat, és őrá dühös, amiért "megvezette". Ebből pedig csúnya következmények lehetnek, a rosszindulatú pletykáktól (miszerint XY csak kihasználja az embereket) egészen az erőszakos vagy zaklató viselkedésig; volt olyan lány, aki minősíthetetlen stílusban kommentelte az egyik blogbejegyzésemet (töröltem a hozzászólást), mások nem adták fel és fél éjszaka nyomták a csengőt az ajtómon, vagy amikor egy szálláson dupla ágyban aludtunk, éjszaka gyakorlatilag rám másztak. Úgy tűnik, sokan nem képesek feldolgozni, hogy egy férfi egy nő iránt - vagy egy leszbikus egy másik leszbikus iránt - nemcsak szexuális indíttatásból érdeklődhet.

A filmben a nézők viszonylag hamar megtudják, hogy Sam és Frankie féltestvérek, így magától értetődőnek veszik, hogy Sam érzéseinek nincs szexuális vetülete. De mi lenne, ha nem volnának rokonok, csak Sam történetesen nem szeretne többet a barátságnál, például mert nem találná Frankie-t vonzónak? Ezt valahogy kevésbé tudjuk a hollywoodi filmekben elképzelni, pedig az életben bőven van rá példa. Ám pont azért, mert a férfi és nő (vagy két leszbikus) közötti kapcsolatokat a filmek, színdarabok stb. mindig átszexualizálják, lassan nem hiszünk abban, hogy más formában is léteznek. Ebből jönnek aztán azok a dilemmák, hogy lehet-e vajon barátság férfi és nő között, és sokan állítják, hogy nem. Mások már nem is próbálnak barátkozni olyan emberekkel, akiknél félő, hogy ezt félreérthetik. Értékes emberi kapcsolatok veszhetnek el csak azért, mert átszexualizált világunkban olyan emberek között, akik potenciálisan összejöhetnének szexuálisan, nem tudjuk elképzelni a "csak" baráti kapcsolatot.

Vajon a fogyatékosság Isten átka, vagy az így gondolkodó fanatikusok?

https://felszabter.blog.hu/2019/12/03/a_fogyatekossag_tenyleg_isten_buntetese_na_ne_mar?fbclid=IwAR0TMvoY_XErtnO6RRYeqqIi_PSBWbQBVKaCL1zbJ_kIEG8exMrCZ-CUPdw

Perintfalvi Ritát egy nagyon vagány, bevállalós embernek tartom. Bevállalja azt, hogy teológus létére felszólal LMBTQ és feminista ügyek mellett, szembemenve a hivatalos egyházi diskurzussal is, sőt azt is bevallja, hogy szokott jógázni (na jó, mondjuk Németh Sándor nem ezen a ponton kezdte őt nem szeretni). Ez a cikke is igazán bevállalós, mert valami olyasmiről beszél, amit általában mély hallgatás övez, és nem sokan ismerik be, hogy egyáltalán létezik: a fogyatékossággal élőkkel szembeni előítéletekről.

Az, hogy a fogyatékosság egyfajta "másság", már eléggé bekerült a köztudatba, de ha megkérdezünk egy átlagembert, azt fogja mondani: a fogyatékossággal élőket nem szokás gyűlölni vagy bántani, inkább sajnáljuk őket. Nemrég olvastam egy kutatást (ha valakit érdekel, ebben a kötetben van: http://www.lgbthatecrime.eu/researchbook/2019%20Awareness%20of%20Anti-LGBT%20Hate%20Crime%20in%20the%20European%20Union.pdf), amiben megkérdezték az embereket, segítségére sietnének-e egy gyűlölet-bűncselekmény áldozatának; az összes kisebbségi csoport közül egyedül a fogyatékossággal élőknek segítenének viszonylag sokan (a válaszadók csaknem fele). Ismerek olyat, akinek könnybe lábad a szeme, ha fogyatékossággal élőkről beszél, és a különböző szappanoperák és filmek visszatérő szereplői azok a fogyatékossággal élők, akik vagy passzívan várnak a segítségre (Esmeralda, Mi történt Baby Jane-nel?), vagy emberfeletti erővel túllépnek fogyatékosságukon (Gattaca). Ez az ábrázolás nagyon jól elfedi azt, hogy a fogyatékossággal élők mindennapos tapasztalata egyáltalán nem az empátia és a segítőkészség. Sok fogyatékossággal élő embert ér diszkrimináció, illetve családon belüli erőszak. Talán páran még emlékeznek arra a sztorira, amikor Szilvásvárad önkormányzata leszavazta, hogy értelmi sérült emberek költözzenek a faluba, mert mit fognak szólni a turisták (erről a "nem akarjuk látni őket" attitűdről írtam már Ámon Kata hajléktalanos cikke kapcsán, és még fogok is). Arról pedig a tavalyi fogyatékosságtudományi konferencián hallottunk, hogy az intézetekben élő értelmi sérült nőket gyakran akaratuk ellenére, sőt akár tudtuk nélkül abortusznak vagy sterilizációnak vetik alá. És ezek csak a kirekesztés legdurvább esetei; hozzájuk képest piskóta például a szentendrei HÉV-állomás aluljárójának rámpája, amin - mint nemrég megállapítottuk - legföljebb egy díjnyertes bodybuilder tudna kerekesszékkel felmenni.

Az a jelenség, amiről Perintfalvi Rita ír, a nyílt gyűlölet, ami vallási fanatizmusban gyökerezik. Éppezért jobban ki is fejezhető, hiszen a vallás legitimálja - ugyanúgy, ahogy például a vallásos (keresztény, zsidó, muszlim) szülők nagyobb arányban tagadják ki LMBTQ gyerekeiket. Aki nem tartozik egy gyűlöletet elfogadó/propagáló felekezethez, annak nem ildomos kidobni saját gyerekét vagy leüvölteni egy vak fejét a villamoson, mert az emberek többsége ezt mégiscsak túlzásnak tartaná; ha viszont az elsődleges közösséged egy olyan csoport, ahol az ilyesmiért még meg is dicsérnek, nem fogod a többség véleményére adva (akiket úgyis a Sátán szolgáinak tartasz) visszafogni magad. De szó sincs arról, hogy ezek az emberek radikálisan különböznének a többségtől: másoknak is vannak előítéleteik a fogyatékossággal élő vagy LMBTQ emberekkel szemben, csak visszafogottabb vagy kevésbé látható módon fejezik ki. És talán durva szembesülni ezzel a jelenséggel, mégis fontos tudnunk róla, hogy létezik, mert ez az első lépés ahhoz, hogy felvegyük vele a harcot.