Tedd magad szabaddá!

Ahhoz képest, hogy ez volt a tüntetés témája, nem sokan dobtak fel ötleteket, hogy hogyan tehetnénk szabaddá magunkat. Az egyik ilyen kivétel volt Varga Attila az UCCU-tól. "Tedd magad szabaddá azáltal, hogy segítesz egy másik embernek szabaddá tenni magát!"

Ez a mondat látszólag anakronisztikus, de mégsem az. Vannak, akik számára nem kérdés, mi kellene ahhoz, hogy szabadnak érezhessék magukat. Ha valaki az utcán kényszerül aludni (például azért, mert meggondolatlanul úgy döntött, ma lezuhanyozik, és ezzel kimerítette a neki járó napi hajléktalan-ellátást), vagy bőrszíne miatt automatikusan kisegítő osztályba kerül, vagy nem fogadhatja örökbe azonos nemű párja gyerekét, az konkrét jogszabályoktól és politikai döntésektől szenved, szabadságát tehát ezek megváltoztatása jelentené. A tüntetésen azonban feltételezésem szerint többen voltak átlagos középosztálybeli emberek, akik nem tudtak volna ilyen egyértelmű hátrányokat felmutatni saját életükre vonatkozóan: persze sok törvény érinti hátrányosan őket, de nem olyan mértékben, hogy alapvető szabadságukat veszélyeztetné. Így viszont nehezebb saját helyzetükben lényeges változást elérniük. Ugyanakkor ők azok, akik sokkal többet tehetnek az elesettekért, mint az elesettek maguk. Nem kell feltétlenül nagy dolgokban gondolkozni. Ha veszünk egy Fedél nélkült, talán nekünk köszönhetően lesz a terjesztőnek pénze ennivalót venni, és ezzel hozzájárultunk a szabadsága növeléséhez. Az, ha csináltatunk egy rámpát az üzletünk bejáratához, letétbe veszünk kávét, üdítőt vagy éppen macskakaját, netán önkéntes munkában enyhítjük egy idős ember magányát, nem váltja meg a világot vagy hozza vissza a demokráciát, de egy vagy több ember életminőségén javíthat. És hogy a Talmudot idézzem: aki egy embert megment, az egész emberiséget menti meg.

Aki tehát nem tudott választ adni a kérdésre, hogyan teheti magát szabaddá, ne csüggedjen. Nézzen csak körül: bőven van olyan ügy, amelynek szolgálatában szabaddá tehet másokat és rajtuk keresztül önmagát is.

Jane Goodall utazása

Megdöbbentő és megindító nézni Jane Goodallt – akár ma, akár fiatalkori felvételein – a csimpánzok között. Csendesen, kedvesen beszél velük, végtelen türelmet mutat irántuk; olykor az ő hangjelzéseikkel és gesztusaikkal kommunikál, hogy megértesse magát velük, de egyáltalán nem mindig. Úgy képes beleélni magát a másik lény helyzetébe, hogy közben nem adja fel saját egyediségét. És a csimpánzok ezt tiszteletben is tartják, ugyanakkor kíváncsiak lesznek rá, és félelmeiket legyőzve közeledni mernek. A jelenet hasonlít ahhoz, mint amikor én egy ismeretlen cicát próbálok megszelídíteni – azzal a különbséggel, hogy ezek vadállatok (bár mondjuk a macska is félig-meddig) és nem szoktak hozzá az emberek jelenlétéhez, legalábbis ilyen formában (ez a cicákra csak néhány helyen igaz, például Portugáliában, ahol nem-saját macskát nem szokás simogatni). Jane Goodall ráébreszt minket arra, hogy a vadállat és az ember közötti szakadék egyáltalán nem olyan mély és áthidalhatatlan, mint gondolnánk. Csak meg kell tennünk az első lépést azzal, hogy türelemmel és empátiával közelítünk; lehet, hogy a következőt már ők teszik meg.

Jane Goodall azonban mindezt nemcsak az állatok felé tudja, hanem az emberek felé is. Azokban a jelenetekben, amelyekben a Jane Goodall intézet világszerte működő környezetvédő és humanitárius projektjeit látogatja végig, ugyanolyan érdeklődéssel és türelemmel fordul az afrikai menekültek, a diáklap kisiskolás újságírója vagy az ENSZ főtitkára felé. Beszélgetései az erőszakmentes kommunikáció magasiskolája: érzelmekre reagál és érzelmeket fejez ki. Akárcsak a csimpánzoknál, igyekszik megérteni a másik fél közegét és helyzetét, aztán ennek megfelelően megteszi az első lépést, és van türelme kivárni a választ. Projektjeit és kommunikációját adaptálja a helyzethez, amelyben a másik van.

Nem sok olyan embert látok, aki képes türelemmel és empátiával közelíteni egy állathoz (nem pedig mondjuk „jaj, de cuki kutyus!” felkiáltással lerohanni). De olyat még kevesebbet, akik ugyanilyen türelmet és empátiát tanúsítanak embertársaik iránt is. Azt hajlamosak vagyunk elfogadni, hogy az állatok „mások”, és elmagyarázzuk gyerekeinknek, hogy miért csóválja a farkát a kutya és miért nem szabad visszafelé simogatni. Odáig már nem jutunk el, hogy a másik ember is „más”: egyazon fajba tartozunk, esetleg egy helyen élünk és egy nyelvet beszélünk, mégis számos olyan tulajdonságunk és élettapasztalatunk van, amelyek megnehezíthetik az egymás közti kommunikációt. Javaslom mindenkinek, hogy nézzen felvételeket Jane Goodallről a csimpánzok között. Valahogy így kéne közelíteni a másik emberhez is: megőrizve saját egyediségünket, de megengedve neki is a sajátját, egymáshoz igazított kommunikációval valahol a közös zónában.

Sue Townsend: Adrian Mole és a tömegpusztító fegyverek – Nigel

Nigel, Adrian gyerekkori barátja megvakul, így nagy örömömre több kötetnyi csaknem teljes távolléte után ismét jelentős szerepet játszik a történetben. Jelentős szerepe természetesen az, hogy vaksága révén különböző poénokkal bővüljön a sztori. Adriannek ugyanis halvány fogalma sincs arról, hogyan kell egy vak emberrel viselkedni. Időnként úgy kezeli Nigelt, mintha mindenben segítségre szorulna: például amikor beülteti a taxiba, megmondja helyette a sofőrnek a címet. Máskor mintha teljesen megfeledkezne Nigel speciális helyzetéről, például amikor megkérdezi tőle, hogy nézett ki a pasi, akivel összejött. Olyan is előfordul, hogy direkt nem segít Nigelnek, amikor az igényelné, mert azt olvasta valahol, hogy a vakok utálják, ha körülugrálják őket.

Aki nincs személyes kapcsolatban egy speciális igényű kisebbséggel, gyakran olvasmányaiból tájékozódik afelől, hogyan is kéne velük viselkedni, és ez persze vezethet problémákhoz. Na de Adrian elvileg ismeri Nigelt, nem kellene, hogy könyvekből ismerje meg a vakok igényeit. Mégis ezt teszi, inkább, mint hogy magát Nigelt kérdezné. Talán attól fél, hogy túl személyeset vagy bántót kérdez, talán attól, hogy Nigel lehülyézi, amiért még ezt se tudja (ezt mondjuk kinézem belőle). Az Allport-féle szép elmélet, hogy aki személyesen ismer kisebbséghez tartozó embereket, az megismeri a helyzetüket és nem lesz előítéletes irányukban, nem áll meg a lábán olyankor, ha ez az ismeretség nem párosul őszinte kommunikációval.

Az élő könyvtár képzésén merült fel az a gondolat: az a jó ezekben a beszélgetésekben, hogy az olvasók olyasmit is megkérdezhetnek a „könyvként” szolgáló kisebbségi emberektől, amit hétköznapi helyzetben ugyanezen kisebbséghez tartozó ismerőseiktől esetleg nem mernének. Ez egész jól megoldja az Adrian-Nigel jellegű konfliktusokat, amennyiben a többségi embernek lehetősége van egy ilyen élő könyvtáron részt venni. De hát tudjuk, hogy ez a lehetőség elég kevesekre korlátozódni. Lehet, hogy inkább mégis beszélgetnünk kéne ismerőseinkkel, és nyíltan megkérdezni tőlük, igényt tartanak-e speciális bánásmódra és ha igen, miben. Azoknak valószínűleg agyukra fog menni, amikor 25-ször kell ugyanazt elmagyarázniuk különböző embereknek, viszont ha ezen túlestek, megspórolnak maguknak egy csomó idegesítő szituációt és konfliktust.

Dollárpapa gyermekei: Otthon

A darab eredeti címe, A pelikán, arra a legendára utal, amely szerint a pelikán felhasítja saját mellkasát és vérével táplálja utódait. A történetbeli anyát, Krisztinát, veje hasonlítja a pelikánhoz, és ő magáévá teszi ezt a szerepet. Szívesen emlegeti, hogy mindent a gyermekeiért tesz, saját önálló életét feláldozva. Közelebbről megvizsgálva azonban láthatjuk, hogy Krisztina egyáltalán nem gyermekei érdekeit nézi. Felnőtt lánya és férje kettesben akarnának lakni, de ő ragaszkodik hozzá, hogy vele éljenek; egyetemista fiát viszont, aki szíve szerint maradna a szülői házban, kirúgja azzal, hogy ideje függetlenné válnia. És persze hamar kiderül, hogy ez a felállás miért az ő igényeinek felel meg (ebbe most nem megyek bele, mert nagyon spoiler lenne).

Az önfeláldozó anya mítosza egész kultúránkat áthatja, és kapóra jön azoknak az anyáknak, akik szeretik magukat áldozatnak beállítani, miközben valójában kontrollálni próbálják családjukat. Több anyát ismerek, aki gyermeke hálátlanságáról panaszkodik. Ezekről a gyerekekről gyakran kiderül, hogy "hálátlanságuk" mindössze annyiból áll, hogy önálló döntéseket hoztak vagy szeretnének hozni, amelyek esetleg eltérnek anyjuk akaratától. Volt, ahol az anya erre annyira hevesen reagált, hogy a gyerek egyetlen megoldást látott: megszakított vele minden kapcsolatot. Ha pedig a gyerek nem száll szembe az anya akaratával nyíltan, ez megmérgezheti egész jövőbeni kapcsolatukat. Láttam olyan családot, ahol ez 30 évig tartott, és lefogadnám, hogy az anya nem erre vágyott. De belesodródott, mert nem tudott megszabadulni az önfeláldozó anya szerepétől.

Nemrég hallottam egy előadást Tóth Olgától, aki megemlítette: olyan nők, akik munkanélküliek és nem is reménykedhetnek a foglalkoztatásban, gyakran örömmel fogadják az anyaságot, amelyben végre megvalósíthatják önmagukat. Valószínűleg nem ők az egyetlenek, akik feladják önmagukat gyermekeik kedvéért, legalábbis ezt hitetik el magukkal. De lehet, hogy a gyerekek jobban járnának egy olyan szülővel, aki megvalósítja önmagát és nekik is engedi ezt - vagy legalábbis van annyi önismerete, hogy felismerje, mi az ő igénye és mi a gyerekeié, és annyi felelősségtudata, hogy az utóbbit tekintse fontosabbnak.