A dán lány

Lili Elbe valószínűleg világbajnokságot nyerhetne mint az a személy, akinek életében és azt követően a legtöbb fajta nemi identitást tulajdonították. Napjainkban legtöbbször transzszexuálisnak tekintik, olykor az első transzszexuálisnak azzal a címszóval, hogy a nemi helyreállító műtétek kora előtt ez a címke értelmetlen (jó kérdés, akkor hova sorolhatók azok a korábban élt emberek, akik úgy érezték, rossz testbe születtek). A korabeli sajtó viszont hermafroditaként emlegette, és a jelek szerint maga Lili is ezt a képet igyekezett (talán stratégiai okokból) kialakítani magáról. Az egyik pszichiáter szimplán skizofrénnek diagnosztizálta (ez napjainkban is előfordul transz embereknél), mivel Lili énje mellett egy darabig (bár egyre csökkenő mértékben) férfi Einar énje is megjelent. Ugyanezen kettősség miatt akár a genderqueerek közé is sorolhatnánk. Hallottam olyan elképzelést, hogy valójában homoszexuális férfi volt, aki úgy érezte, férfiak iránti vágyait csak nőként élheti meg (noha a film – és saját írásai – bizonysága szerint ezek a vágyak csak női identitásának megjelenése után bukkantak fel). Végül nemrég egy rádióműsorban meglepetésemre crossdresser férfinak titulálták.

Persze a fenti címkék mind mesterségesek, és alapvetően nem lenne jelentősége, melyiket aggatjuk Lilire – ha ezt nem használnák fel egyes csoportok politikai célokra. A fent említett „crossdresser férfi” címkével például a feminista rádióműsor, amely amúgy hevesen kikelt a nemi helyreállító műtétek ellen, komolytalannak minősítette Lili női identitását, egyben megkérdőjelezte a műtét jogosságát. Mintegy mellékesen megemlítették azt is, hogy Lili belehalt az átalakulásba. Azáltal, hogy ezt követően a tinédzsereknek adott hormonokról és pubertásblokkolókról kezdtek beszélni, a hallgató óhatatlanul összekapcsolta a két jelenséget és nem gondolt bele, hogy 1931 óta azért némileg fejlődött az orvostudomány. Profi bulvárzsurnalizmus: úgy állítják be, mintha a transzszexuális kategória valójában azonos lenne a nemileg nonkonform gyerekekre rákényszerített orvosi beavatkozásokkal, pedig
a. a legtöbb transzszexuális jócskán felnőttkorában, hosszas gyötrődés után szánja rá magát a nemváltásra;
b. ismerek transzszexuálisokat, akik semmilyen orvosi szolgáltatást nem kívánnak igénybe venni, csupán a biológiai nemüktől eltérő nemben élni (ha testalkatilag ezt beavatkozás nélkül megtehetik);
c. vannak nem-bináris transzok is.

Az adás feminista vendégeinek ennél általánosabb problémája is volt a nemi helyreállító műtétekkel: úgy vélték, ezek a hagyományos nemi szerepeket erősítik, hiszen egy nőies férfit vagy férfias nőt átműtve nem lesznek variációk a nemeken belül – az nem jutott eszükbe, hogy a férfiasság és nőiesség is egy skála, és ismerek olyan transznőt, aki korábban nőies férfiként élt, most viszont androgün külsejű nő, vagyis átalakulása után se felel meg a nemi szerepelvárásoknak. A műsor szereplői szerint a transzoknak a saját testük átalakítása helyett inkább a társadalmat kellene megváltoztatniuk, hogy az tágabban értelmezze (vagy akár megszüntesse) a nemi szerepeket. Ezzel én két komoly problémát látok. Az egyik, hogy összekeverik a szezont a fazonnal, vagyis a biológiai nemet a társadalmi nemmel (amely megkülönböztetést pedig épp az általuk magasztalt második hullámos feminizmus vezetett be). A nemi diszfória érzése sok (ha nem a legtöbb) esetben a biológiai nemhez kötődik, és bár ezt nyilván befolyásolják a társadalmi diskurzusok (mit nem?), simán lehet, hogy sok transzszexuális egy gender variációkat teljesen elfogadó közegben is rosszul érezné magát a saját testében. A másik probléma persze az, hogy a feminizmus második hulláma a 60-as évek óta se érte el a nemi szerepek megszüntetését, és nem igazán érzem fairnek azt várni egy transzszexuális embertől, hogy bekkeljen ki még 50 évet egy őt súlyosan diszkrimináló világban. Persze a nemi normákhoz jobban közelítő cisznemű feministáknak ez nem jelent akkora személyes problémát; javaslatukkal, a szó szokásosnál szorosabb értelmében, a transz emberek farkával verik a csalánt.

Nem gondolom, hogy a transz emberek állnának a feminizmus útjába. Sőt, ismertem olyan transznőt, aki pont átalakulása után érezte meg a szexizmust és vált politikailag tudatosabbá. A feminizmus útjába a nemi szerepek korlátozó értelmezése áll – és nem mellesleg ez a gyökere a transz emberek elleni elnyomásnak is. A két mozgalomnak nem ellentétesnek kellene lennie egymással, hanem potenciális szövetségeseknek.

Sofi Oksanen: Norma

***SPOILER***
Norma különleges képességgel bír: haja naponta akár egy métert is nő. Anyja azonban titokban akarja tartani ezt a világ előtt, mert Eva, az egyetlen hasonló nő, akiről tudomása van, elmegyógyintézetben végezte, és az anya nem akarja, hogy lánya is oda kerüljön. Attól is tart, hogy egyesek kihasználnák Normát (bár ő maga is ezt teszi, mikor levágott haját titokban fodrászszalonoknak adja el). De mikor Norma megtudja, hogy Evának volt egy gyereke, vágyni kezd arra, hogy kapcsolatba kerüljön egy hozzá hasonló emberrel. Az internet korában ez egyszerű lenne: elég volna felfednie magát a világhálón. Végül mégsem teszi meg: erősebb benne az anyja által belénevelt titkolózás.

Nyíltan LMBTQ életet élő emberek olykor elcsodálkoznak: hogy lehet, hogy még mindig vannak olyanok, akik totálisan rejtőzködnek, és nemcsak az eldugott alföldi tanyákon, hanem akár nagyvárosokban is, ahol pedig elérhetőek LMBTQ csoportok és programok. Norma története magyarázatot adhat erre (és mivel biszexuális írónő írta, ez nem is feltétlenül erőltetett párhuzam). Ha abban nősz föl, hogy állapotod szégyenteljes és titkolnivaló, és az egyetlen számodra elérhető szerepmodellek tragikus véget érnek (Vito Russo állapítja meg, hogy a hollywoodi filmek között a 80-as évekig nincs olyan, amely a meleg vagy leszbikus szereplő számára happy enddel végződne), nagyon nehéz ezen a berögzült gondolkodáson túljutni. Mondta már nekem fiatal meleg srác, hogy ő nem megy el a filmfesztiválra, mert nem vállalhatja magát ország-világ előtt, mint az Alföldi Robi – sokakhoz hasonlóan feltételezte, hogy a legminimálisabb mértékű előbújás rögtön a legteljesebb nyilvánosságot jelenti. Ezeknek az embereknek a gondolkodását a TITOK uralja, méghozzá olyan mértékben, hogy erősebbnek bizonyul a közösséghez tartozás és a társtalálás vágyánál is. Így történhet meg, hogy még Budapest közepén is leélik az életüket saját nemükhöz vonzódó vagy transznemű emberek úgy, hogy senkinek sem beszélnek erről. Néhányuk talán, sok totális magányban eltöltött év után, fel mer hívni egy anonim lelkisegély-vonalat vagy egy álprofilról hozzászól egy internetes fórumhoz. Nekik már ez is hatalmas lépés. Támogatást, nem lenézést érdemelnek, hiszen nem ők gyengébbek vagy gyávábbak nálunk, mi vagyunk szerencsésebbek.

Gilmore Girls 6. évad

***SPOILER***
Nagyjából az egész évad azon pörög, hogy össze fog-e házasodni Luke és Lorelai. Ez a téma hullámzik fel s alá, noha szakítás konkrétan nem merül fel. Mégis, mindenki máshogy viszonyul a párhoz annak fényében, hogy számítanak-e házasságra vagy sem. Amint az esküvő időpontja elhangzik, Lorelai szülei hirtelen kedvesek lesznek az általuk addig mélyen lenézett Luke-hoz, Luke gyerekének az anyja viszont nem akarja, hogy a kislány találkozzon apja mindenféle „futó kapcsolataival”, ebbe beleértve Lorelait is – persze ha házasok lennének, az más.

Rengetegen mondják, hogy nekik nem a papír számít – de társadalmi szinten mégis más a megítélése a házasoknak, mint a házasságon kívül tartós párkapcsolatban élőknek. És ennek persze megvannak a maga folyományai is. Leginkább az azonos nemű párok részére, akik ugye Magyarországon nem házasodhatnak, ezért elesnek kapcsolatuk legfontosabb szimbolikus elismerésétől; ha Lorelai partnere egy nő lenne, sose tudná elérni, hogy környezete párkapcsolatát komolynak tekintse, őrá pedig ne úgy nézzen, mint egy pártában maradt lúzerre. Ritkábban jut azonban eszünkbe, hogy nemcsak az azonos nemű párok szenvednek a házasság piedesztálra emelésétől, hanem azok is, akiknek egyszerűen nincs pénzük az egész rokonságot meghívni egy hetedhét országra szóló lakodalomba. Ők azok, akik anyagi okokból választják az együttélést házasság helyett. Magyarországon ez olyan szinten elterjedt társadalmilag, hogy az „élettárs” szót automatikusan az alacsony életszínvonallal és egyéb negatív jellemzőkkel társítjuk („Két késszúrással meggyilkolta élettársát” stb.) Így aztán a hivatalos házasság elvárása fenntart egy olyan társadalmi hierarchiát, amelyben az azonos nemű párok, illetve az alsóbb társadalmi rétegek tagjai automatikusan alacsonyabb rendűnek minősülnek.

Fúsi

A magyarra rendszerint „iskolai zaklatás”-ként fordított bullying nemcsak az iskolában fordul elő: Fúsi a munkahelyén tapasztalja nap mint nap. Kollégái gúnyolják, lealázzák, látszólag jóindulatú „segítségükkel” nevetségessé teszik vagy éppen fizikailag bántalmazzák. Persze a Piedone-méretű fickó könnyen megvédhetné magát egypár pofonnal, de nem teszi, mert –a bullying és másfajta bántalmazás áldozataihoz hasonlóan – önértékelését sikeresen padló alá küldte a környezete, nemcsak bántalmazói, hanem például anyja is, aki továbbra is kisfiúként kezeli. Valószínűleg el sem hiszi, hogy pusztán testi erejével véget vethetne a zaklatásnak, és a verekedés különben sem az ő műfaja.

- Na de miért nem kér segítséget? – kérdeznék sokan, ahogy a családon belüli erőszak és az iskolai zaklatás áldozataitól is. Főnöke, aki persze nem tudja nem észrevenni a történéseket, be is hívatja és megkérdezi, minden rendben van-e, segítsen-e valamit. Ilyen helyzetben azonban az áldozat azt fogja tenni, amit Fúsi: letagadja, hogy bármiféle bántalmazás történne. Egyrészt, mert nem bízik benne, hogy a főnökség bármit tehetne érte; ha lenne egyáltalán következménye a közbelépésnek, az a bántalmazás súlyosbodása lenne, az eddiginél kevésbé látványos módokon. Másrészt a hosszú időn át tartó zaklatás elhiteti az áldozattal, hogy ő ezt valóban megérdemli, és semmi joga nincs ágálni ellene.

Az alapvetően jóindulatú főnök vajon tényleg nem tehet semmit? Dehogynem, csak nem így. Nem az áldozatot kell megcéloznia, hanem az elkövetőket. A bántalmazottat faggatni a dologról és elvárni, hogy ő kezdeményezzen lépéseket, körülbelül olyan, mint ha egy rendőr szemtanúja lenne, amint két suhanc elragadja egy idős hölgy táskáját és elrohan vele, ám ahelyett, hogy üldözőbe venné őket, a hölgyet kezdi el vallatni. Az oké, hogy a bántalmazás egyes esetei nem ennyire egyértelműek (pl. egyoldalúnak tűnhet egy valójában kölcsönös erőszak), de amikor nyilvánvaló az áldozat és az elkövető személye, nem szabad megvárni, míg az előbbi lépéseket tesz. Iskolákban számtalan módja van tudatosítani a gyerekekben, hogy mindenkinek kijár a tisztelet; egy munkahely kialakíthat olyan policyt, amely előírja a bármilyen (nem feltétlenül hagyományos értelemben vett) kisebbséghez tartozók védelmét. És persze felnőtteket is lehet érzékenyíteni, ők sem feltétlenül reménytelen esetek. Jó gyakorlás lehet megnézni a Fúsi című filmet és elgondolkodni: mi mit tennénk a főnök helyében? És ha van megoldásunk, és netán mi magunk is főnökök vagy tanárok vagyunk, alkalmazhatjuk-e ezt a saját közegünkben?