Gender Equality and Stereotyping in Secondary Schools

 

A kötet egy izgalmas nemzetközi projektből született. Genderkutatók és civil szervezetek összeállítottak egy sok tényezőből összeálló mutatót, amely jelzi, mennyire valósul meg adott iskolában a nemek egyenlősége, és ez alapján sorolták be a részt vevő angol, magyar és olasz középiskolákat a bronz, ezüst és arany fokozatba. Szerencsére nemcsak az eredmények szerepelnek a könyvben, hanem jónéhány példa is az adott iskolákból, köztük interjúrészletek tanárokkal és diákokkal.

Jónéhány dolgon nem lepődtem meg. Például azon, hogy minden országban a diákok sokkal gendertudatosabbak, mint a tanárok, és sokat panaszkodnak arra, hogyan próbálja az iskola beszorítani őket a nemi sztereotípiákba. Azon sem csodálkoztam, hogy Magyarország teljesített messze a legrosszabbul a három ország közül. Alig lehetett iskolákat toborozni a projekthez (2017-ben), és az a néhány, amely csatlakozott, nem átlagos állami iskola volt, hanem alapítványi intézmény vagy valamelyik egyetem gyakorló gimnáziuma. Ezáltal elitebb sulik voltak, mint angol vagy olasz megfelelőik, mégis sokkal alacsonyabb szintű volt a gendertudatosság a diákok, és főleg a tanárok körében. Az egyéb (például faji vagy vallási) előítéletek, amelyekre az olasz és angol diákok és (kisebb részben) tanárok reflektáltak, itt szóba sem kerültek. Az olasz és angol résztvevők iskolai szintű projekteket valósítottak meg, míg a magyaroknál az is eseményszámba ment, ha egy-egy tanár tudatosabban foglalkozott óráin a nemi szerepekkel. A magyar iskolák még a bronz fokozatot se igazán teljesítették, de jófejségből azért megadták nekik. És itt jött az a rész, amire nem számítottam: ahelyett, hogy belegondoltak volna lemaradásukba, a magyar iskolák vérig sértődtek, hogy ilyen alacsonyra értékelték őket. A szerzők arra jutottak, hogy ennek oka az iskolákban meglevő fokozott versenyszellem, illetve az, hogy Magyarországon a gyenge "osztályzat" nem ösztönzés, hanem büntetés. Mivel nincs társadalmi szolidaritás, ha valaki rosszabbul teljesít, annak nem támogatást adnak, hanem kilökik az út szélére.

A társadalmi szolidaritásról, pontosabban annak magyarországi hiányáról sokszor írtam már ezen a blogon (például: https://mmreflexiok.blogspot.com/2022/07/buszkeseg-es-banyaszelet-valamint.html). Egy ma reggel olvasott Facebook-bejegyzés újabb eklatáns példával szolgált erre a problémára. Egy ismerősöm, hallván a szomszédban lakó idős nénit hangosan kiabálni, mentőt hívott hozzá. Szerencsére kiderült, hogy a néninek semmi baja, csak demens, ám a mentők - itt figyeljetek - feljelentették az ismerősömet, amiért kihívta őket. Az ilyen történetek nyilván arra ösztönzik az átlagembert (aki nem tudja megállapítani, pláne falon keresztül, komoly baja van-e a szomszédjának), hogy lehetőleg senkinek se siessen a segítségére, mert ő fogja megütni a bokáját. És noha a projektet létrehozó genderkutatók és civil szervezetek nem így álltak hozzá, sőt segíteni szerettek volna az iskoláknak gendertudatosabbá válni, ha a rosszul teljesítő ember/iskola megtorlástól tart, nem lesz nyitott a segítségre, ezáltal fejlődni se fog. Még egy ok, amiért Magyarország nem előre megy, hanem hátra.

Tölcsért csinált a kezéből, de nem jött be neki

 https://hvg.hu/kultura/20221214_75_eves_Zalatnay_Cini?utm_medium=Social&utm_source=Facebook&fbclid=IwAR0qJCAiKO9tWqBvbFtbOBkhGbsI7gW8u1qSjgKxdYIhU5bMlNJP9LzAzwA#Echobox=1671043893

A cikk Zalatnay Sarolta születésnapjára íródott, aki gyerekkoromban az egyik kedvenc énekesnőm volt, aztán amikor egyre inkább botrányhőssé vált, elhatárolódtam tőle. Ez a cikk rámutat, hogy valóban volt tehetsége. Meg arra is, hogy azért ott végezte, ahol, mert Magyarországon maradt.

Persze nem azt állítom, hogy külföldön minden rocksztár botrányoktól mentesen, kizárólag a zenének élve öregszik meg, gondoljunk csak Ozzy Osbourne valóságshowjára vagy (extrém példaként) Michael Jacksonra. De ott azért vannak páran, akiket tényleg a zenéjükről ismernek továbbra is, és nem égetik le magukat azzal, hogy mindenféle baromságokat nyilatkoznak jobbra-balra, beállnak a NER kiszolgálói mögé vagy rockerből gagyiba mennek át, mint például Nagy Feró. Magyarországon ez a műfaj kiveszőben van: a kevés megmaradt vállalható zenész azért vállalható, mert ellenzéki oldalon politizál, de őket is beszippantotta a rendszer, amiben minden vagy a politikáról, vagy a botrányról szól (esetleg mindkettőről egyszerre). És nyilván női énekesként még nehezebb talpon maradni egy olyan közegben, ahol a koncerteken készült képek és videók alatt mindenki a zenész külsejét fikázza, míg ha ugyanez mondjuk Amerikában történik, azonnal kap néhány beszólást a testszégyenítő kommentelő, és esélye van bekerülni "a leggázabb dumák a Twitteren" típusú összeállításokba.

A cikk sokszor emlegeti a Kádár-korszakot mint Cini karrierjének kerékkötőjét (nem mehetett szabadon külföldre, nem lehetett Bond-lány), de ez a korszak mégis lehetővé tette számára, hogy a saját műfajában, kompromisszumok nélkül alkothasson. A mai magyar közegről ez már nem mondható el, elég megnézni, kik lépnek fel nagy rendezvényeken és kik nem, vagy mondjuk Tóth Gabi átalakulását buzgó kereszténnyé. Nem sok esélye van annak a zenésznek, aki nem fekszik le a hatalomnak. És Iványi Gábor vagy a sztrájkoló tanárok esete azt mutatja, hogy ez nemcsak a zenei világra igaz. Aki most biztonságban érzi magát, nem tudhatja, mikor fogják állásfoglalásra kényszeríteni. Szóval nemcsak azoknak érdemes meggondolniuk, hol van nagyobb esélyük a kibontakozásra, akiket feleségül kért egy sztárzenekar egyik tagja.

Harry Potter mármegint, avagy normális, ha egy tinédzser híreket hallgat?

 Nem emlékszem, melyik Harry Potter könyv kezdődik azzal, hogy Harry titokban hallgatja a híreket a mugli rádión. Nyilván azért érdeklik a hírek, mert úgy gondolja: ha Voldemort valami nagy disznóságot csinált volna, azt a muglik is észrevennék és bemondanák. És azért titokban, mert Vernon bácsi teljesen kiakad nevelt fia új hobbiján, és kifejti: nem normális dolog, ha egy tizenéves fiút érdeklik a hírek.

Noha ritkán értek egyet Vernon Dursley-val (valószínűleg sokan vagyunk így vele), ezúttal van a szavaiban némi igazság. A tinédzserkor a nagy változások ideje, amikor bőven van mire koncentrálnia a fiataloknak: hiszen pályát kell választaniuk, függetlenedni a szüleiktől, kísérletezni az első párkapcsolatokkal. Ebben a korban ezek a fontos dolgok, politizálni később is ráérnének. 

Mégsem Harry Potter az egyetlen kamasz, akinek saját felnőtté válása helyett a világ gondjaival kell foglalkoznia. Az utóbbi hetekben sok magyar középiskolás buli helyett tüntetésekre jár, tanáraikkal szolidaritást vállalva. Persze kormánypárti oldalról feléjük is elhangzik a kritika, hogy foglalkoznának inkább a tanulással, csakhogy pont ezt nem tehetik, miután az Orbán-rezsim leépítette az oktatást.

Azért van egy jelentős különbség Harry és a magyar középiskolások között. Harryt ugyebár egy jóslat predesztinálja a világ megmentésére (bocsi, ha ez valakinek spoiler), ezt a munkát nem végezhetik el helyette a jóindulatú, támogató felnőttek, maximum felkészíthetik rá és egyengethetik az útját. Az viszont nem volt előre megírva, hogy a magyar kamaszoknak kelljen saját tanáraikért kiállnia. Azoknak a felnőtteknek kellett volna megtenniük, akik ehelyett hagyták, hogy tönkremenjen a magyar oktatás, és újra és újra megszavazták azt a kormányt, amely ezen dolgozik évek óta. A magyar tinédzsereknek azért kell politizálnia, mert a felnőttek cserbenhagyták őket. Ez az egészben az igazán szomorú.

(kép: pinterest)

Takács Judit: Meleg század - egy visszaeső homoszexuális vallomása

 Anélkül, hogy kisebbíteni akarnám Takács Judit mint kutató és szerző érdemeit, számomra a könyv talán legizgalmasabb része az egyik függelékben idézett levéltári forrás volt: egy homoszexualitás miatt letartóztatott férfi vallomása, aki élete minden azonos nemű kapcsolatát felidézi több évtizedre visszamenőleg. Míg a harmincas-negyvenes években nagyrészt életkorban hozzá illő partnerei voltak, az utolsó esetekben már fiatalkorú, akár 14 évnél fiatalabb fiúkkal próbálkozott. Elgondolkodtam, vajon mi lehet ennek az oka?

Nyilvánvaló, hogy a vallomástevő nem kezdettől fogva pedofil és nem is valószínű, hogy később azzá vált volna. Viszont nagyon gyakran azok a felnőttek nyomulnak fiatalkorúakra, akik számára a hozzájuk hasonló korú emberekkel való kapcsolat nem opció - jó (azaz inkább illusztris) példa erre a római katolikus egyház, amelynek sok papja úgy véli: egy gyerek kevésbé buktathatja le, mint egy felnőtt titkos szerető. Kurimay Anita Queer Budapest című könyvéből kiderül, hogy bár a homoszexualitás Magyarországon a 19. század vége óta bűncselekménynek számított, igazából csak az 50-es évektől kezdték aktívan üldözni és a melegeket nagy számban börtönbe csukni, vagy zsarolással arra kényszeríteni, hogy jelentsenek az ÁVH-nak. A férfi, akinek vallomását olvashatjuk a könyvben, talán azért kezdett el kamaszfiúkkal próbálkozni, mert többször megütötte a bokáját álruhás rendőrökkel, és biztosra akart menni.

Mindebből az jön ki, hogy minél elnyomóbb egy közeg (egy ország vagy azon belüli intézmény, például egyház) a homoszexualitást illetően, annál nagyobb veszélynek teszi ki a gyerekeket és kamaszokat. Ezt üzenjük a római katolikus egyháznak, de akár azoknak az államoknak is, amelyek - mint Oroszország, amely újabb homofób törvény meghozatalára készül - megnehezítik meleg polgáraiknak, hogy félelem nélkül, egyenrangú kapcsolatokban éljenek.

Terry Pratchett: Interesting Times - tanárból haramia

 

Régi kedvencünk, Rincewind (a magyar neve asszem Széltoló, ő van a képen, aminek forrása a wikipedia) ebben a regényben egy csapat haramiával találkozik a sivatagban. Döbbenten értesül róla, hogy egyikük valaha tanár volt, és megpróbál magyarázatot keresni a furcsa pályaváltásra.

- De hát a nélkülözés, a szörnyű veszélyek, az, hogy mindennap az életét kockáztatja...-sorolja, mire a másik arca felderül:

- Ó, hát maga is volt tanár?

Lehet, hogy Magyarországon ezt a poént sokan lassan már nem is értik, hiszen tanárnak lenni veszélyes üzemmé vált. Az életveszélyes iskolaépületek és a kirúgás állandó veszélye mellé most az is becsatlakozott, hogy a tanárok lettek az első számú közellenség, felváltva ezzel a civil szervezeteket, migránsokat, LMBT+ embereket és KATÁ-sokat (közben volt néhány rövidebb életű ellenségcsoport is, mint a COVID-lezárások alatt a nyugdíjasok). Az egy dolog, hogy ha bárki ki mer állni a jogaiért, az azonnal átkerül a rendszer ellensége kategóriába (ilyen szempontból szépen visszaidézve az 50-es éveket). De ráadásul az ilyen embereket azonnal csoportnak tekintik, akkor is, ha korántsem egységes a fellépésük, és a közhangulat ellenük fordul. Ez az úgynevezett jobboldali identitáspolitika, amely szemben baloldali változatával - amely adott kisebbségek jogaiért áll ki - egy jogokkal rendelkező, pozitív identitású többséget állít szembe olyan kisebbségi csoportokkal, amelyeket alacsonyabb rendűnek vagy a "nemzet" fogalmán kívülinek tekint. Magyarországon azonban nemcsak a hagyományosan már meglevő csoportok válnak ilyen módon kirekesztetté, hanem a fordítottja is igaz: aki a rendszer ellen mer beszélni, azonnal besorolódik egy nemkívánatos csoportba. Ahogyan a melegség stigmája - Goffman fogalmával élve - ragadós stigma, vagyis az LMBT+ emberek mellett kiálló szövetségeseket is sújtja a homofóbia, ugyanígy a kormánypárti hír- és közösségi média szerint a tanárok mellett kiállni is minimum lúzerségnek, de adott esetben erkölcstelenségnek minősül. Vagyis aki nem akar kirekesztődni, jobban teszi, ha nem vállal szolidaritást egyetlen hátrányos helyzetű csoporttal sem. Így alakul ki az a furcsa politika, amely éppen a folyamatos (virtuális) csoportképzés által szigeteli el egymástól az embereket és ássa alá a társadalmi szolidaritást.

Before They Fall

 Észak-Amerika északnyugati partvidékén maradtak fenn a Föld utolsó mérsékelt égövi esőerdői. Sajnos a fakitermelés ezeket is kiszemelte magának, így az elmúlt 40 évben az ott élő őslakosok, valamint nem-őslakos tudósok és szövetségesek kampányokat folytatnak ezeknek a varázslatos őserdőknek a megmentéséért. Erről szól ez a csodaszép dokumentumfilm, amiből nem teszek ki képet, mert az önmagában spoiler lenne. Helyette mellékelek egy képet egy szubtrópusi köderdőből Teneriféről, ahol szintén hosszú múltja van az erdővédelemnek: már a 17. században törvényt hoztak arról, hogy ha valaki engedély nélkül kivág akár egyetlen fát is, annak levágják a kezét. Mondjuk maga a büntetés elég brutális, az viszont figyelemre méltó, hogy már ekkor felismerték az erdők értékét. Ehhez képest Magyarországon a városligeti pusztítás és az erdők kiirtását lehetővé tevő (bár azóta enyhített) törvények után most az MVM készül egy csomó fát kiirtani.

Elgondolkoztam: vajon mi lehet az oka, hogy egyes helyeken felismerik az erdők értékét, máshol pedig nem (és itt nemcsak Magyarország a rossz példa, Brazíliát ugyanígy említhetnénk). A környezetvédelmet mindenképpen elősegíti, ha az emberek saját bőrükön érzik az erdők értékét. Brit-Kolumbia őslakói halászatból és vadászatból éltek, pontosan tudták tehát, mennyire fontos az erdőket megőrizni (az, hogy az erdőt a szellemek lakóhelyének tekintették, nem adalék ehhez, hanem ebből következik). Tenerifén pedig a part menti lakosok hamar megtanulták, hogy ha erdők helyett kopár hegyoldalak magasodnak fölöttük, esős időben a fentről lezúduló víz elsodorja szőlőjüket, veteményüket vagy akár városaikat is. A magyar, kanadai és brazil törvényeket és vállalati döntéseket viszont olyan emberek hozzák, akik városokban élnek, erdőt maximum a magánrepülőjükből látnak föntről. Ezért nyilván kevesebb közvetlen tapasztalatuk van az erdőirtás rövid távú következményeiről. Persze a tudósok, környezetvédők és tapasztalati szakértők (vagyis az erdőkben vagy azok mellett élők) már régóta magyarázzák, milyen rövid és hosszú távú problémákat okoz az erdőterületek elvesztése. Csak jó lenne, ha hallgatnának is rájuk.

A filmet meg nézzétek meg a 2022-es Verzió Fesztiválon.

A nagy magyar Mekk Mester

 ***SPOILER**

A Mekk Mester sorozat a magyar animáció egyik csodája. Nemcsak vicces, hanem egy nagyon általános jelenséget figuráz ki minden korosztály számára érthető módon: azokat az embereket, akik magukat mindentudónak állítják be, miközben folyamatosan bakot (stílszerűen mondhatnánk: kecskebakot) lőnek, mert ha esetleg meg is vannak az alapvető készségeik, nem látják összefüggéseikben a dolgokat. Ott van például az az epizód, amikor Mekk Mestert megkérik, hogy építsen kandallót, mert túl hideg a ház - ő pedig ezt úgy oldja meg, hogy leszedi a tetőről a cserepeket. A kandalló elkészül, de a ház nyilvánvalóan hideg marad. (Ez volt a spoiler.)

Az Orbán-kormány működése erősen hasonlít Mekk Mesterére. Szakértőnek kiáltják ki magukat egy csomó dologban, annó azzal kampányoltak, hogy ők meg fogják oldani a problémákat (most már elővigyázatosabban azzal kampányolnak, hogy az ellenzék nem fogja ezeket megoldani, és nagyvonalúan elfelejtik hozzátenni, hogy ők maguk még annyira sem). Ijesztő az infláció, romokban az egészségügy és az oktatás, de ők csak villognak a sikereikkel - azokkal is, amelyek azóta kudarcnak bizonyultak, lásd rezsicsökkentés. Annak, hogy nem látják az összefüggéseket, szép példája az, amikor megtiltották, hogy az állami szektorban dolgozó orvosoknak magánpraxisa legyen - eszükbe se jutott, hogy minden épeszű orvos a magánszektort választaná a kettő közül, főleg az egyéb körülményekre való tekintettel (amelyekről itt írtam: https://mmreflexiok.blogspot.com/2020/10/miert-eppen-alaszka-avagy-tobbezer.html). És akárcsak Mekk Mestert (például a kandallós esetnél), őket sem érdekli, hogy az emberek jóllétét hogyan befolyásolja egy adott intézkedés; nekik ki lett adva, hogy elérjenek valamit (pl. legyen mindenhol orvos), és erre az első kézenfekvő megoldást választották ahelyett, hogy az érintettekkel egyeztettek volna.

Tudjátok, mi a legfurább Mekk Mesterben? Hogy a sorozatos kudarcai ellenére még mindig bíznak benne és adnak neki munkákat.

(kép: imdb.com)

Joy Adamson: A fürkésző szellem - osztráknak lenni Brit Kelet-Afrikában

 Szegény Joy valószínűleg nem örülne, hogy önéletírásában most leginkább nem az afrikai tájak és expedíciók leírása szólított meg, hanem az, amit a II. világháború idején megtapasztalt. Ő ugye már bőven az Anschluss előtt elköltözött Ausztriából Brit Kelet-Afrikába, emellett meggyőződéses antifasiszta volt, úgyhogy erősen meglepődött, mikor egy nap megjelentek nála az egyenruhások és tacskójával együtt ellenségként internálták, miközben svájci férjével a kutya se foglalkozott. A férj gyorsan mozgósította az ismerősöket és kiderült: az volt a fő vád Joy ellen, hogy otthonukban németül beszélő vendégeket fogadott. Mikor kiderült, hogy ezek svájciak voltak, kiengedték. Joy nem azon lepődött meg legjobban, hogy a Schweitzerdeutschban valakik felismerték a németet, hanem azon, hogy pusztán származása miatt számított az egyik német ajkú ember ellenségnek, a másik barátnak.

Napjainkban Oroszországból tömegesen menekülnek azok, akik nem akarnak harcolni Ukrajna ellen. Számos ország azonban nem fogadja be őket, sőt a mostani Budapesti konferenciánkra se jutott el egy orosz (női!) előadó, mert ugyanezen okból nem kapott vízumot. Pedig logikusan azt gondolhatnánk: akik nem akarnak Ukrajna ellen harcolni, pont hogy a barátaink, ha már valakit, akkor azokat kéne kiutasítani, akik Putyint támogatják. Sajnos azonban ez nem változott a II. világháború óta: az a véletlen tényező számít, hova születtél, nem pedig az a nem véletlen tényező, hogy milyen politikai elveket vallasz.

(Ebben a sztoriban nincs Elza, de azért ideteszek egy elzás képet, forrása: wikipedia.)

Szomszédok: akadálymentesítés magyar módra

 Igenis néztem annó Szomszédokat, és igenis vannak benne (társadalmilag, nem művészetileg) érdekes momentumok. Ilyen például, amikor Jutkáék iskolájába be akarnak íratni egy kerekesszékes kislányt. Az igazgató nagyon tiltakozik, hogy de hát az iskolában nincs lift, nem tudna fölmenni az emeleti tantermekbe. A tanulók azonban megtalálják a megoldást: minden szünetben egész csapat önkéntes jelentkezik, hogy fel-le cipelik Szilvit a lépcsőn. És persze ez egy igen megható és tanulságos történet, de még meghatóbb lenne, ha a következő évadban az igazgató bejelentené: sikerült akadálymentesíteni az épületet, mostantól bármely mozgáskorlátozott diák segítség nélkül tud benne közlekedni. Ilyen részre azonban nem emlékszem (ha mégis volt, kérlek, írjátok meg kommentben), vagyis a Szomszédok akadálymentesítéshez való hozzáállása ugyanazt a mintázatot mutatja, amit napjainkban sokan látunk és kritizálunk: a világ a fogyaték nélküliekre van szabva, ha neked van valami fogyatékosságod, oldd meg magad, az állam nem szól bele. Ironikus módon ezt a neoliberalizmusnak szokták felróni, de a jelek szerint a gondoskodó szocialista állam se mindig volt annyira gondoskodó (ezt egyébként történészek már felfedezték, pl. Varsa Eszter a kisgyerekes szülők támogatása kapcsán).

Persze mondhatnánk, hogy a 80-as években az akadálymentesítés még gyerekcipőben járt, a jelek szerint azonban ezen a téren továbbra sincs túl sok javulás. Tegnap a jövő heti konferenciával kapcsolatban felmerült, hogy fog a kerekesszékes résztvevő eljutni a szállodából a helyszínre. Az akadálymentes taxi lett volna a kézenfekvő megoldás, ám Kymi, akinek már voltak tapasztalatai ilyesmivel, felvilágosított, hogy ez nem járható út. A taxisok ugyanis nem alkalmazottak, hanem magánvállalkozók, akkor dolgoznak, amikor kedvük van, vagyis a taxitársaság diszpécsere nem tudja előre megmondani, hogy melyik nap lesz kerekesszékkel kompatibilis kocsi. Persze meg lehetne oldani, hogy csinálnak a taxisoknak egy beosztást, és abban az időszakban x kolléga biztosan szolgálatban van (ha belegondolunk, így működik a dolog a nyelvtanárokkal és a tolmácsokkal is), esetleg, ha kifejezetten van igény, szólni előre Kiss Piroskának, hogy lesz szíves adott időpontban vállalni egy fuvart az akadálymentes taxijával (mint mondjuk a fodrászok vagy műkörmösök), ám valamiért ez nem így működik. A mozgáskorlátozott lesz szíves gyalogosan közlekedni.

Családom és egyéb állatfajták film - távol Európától

 

A britek sokmindent csinálnak rosszul (a kávét és a Brexitet említhetjük mint eklatáns példákat), de egyvalamiben nagyon jók: képesek irodalmi műveket úgy filmre adaptálni, hogy hűen visszaadják mind a történetet, mind az eredetinek a hangulatát. Persze van ellenpélda is, pont a Durrell-regényekből: https://mmreflexiok.blogspot.com/2018/06/a-durrell-csalad.html – ezzel szemben ez a filmváltozat teljesen Durrell szellemében íródott. Benne vannak a legjobb sztorik, a legviccesebb állandó mellékszereplők, és még külsőre is annyira eltaláltak majdnem mindenkit, hogy pontosan be tudom azonosítani őket, még mielőtt bemutatkoznának. Nagyon kevés adalék van az eredetihez képest: ezek egyike a film egyik legikonikusabb jelenete, a tengerparti ebéd, ami azonban abszolút illeszkedik az egész hangulatához (kép: bbc).

A másik, ami a regényben nem szerepel: a család felnőtt tagjai és vendégeik időről időre szóba hozzák azt, hogy Hitler diktatúrát épít ki, Európában háború készül. Érthető, hogy a könyvekben erről nincs szó, hiszen azok Gerry szemszögéből íródtak, aki tizenpár évesen nem foglalkozott ilyesmikkel. A film egyik jelenetében el is hangzik: Durrellék azt remélik, hogy egy távoli görög szigeten elkerülik majd őket az európai politika viharai. Ez sajnos nem valósul meg, hiszen Görögország belép a háborúba, de valószínűleg így is sokkal békésebben teltek nekik a 30-as évek, mint azoknak, akik Angliában maradtak.

Hamarosan én is egy távoli szigetre költözöm, de ez nem jelenti azt, hogy egyáltalán nem tervezem figyelemmel kísérni, mi történik Európában. Amióta elköltöztem Magyarországról, újra és újra tapasztalom: más, külföldön élő magyarokkal együtt sokkal jobban rálátok a magyarországi történésekre, mint azok, akik csak az ottani médiát olvassák/nézik és nincs összehasonlítási alapjuk. Ráadásul az, hogy nem a mi bőrünkre megy a játék, ad egy olyan perspektívát, amitől racionálisabban szemlélhetjük a dolgokat. Elvégre a krízisintervenciónak is ez a lényege: a válságban levő ember pont saját kétségbeesése miatt nem látja a kiutat, amit a kívülálló segítő megmutathat neki. 

Időről időre megkapjuk, hogy ha nem élünk Magyarországon, minek foglalkozunk azzal, mi van ott. Nyilván sokkal kellemesebb lenne egyfajta örök vakációban helyi emberekkel barátkozni és állatokat megfigyelni, mint Gerry teszi. Csakhogy nagykorú emberekként tudjuk, hogy a dolgok nem izoláltan történnek, és egy demokratikus országban élve is hatással lehet ránk, ha máshol diktatúrák épülnek ki. Másrészt (mint erre már sokszor rámutattam) az otthon maradottaknak jól jöhet, ha látnak más országokból példákat és személyes történeteket. Ahelyett, hogy "mit szólsz bele?" szöveggel támadnák a külföldön élő magyarokat, inkább biztatniuk kellene őket, hogy mondják el az ő tapasztalataikat.

"Bocsi, hogy miattam leégett az erdő" avagy tiszteletet érdemel-e a bocsánatkérés

 https://telex.hu/belfold/2022/08/19/elnezest-kert-mecsek-tuz-okozo-bozotos-kigyulladt

(a fotó egy korábbi Telex-cikkből való)

Pécsi ismerőseim tudni vélik, hogy a környéket felgyújtó úriember, Kósa Mátyás Krisztián szemetet égetett, ugyanis nem kívánta fizetni a szemétszállítási díjat és ezt tekintette olcsóbb megoldásnak. Mindezt egy olyan nyáron, amikor hónapok óta aszály van, mindenhol szigorú a tűzgyújtási tilalom és az ország számos vidékén erdőtüzek pusztítanak. A szomszédok többször kérték, hogy oltsa el a tüzet, ám ő ezt csak akkor tette meg, mikor az már elharapózott. Ezt követően KMK bocsánatot kért minden pécsitől (nemtom, miért csak tőlük; én is szeretek a Mecsekben túrázni és én se szeretném, ha leégne ott az erdő), és a Facebookon egyesek most ezt ünneplik, mint érett, felnőtt viselkedést.

Magyarországon élő emberekkel kommunikálva egyre gyakrabban érzem úgy, mintha szó szerint külön világban élnénk. Olyan dolgok, amelyeken én felháborodok, számukra magától értetődőek, és gyakran értetlenkednek azon, miért kritizálok bizonyos dolgokat. Mondjuk tény, hogy ebben az esetben azért vannak néhányan, akik osztják a véleményemet. Tudniillik hogy az érett, felnőtt viselkedés az lett volna, ha KMK meg se gyújtja azt a tüzet, ha már ezt törvény tiltja és a józan észnek is ellentmond. Örülünk, hogy legalább utóbb rájött, mennyire nem kellett volna, miután körülötte leégett a fél környék (vagyis azt elismerjük neki, hogy kétjegyű számmal kifejezhető az IQ-ja), de az, hogy ezt követően bocsánatot kér és aláveti magát a büntetőeljárásnak, az nem valami különleges cselekedet, hanem alap. Egyébként nem tudom, van-e ilyen, de én egyenesen törvénybe iktatnám, hogy ilyen esetekben az elkövetőnek nyilvánosan bocsánatot kelljen kérnie.

Nyilván más kaliberű, de az jutott eszembe, mikor még tanár koromban a tanulmányi vezető felvetette: igazán megdicsérhetném a diákokat, ha írtak házi feladatot. Én meg mondtam, hogy nem fogom őket olyasmiért megdicsérni, ami alapvető kötelezettségük, ha beiratkoztak a tanfolyamra. Dicsérjük meg a gyalogost, amiért megvárta a zöldet az átkeléshez, vagy az autóst, amiért kanyarodás előtt indexelt? És ugyanígy nem kell megdicsérni azt, aki bocsánatot kér egy általa elkövetett hibáért (vagy esetünkben bűncselekményért), hiszen civilizált ember eleve így tesz.

Tudom, Magyarországon nem jellemző, hogy a médiában megjelenő személyek (legyenek közszereplők vagy sem) vállalják a felelősséget a tetteikért. Ez azonban nem változtat azon, hogy elkövették, és nem kell az érett, felnőtt viselkedés példaképeiként dicsőíteni őket. Elég szomorú, ha egy ország már ott tart, hogy rendkívüli dolog a bocsánatkérés. Ha azonban az utóbb bocsánatkérő bűnelkövetőket még ünnepeljük is, az egész még tovább gyűrűzik és lassan már nem tisztességesnek lenni lesz érdem, hanem törvényt szegni és utána bocsánatot kérni érte.

David Clay Large: The Grand Spas of Central Europe - a büszkén antiszemita fürdőváros és a büszkén homofób borászati kft.

 Ez a könyv az egyik legszórakoztatóbb történelmi monográfia, amit valaha olvastam. Sziporkázó stílusban adja elő az anekdotákat a fürdőhelyeket látogató hírességekről, és a városok történetén keresztül lezajlik szemünk előtt az egész európai történelem. Sokat elárul például, hogy az 1920-as években a Németországi Zsidók Szövetsége (CV) listát adott ki azokról a fürdőhelyekről, amelyeket antiszemitizmusuk miatt nem ajánlott tagjainak látogatásra. (Később sajnos már jobban megérte olyan listát kiadni, ami a nem-antiszemita fürdőhelyeket sorolta fel.) Mikor ez a lista napvilágra került, a thüringiai Masserberg városa felháborodott levelet írt a CV-nek. Nem az volt a bajuk, hogy felkerültek a listára, épp ellenkezőleg: az, hogy nem voltak rajta. Kifejtették, hogy ők bizony rendes antiszemita város, és a CV lesz szíves őket is feltenni az illusztris listára.

Mindezt egyszerre vicces és szomorú kordokumentumnak tekinthetnénk, ha nem kezdett volna el keringeni a neten az alábbi képernyőfotó egy magyarországi vállalkozásról:

Mondjuk az külön érdekes, hogy a büszkén homofób vállalkozás mentes minden gyűlölködő ideológiától, de mindegy. Az a nem mindegy, hogy ezt így nyíltan kiírhatták a honlapjukra: egy olyan országban, ahol az emberi jogok az alap, senkinek eszébe sem jutna ilyen elképzeléseit nyíltan hirdetni, még ha magában így gondolkodik is, mert pontosan tudja, hogy ezzel kisebbségben van és megütheti a bokáját. Sajnos nem tudok nem párhuzamot vonni az 1920-as években büszkén antiszemita Masserberg és a 2020-ban büszkén homofób borászati cég között. Azt pedig tudjuk, milyen eredményhez vezetett az 1920-as évek antiszemitizmusa pár évtizeddel később.

(A képen látható Baden bei Wien ártatlan a fent leírtakban, viszont a könyvben szereplő városok közül csak itt jártam.)

Tomasz Rakowski: Hunters, Gatherers and Practitioners of Powerlessness

 Ilyen cím mellett azt hinné az ember, valamilyen ausztrál vagy esőerdei őslakos népről lesz szó, de nem. Tomasz egy elhagyott lengyel bányavidéken folytatta a kutatását. A bányák bezárása után az itt élők abból élnek, amit találnak: orvvadásznak és gyűjtögetnek az erdőben, illegálisan tovább folytatják a szénkitermelést, és szétlopkodják a használaton kívüli ipari és állami épületeket. Persze ezen tevékenységek nagy része magántulajdont sért, hiszen a szétlopkodott épületek továbbra is valamilyen cég tulajdonában állnak, a lelőtt vaddisznókat pedig sportvadászat céljából telepítették be az erdő egy privát tulajdonban levő részére. Az egykori bányászok azonban nemcsak a náluk gazdagabbak magántulajdonát nem tisztelik: egymás udvarából is simán ellopkodják a hulladékfémet, és aki azzal szembesül, hogy ilyenformán meglopták, az nem csinál balhét, egyszerűen visszalopja a cuccot a szomszédtól, kamatostul.

Tomasz empatikusan áll hozzá kutatási alanyaihoz (mondjuk antropológusként kötelessége is), de be kell ismernie: az, hogy a szegénységre ügyeskedéssel és lopással reagálnak, kulturális jellegzetesség, mondjuk Walesben (ahol szintén sok bányát bezártak a 80-as években) kevésbé tudjuk elképzelni. Kelet-Európában viszont nemcsak a bányászokat jellemzi. A könyvet olvasva rengeteg párhuzamot találtam magyarországi gyakorlatokkal. Már gyerekkorunkban, még a szocializmusban az volt a felfogás: ha az iskola a népé, vagyis a mienk, akkor azt csinálunk a berendezésével, amit akarunk, vagyis összefirkálhatjuk és szétfaraghatjuk a padokat, ha úgy tartja kedvünk. A szüleinktől is azt láttuk, hogy ha elfogyott otthon a gemkapocs vagy a dosszié, hoztak a munkahelyről az ottani készletből, és senkinek sem voltak erkölcsi aggályai azzal kapcsolatban, hogy munkaidő alatt, a cég számlájára hosszasan intézzen magánjellegű telefonbeszélgetéseket. (Egy jóbarátom a 90-es években minden áldott reggel felhívott a céges vonalról és félórát csevegtünk - ja, amúgy az adóhatóságnál dolgozott.) Sokan űznek sportot abból, hogy bliccelnek a közlekedési eszközökön vagy jogtalanul vesznek igénybe kedvezményeket (ismertem olyat is, akit egy baleset miatt ideiglenesen rokkanttá nyilvánítottak; az illetőnek a karja ugyan pár hónap múlva meggyógyult, de erről "elfelejtette" értesíteni a hatóságokat, és vígan felvette a rokkantnyugdíjat, amíg felül nem vizsgálták a leszázalékoltak állapotát pár évvel később). Egyfajta Robin Hood-mentalitással sokan vélik úgy, hogy az állam vagy a cégek kárára ügyeskedni nem bűn - aztán persze felháborodnak, hogy miért nem cseréli le a BKK a buszait újabbakra, és fel se merül bennük, hogy a közlekedési vállalat anyagi helyzetéért ők mint bliccelők is felelősek.

Az ilyen típusú bejegyzéseimre szokták sokan azt reagálni, hogy de hát ez csak a szocializmusban és közvetlenül utána volt, nem tekinthető a magyar mentalitás részének. Ennek ellentmond azonban, hogy napjainkban is bőven látok rá példát. A volt lakótársaim 2020 körül egy apartmanokat kiadó cégnél takarítottak, és ha a vendég hátrahagyott az apartmanban bármit (a filteres kávétól a napszemüvegen és jógamatracon át a sportcipőig), akkor nem értesítették róla vagy utánaküldték, hanem a takarítók megtartották maguknak, akkor is, ha nem feltétlenül volt rá szükségük (négy jógaszőnyeget gyűjtöttek be két év alatt, egyikük se jógázott soha). Sokakban a külföldre költözés után is megmarad ez az attitűd - mikor eljöttünk Bécsbe, itt élő barátaink első "hasznos" tanácsa az volt, hogyan lehet lebukás nélkül bliccelni a metrón, és rendkívül csodálkoztak azon kijelentésünkön, hogy mi szabályosan, jeggyel tervezünk utazni - ami valószínűleg hozzájárulhat ahhoz, miért néznek a magyarokra ferde szemmel sok nyugati országban.

Mostanában sokan szoktak azzal érvelni: Magyarország jelenlegi vezetői valóban a saját érdekeiket néző rablók és ügyeskedők, de ez nem általánosítható az egész népre. Nyilván nem is állítom, hogy az ország minden egyes magyar identitású lakosa ugyanolyan gátlástalanul lop, mint Orbánék, de kulturálisan igenis jelen van az a fajta attitűd, amely az egyén anyagi boldogulását a közösség fölé helyezi, és ha a szabályok kijátszásával valaki anyagi előnyre tehet szert, azt valamilyen mértékig elfogadott megtenni. Orbánt és a sleppjét a magyar kultúra termelte ki, és pontosan azért nem buktak még bele abba, ahogyan saját zsebükbe teszik az ország fejlesztésére szánt pénzeket, mert csak nagyban csinálják azt, amit mások kicsiben. Fokozottan igaz rájuk a mondás: minden országnak olyan vezetője van, amilyet megérdemel.

A legtöbb ember Kínában él

 ***SPOILER***

Az abszurd norvég film (mondjuk nem-abszurd norvég filmet még nem láttam, de ez off) talán legismertebb jelenete, amikor egy csapat elszánt munkásmozgalmár süllyed lefele a mocsárba, miközben lelkesen éneklik az Internacionálét. (Ez látható a képen, forrása: port.hu.) Mikor annó kijött a film, jót röhögtünk azon, hogy így aztán biztos megvalósul a proletárforradalom. Ám ahogy sok más esetben, ezúttal is arcunkra fagyott a mosoly, mert Abszurdisztánban a leggroteszkebb skandináv agyszülemény is megvalósulhat.

Történt ugye, hogy Orbán Viktor Tusványoson kijelentette: nem akarunk kevert fajúak lenni. Mit tettek erre a magyar ellenzéki közszereplők? Hangzatos Facebook-bejegyzéseket írtak arról, hogy politikusi minőségükben többé nem tekintik Orbán Viktort Magyarország miniszterelnökének (de jó, akkor ezek szerint a politikai programjuk sem az ő leváltását fogja célozni?) vagy részletezték őseik nemzeti hovatartozását, azt bizonyítandó, hogy ők maguk is "kevert fajúak". Amivel több probléma is van:

1. Orbán Viktor őket sem igazán szeretné az országban, tehát tulajdonképpen semmilyen formában nem mentek szembe azzal, amit ő akar.

2. Mint Márton Joci nagyon éleslátóan megállapította (<iframe src="https://www.facebook.com/plugins/post.php?href=https%3A%2F%2Fwww.facebook.com%2Fjocim%2Fposts%2Fpfbid02qn5BQXH1QPcBBTyC8QT3sEWjnBUdWvyMKWPjAL5bvyxkR9RWirURjdT8Gc77ix6nl&show_text=true&width=500" width="500" height="292" style="border:none;overflow:hidden" scrolling="no" frameborder="0" allowfullscreen="true" allow="autoplay; clipboard-write; encrypted-media; picture-in-picture; web-share"></iframe>), az ilyen családfa-leírások teljesen fölöslegesek, ugyanis Orbán az európai és nem-európai "fajok" keveredéséről beszélt. Ezt a nem is burkolt rasszizmust azzal kommentálni, hogy "egyik nagymamám sváb volt, a másik székely" ugyanúgy szándékosan nem akarja észrevenni a lényeget, mint amikor a Black Lives Mattert All Lives Matterré szelídítik. De láthatóan az ellenzéki közszereplők ebbe már nem akarnak beleállni, pedig

3. az internetes aktivizmus szép és hasznos dolog lehet, főleg olyanoktól, akiknek nem nagyon van más lehetőségük (mert pl. nincs politikai erő a hátuk mögött). Csakhogy egy politikustól vagy közszereplőtől nagyon nem elegendő. Ezeknek az embereknek lépéseket kellene tennie országos és nemzetközi szinten, vagy tömegeket odacsődíteni a parlament elé, hogy a rasszista miniszterelnök lemondását követeljék. De nem teszik.

Hát így süllyed el a magyar ellenzék a mocsárban, lelkesen zengedezve közben saját üres szólamait.

Büszkeség és bányászélet, valamint a társadalmi szolidaritás

 Erről a filmről már írtam egyszer (https://mmreflexiok.blogspot.com/2015/02/buszkeseg-es-banyaszelet.html), de most muszáj megint. Nemcsak azért, mert imádom: a meleg témát, a (valós eseményeken) alapuló sztorit, a zseniális karaktereket, a szuper színészeket, a poénokat ("Ez nem lehet a település neve, egyetlen magánhangzó sincs benne!"), a "Shame, shame, shame" című dalt és az arra előadott táncot (ezt illusztrálja a kép, forrása: filmkatalogus.hu), a velszi tájat meg satöbbi. Hanem azért is, mert ismét aktuálissá vált a film fő üzenete: a társadalmi szolidaritás.

A film főszereplői londoni melegek, akiknek a sztrájkoló velszi bányászok se kutyájuk, se macskájuk, mégis adományokat gyűjtenek nekik és kiállnak mellettük. Leginkább azért, mert látják: ugyanaz a rendszer nyomja el őket is, ugyanúgy rágalomhadjárat folyik ellenük és ugyanúgy kisebbségben vannak a társadalomban. Talán nem kell kitennem a spoiler warningot, ha elárulom: minderre a film végére a velszi bányászok is rájönnek.

A ma elfogadott KATA-törvény kisvállalkozók százezreit lehetetleníti el. Sokan vannak, akik értik ezt és tüntetnek vagy kiállnak mellettük, de hallani olyan hangokat is: engem ez nem érint, én nem vagyok KATÁ-s, minek hőbörögnek ezek. Meg persze sokan beveszik a kormány azon burkolt üzenetét, hogy a KATÁ-sok nem dolgoznak, és nem gondolnak bele, hogy akkor mégis ki hozza ki a pizzájukat, ki szereli meg a bojlerjüket, ki feliratozta a kedvenc filmjüket a moziban, ki foglalkozik logopédusként a beszédhibás gyerekükkel és ki fordította le magyarra a háztartási gépük használati utasítását vagy az életmentő gyógyszerük betegtájékoztatóját. Garantáltan több magyar polgár ismer személyesen KATÁ-s vállalkozót, mint ahány londoni meleg velszi bányászt, már csak ezért is elvárhatnánk nagyobb társadalmi szolidaritást. Ám ennek hiányában az átlagembernek azt kellene észrevennie, hogy a KATA-módosítás az ő bőrére is megy. Az eddigi KATÁ-s vállalkozók túlnyomó többsége kénytelen lesz átlépni egy olyan adónembe, amely irreális terheket ró rá (tegnap egy beszélgetésen egy adószakértő kiszámította: 1 millió forint éves bevétel alatt egy átalányadózó vállalkozó többet fizet be adóba, mint amennyi a bevétele). Ezt csak úgy tudja kompenzálni, ha árat emel. És mivel az őt megbízó cégek szintén nem akarnak rosszul járni, ők is emelésre kényszerülnek, vagyis drágább lesz a pizza, a szerelő, a gyógyszer, a mozijegy és minden, amit külföldről behozott gépeken gyártanak. Az eddigi KATÁ-sok egy része persze így se tud majd megélni, csődöt jelent és elmegy Hollandiába építkezéseken dolgozni, az átlagpolgár meg lesz szíves maga elmenni a pizzájáért és megtanulni egy idegen nyelvet annyira, hogy megértsen egy mozifilmet vagy egy betegtájékoztatót.

Ezeken a praktikus, mindenki bőrére menő szempontokon felül több más ok is van, amiért az átlagpolgárnak érdeke kiállni a tüntetők mellett. Ezek közül most azt emelném ki, hogy hosszú távon hova fog vezetni ez a tendencia. Nyilván oda, hogy megszűnnek a kisvállalkozások, és kialakul az államszocializmus egy olyan alváltozata, amelyben nem az állam, hanem a kormányközeli oligarchák kezében van az összes kereskedelmi tevékenység. A fiatalabbaknak javaslom, nézzenek 50-es évekbeli filmeket, kérdezzék ki nagymamát-nagypapát és aztán döntsék el, akarják-e ezt.

Sanna Marin a rockfesztiválon, Novák Katalin a mezőn

 

Napok óta ezen pörög az internet: Sanna Marin finn miniszterelnököt lefotózták egy rockfesztiválon. Azon a vitán túl, hogy a női test tárgyiasításának minősül-e, ha valakit nyár közepén rövidnadrágban lefényképeznek (amiből kb. csak az derül ki, hogy egyesek át akarják venni a feminista retorikát, de a lényegét nem értik), a magyarok másik népszerű reakciója, hogy egymás mellé teszik ezt a képet Novák Katalin szénakazalnak támaszkodó fotójával. Az ellenzékiek ehhez a "tessék választani!" üzenetet teszik hozzá, mások viszont úgy vélik, mindkét kép beállított repifotó, így nincs különbség.

Szerintem azon filózni, hogy beállított képekről van-e szó, abszolút nem fogja meg a lényeget. Számomra az az érdekes, mi az, amit fontosnak találnak közvetíteni a miniszterelnökükről a két ország médiamunkásai, illetve maga a vezetés - hiszen ha lesifotóról van is szó, Sanna Marin nem engedélyezte volna a közzétételét akár ismert netes oldalakon, ha zavarta volna. Nyilván adja magát a közeg: mező kontra rockfesztivál. A finnek mondjuk metálzenei nagyhatalom, egy rockfesztiválra járó miniszterelnök képe éppúgy a nemzeti érzésre játszik, mint egy magyar politikai vezetőt a szántóföldön fotózni. Ugyanakkor az is látható ebből, hogy a finn nemzeti érzésnek fontos eleme a modernitás és a jövő, míg a magyar vezetés egyfajta nosztalgikus paraszti múltat idéz meg (miközben persze nem tesznek megfelelő intézkedéseket a klímaválság ellen, amely pont ezt a földműves kultúrát veszélyezteti egyre erősebben). Novák Katalin szántóföldi képeiről nem tudok nem asszociálni a kalászokat szaglászó Rákosi Mátyás fotójára (nem, egyiket se fogom ide föltenni), ahogyan a FIDESZ jelenlegi kurzusa is az államszocialista berendezkedést próbálja egyre inkább megvalósítani, csak ugye nem mondják ki. Az sem mindegy, hogy Sanna Marin teljesen a helyzetnek megfelelően van felöltözve, míg Novák Katalin tangapapucsban áll a szúrós tarlón (roppantul nem praktikus viselet, érdemes elgondolkozni, a magyar népviseletnek miért része a rámás csizma) és öltözékéről egyértelmű, hogy semmilyen munkát nem végzett és nem is tervez végezni a mezőn. Nem résztvevője egy eseménynek, hanem ő a szeretett(?) vezér, aki kegyesen letekint alattvalóira (régebben voltak olyan képek is róla, amelyeken kezében egy kosár cseresznyével pózol hófehér, makulátlanul tiszta blúzban, vagy rácsodálkozik a kanaláról ráfolyó mézre). A finn miniszterelnök egy közülünk, a magyar köztársasági elnök pedig egy másik világban él, amiről a többség csak álmodozik (https://mmreflexiok.blogspot.com/2021/03/a-dallas-dinasztia-es-jakab-peter.html), de néha nagy kegyesen leereszkedik közénk. Na ez a különbség a két kép között.

Miért nem kivételez Katar az európai szurkolókkal?

 https://noizz.hu/most/7-ev-bortont-is-kaphatnak-egy-egyejszakas-kalandert-a-katari-vebere-utazo/qm828t4

A FIFA tulajdonképpen beszopta: szervezett egy focivébét Katarba, aztán szembesülnie kellett azzal, hogy az arab ország az odalátogató szurkolókra és focistákra is saját törvényeit tervezi alkalmazni a szexuális viselkedésekkel kapcsolatban. Ez kevéssé fér össze a FIFA elköteleződésével az emberi jogok iránt, amint azt a pride-hónapot bejelentő tweetjükre adott válaszok nem felejtették el megemlíteni: https://v4na.com/nagyvilag/kiakadtak-a-szurkolok-a-fifa-kepmutatasan-79816/ Ezek a kommentek egyértelműen arra céloznak, hogy a FIFÁ-t kizárólag a pénz érdekelte a történetben. Nem vitatom, hogy ez így lehet (bár ezzel a húzással nemcsak a szurkolóktól, hanem néhány liberálisabb államtól származó bevételtől is eleshetnek, szóval lehet, hogy bakot lőttek), bár persze nincs kizárva, hogy ténylegesen nyitni akartak ezzel az arab világ konzervatívabb része felé, gondolván, ellenségnek elég Oroszország. Inkább azt próbálom most megérteni, mi lehet Katar motivációja. Hiszen mondhatta volna annó simán azt, hogy náluk ugyan nem lesz focivébé, hogy aztán az európai szurkolók megrontsák a rendes katari muszlimok erkölcseit - vagy kivételt tehetett volna a külföldiekkel. Ez egyáltalán nem annyira ritka a muszlim országokban, mint gondolnánk. Marokkóban például 3-5 év börtön jár a homoszexualitásért, ugyanakkor Yves Saint Laurent házát, amelyben férfi párjával élt együtt, turistalátványosságként mutogatják. Szaúdi-Arábiában pedig külön városok épültek az ott dolgozó európaiak számára, ahol nyugodtan hódolhatnak az európai öltözködésnek, hobbiknak és szokásoknak, miközben az ország többi lakójára a Saría szigorú törvényei vonatkoznak. 

Katar azonban más utat választott. Miután a FIFA már lefixálta, hogy ott lesz a vébé, jól megragadta az alkalmat, hogy megmutassa, milyen kemény gyerek. Katar ugye pici ország, és nem is nagyon ismert másról, mint arról, hogy baromi gazdag. Valószínűleg épp a gazdagsága miatt érezte úgy, hogy megengedheti magának a keménykedést (szemben mondjuk Marokkóval, ami szegény ország, és kapva kapott a lehetőségen, hogy egy újabb turistalátványosságot mutogathat). Ráadásul ezzel a húzással hirtelen felkerül a térképre nemcsak a focikedvelők körében, hanem azok körében is, akik harcosan kiállnak az LMBTQ+ jogok mellett vagy ellen (szerintem ők többen vannak), és büszkélkedhet a többi muszlim ország felé, hogy lám, neki volt elég vér a pucájában ellenállni a nyugati befolyásnak. Ha pedig érvényesül az akarata, vagyis a FIFA és minden focista és szurkoló elfogadja a feltételeit, azt úgy állíthatja be, hogy győzelmet aratott a dekadens Nyugat fölött. Ez még jobban erősítheti a szakadékot a muszlim és a nyugati országok között, és felbátoríthat más muszlim országokat is, hogy korlátozzák az LMBTQ+ emberek jogait.

De még elkerülhető az iszlám-emberi jogok: 1-0 eredmény, és ez az átlagembereken is múlik. Azt gondolom, ha elég sok sportoló és szurkoló kijelenti, hogy bojkottálják az eseményt, az nyomást gyakorol a FIFÁ-ra mindenképpen, talán Katarra is. Nem tudom, milyen megoldás lehet azon felül, hogy törlik az egész vébét, de semmiképp sem tartom ideálisnak, hogy az egész Nyugat totál aláfeküdjön Katarnak csak azért, mert az elvállalta egy sportesemény megrendezését.

(A képen egy katari mecset látható, forrása: wikipedia)

Barbara Tizard és Ann Phoenix: Black, White or Mixed Race, avagy a térdeplő focistát kifütyülő roma gyerek esete

 Ez a kutatás olyan brit fiatalok tapasztalatait és identitását vizsgálta, akiknek egyik szülője fehér, a másik afrikai vagy karibi. Meglepő eredmény volt, hogy a családok többségében nem esett szó a rasszizmusról - sem azokban, ahol a gyerek a fehér szülőjével élt, se azokban, ahol a feketével. Pedig maguk a fiatalok nagyon is sokszor szembesültek faji előítéletekkel a mindennapokban, csak éppen a szüleikkel ez nem volt téma.

Az interneten kering egy anyuka bejegyzése, aki döbbenten szembesült azzal, hogy két kisfia közül az egyik aktívan részt vett a szombati focimeccsen a térdeplő angol válogatott kifütyülésében (https://www.facebook.com/photo?fbid=5234459913267395&set=a.579455675434532). Mindezt annak ellenére, hogy a gyerek, cigány lévén, maga is tapasztalt már rasszizmust, noha a szót magát nem ismerte. Az anyuka megpróbálja elmagyarázni neki, miről is van szó, majd egy darabig szörnyülködik azon, milyen rettenetesen rasszista a magyar közvélemény és a magyar politika.

Ez utóbbi nekem nem újdonság, ami megdöbbentett: hogy az anyuka ezek szerint még sose beszélt erről a témáról a roma gyerekével, az a rasszizmus szót sem ismerte, pedig őt magát is érte faji megkülönböztetés. Egy ismerősöm szerint itt valószínűleg örökbe fogadott gyerekről van szó, tehát a szülő gádzsó - csakhogy ez még inkább indokolná, hogy ha roma gyereket fogad örökbe (és Magyarországon ezt nem lehet nem tudni előre: https://mmreflexiok.blogspot.com/2015/12/achat-dangor-bitter-fruit.html), felkészül és őt is felkészíti a társadalom előítéletességére. Lehet persze, hogy úgy állt hozzá: ne szembesítsük a kicsit ilyen szörnyűségekkel, neveljük egy szerető, színvak burokban. Ám ez a burok legkésőbb azon a napon szertefoszlott, amikor a kisfiút nem engedték be pisilni, míg a fehér gyereket igen. Ha korábban nem, ezen a ponton le kellett volna ülni vele beszélgetni erről a jelenségről. Azt gondolom, ha egy gyerek elég idős ahhoz, hogy szülői felügyelet nélkül elengedjék egy focimeccsre, ahhoz is elég idős, hogy a rasszizmusról beszéljenek vele. Ha ráadásul meg is tapasztalta a rasszizmust a saját bőrén, a szülőnek kötelessége beszélni vele erről. És ha annyira focirajongók a gyerekek, biztos láttak már a tévében nemzetközi meccset, ami előtt letérdeltek a játékosok, tehát erről is simán lehetett volna beszélgetni velük (és ez jó alkalom lett volna a rasszizmus témáját is felhozni).

Lehet azon keseregni, hogy milyen előítéletes a magyar (osztrák stb.) közvélemény. Csakhogy ezt a közvéleményt mi magunk is alakítjuk, és olykor sokkal nagyobb mértékben, mint a pártpolitika (pl.: https://mmreflexiok.blogspot.com/2017/01/brutalis-tortenelem.html). Egy előítéletes politikai közegben még inkább a szülők felelőssége, hogy tudatos, elfogadó embereket neveljenek a gyerekeikből. Ám ez nem fog sikerülni, ha csak a politikát és a társadalmat hibáztatják, ők maguk pedig semmit sem tesznek. Csaxólok.

(kép: inews.co.uk)

Johnny és Amber, avagy van-e az erőszaknak neme?

 Precedens értékű ítélettel ért véget Amber Heard és Johnny Depp pere: a bíró úgy ítélte meg, hogy mindketten követtek el erőszakot a másikkal szemben, így Amber hamisan vádolta meg Johnnyt bántalmazással. A #metoo mozgalommal annak idején szkeptikus férfiak (és nők) rögtön fellelkesültek: lám, igazuk volt, egy férfi is lehet áldozat, az erőszaknak nincs neme! De eltekintve attól a kérdéstől, beszélhetünk-e áldozatról akkor, ha két ember kölcsönösen próbálja kicsinálni egymást, egyéb szempontból sem jó ötlet Johnny és Amber történetét egy kalap alá venni a bántalmazó kapcsolatokkal.

Az alapvető probléma az, hogy az emberek gyakran nem tesznek különbséget erőszak és bántalmazás között. Ebben gyakran a feminista szervezetek is ludasak egyébként, akik szinonímaként használják a két szót, és például a NANE "Jól működő párkapcsolat" című szórólapja (https://nane.hu/wp-content/uploads/jolmukodo_2020_netre.pdf) gyakorlatilag két csoportra osztja a kapcsolatokat, jól működőekre és bántalmazókra, mintha az egyoldalú, ciklikus bántalmazás hiánya automatikusan jól működővé tenne egy kapcsolatot. (Valahogy úgy érzem, Johnny Depp ezzel nem értene egyet.) Szóval nem, nem ugyanaz a kettő. Mint a NANE szórólapjából (és más kiadványaiból) kiderül, a bántalmazás jellemzője, hogy az egyik fél hatalmában tartja, ledominálja a másikat, aki fokozatosan elveszíti önbecsülését, külső kapcsolatait és végül a bántalmazónak kiszolgáltatva, tőle rettegve éli a mindennapjait.

Persze egy ilyen elnyomó viszony leginkább akkor alakulhat ki, ha az egyik félnek eleve több hatalma van, mint a másiknak. Hogy egy másik színészes példát említsek: Szilágyi István, akit fia éveken át tartó bántalmazás után végül megölt, nincstelen idős ember volt, fizikailag és anyagilag is kiszolgáltatva a bántalmazónak (erről az ügyről bővebben itt írtam: https://mmreflexiok.blogspot.com/2020/05/lopici-gaspar-halala-avagy-hogyan-ne.html). Igen, ez egy olyan ügy, ahol az áldozat férfi volt és tényleg, bizonyíthatóan bántalmazás történt (ellentétben sok olyan esettel, amit férfiak "lelki bántalmazásnak" élnek meg, pedig valakinek folyamatosan rágja a fülét a felesége, hogy vegye ki a részét a házimunkából, az _nem_ bántalmazás). Párkapcsolati viszonyok között viszont sokkal gyakoribb, hogy a férfi bántalmazza a nőt. Egyszerűen azért, mert a nők társadalmi és biológiai okokból könnyebben válnak áldozattá: eleve általában kevesebb a fizikai erejük; a terhesség, illetve a kicsi gyerek megnehezíti, hogy elmeneküljenek; eleve kevesebbet keresnek, így könnyen kerülhetnek anyagi függésbe a másiktól; általában ők maradnak GYES-en, ami még rosszabb anyagi helyzethez, illetve a társas kapcsolatok és menekülési útvonalak csökkenéséhez vezet, stb. Mindehhez Magyarországon hozzá jönnek a társadalmi attitűdök is. Egy olyan országban, ahol (mint Gregor Anikó, Nyúl Boglárka és mások kutatásai szépen megmutatták) még diplomás, művelt emberek is megbocsáthatónak tartják a nemi erőszakot és az áldozatot hibáztatják, vagy ahol a politikusok a magzatot közkincsnek tekintik, a nők számára pedig fő feladatként a szülést jelölik ki, nőnek lenni önmagában hátrányt jelent. Johnny és Amber nagyon nem ilyen közegben élnek, ráadásul mindketten híresek és gazdagok, így ha akarta volna se tudta volna valamelyikük olyan szinten ledominálni a másikat, ahogy a partnerbántalmazás egyes magyarországi eseteiben láttuk.

Vagyis mondhatjuk azt, hogy a (családon belüli) erőszaknak nincs neme, de a bántalmazásnak van - neme, vagy életkora, esetleg a partnerek anyagi hátterén, fogyatékosságán stb. alapuló különbsége. A lényeg, hogy észrevegyük a nüanszokat, és Johnny és Amber esetéből ne azt a következtetést vonjuk le, hogy akkor a bántalmazást nem kell gender megközelítésből nézni.

(Direkt olyan képet teszek ki, amin Johnny és Amber tök boldognak látszanak, illusztrálandó azt, hogy az erőszakos kapcsolat kifelé gyakran nem látszik. A kép forrása: nbcnews.com)

Damon Galgut: The Promise

 ***SPOILER***

A 80-as években egy haldokló dél-afrikai asszony megígérteti férjével, hogy hűséges szolgájának, Saloménak adja azt a házat, amiben az fiával lakik. A beszélgetésnek egyetlen tanúja van: legkisebb lányuk, Amor, aki az örökség elosztásakor fel is hozza ezt az ígéretet. A család természetesen hallani sem akar róla, és Amornak szó szerint meg kell várnia, míg az egész család kihal, hogy évtizedekkel később teljesíthesse édesanyja ígéretét.

Persze a 80-as években Dél-Afrikában egy fekete nem birtokolhatott volna házat, vagyis az ígéret ott és akkor nem volt megvalósítható. Az apartheid megszűnése azonban eltörölte ezt az akadályt, a családtagok mégsem tettek lépéseket. Ugyanis az intézményesített rasszizmus eltűnése nem jelenti azt, hogy az emberek gondolkodása is egy csapásra megváltozott. A család tagjai számára (Amor kivételével) a fekete szolga továbbra is láthatatlan, többségük a nevét se tudja, és amikor például kétségbeesve próbálják kideríteni Amor telefonszámát, őt meg se kérdezik, pedig egyedül ő tudja. Salome láthatatlan, és ha egyáltalán észreveszik, akkor sem tekintenek rá teljes értékű emberként, ahogy más feketékre sem. Amor az egyetlen kivétel, aki a történet elején még gyerek, utána pedig elég fiatalon elkerül Londonba, egy másképpen gondolkozó közegbe. Látszólag a többiekben is történik változás, Astrid második férje például egy jól menő fekete vállalkozó - ám egyértelmű, hogy érdekből ment hozzá, és továbbra is feketékben és fehérekben gondolkodik, noha némileg eltérő értékeket társít hozzájuk ("sose hitte volna, hogy egy feketével ilyen jó lehet a szex"). Aki ott maradt a dél-afrikai közegben, az sosem tud teljesen megszabadulni ettől a bináris gondolkodástól.

A mentalitás nemcsak akkor marad meg, akár észrevétlenül is, ha azt korábban intézményes gyakorlatok szankcionálták. Magyarországon soha nem volt apartheid, mégis, akár értelmiségi közegben is beivódtak különböző előítéletek a roma emberekkel szemben. Persze nemcsak az előítéletek, hanem más mentalitásbeli jelenségek szintjén is megjelenik ez - aki benne él a közegben, az észre sem veszi, a külföldi vagy külföldön élt/élő embernek tűnik csak fel, akinek ezek nem automatikusak. Erre jó példa, milyen reakciók jöttek, amikor a Facebookon kritizáltam azt a magyar szokást, hogy igyekszünk mindenen spórolni, akár "trükközés", kisebb csalás vagy hazugság árán is (pl. kicsempésszük a svédasztaltól az ebédre valót, bliccelünk a buszon stb.). Egy felháborodott kommentelő azt állította, hogy ezek csak a szocializmusban voltak jellemzőek; ekkor felhoztam példának a pár éve Prágában megtapasztalt esetet, amikor jól öltözött, értelmiséginek tűnő fiatalemberek azt hazudták egy templomban, hogy imádkozni mennek, hogy megspórolhassák a kb. 3 eurós belépődíjat. A kommentelő válasza: "kötött egy üzletet istennel, na és?" Vagyis nem is érzékelte, hogy a problémám gyökere nem az, hogy fizessünk-e belépti díjat egy működő templomba, hanem az, hogy ezt kamuzással kerülték el. Fel se tűnt neki, hogy ennek a viselkedésnek a tolerálásával (ami egy skandinávot mélyen megdöbbentett volna) ugyanazt a mentalitást mutatja, amit az általa lefikázott 80-as évekbeli magyar turisták. Lehet a jelenség gyökerét a szocializmusban vagy az apartheidben keresni, ám a mentalitás túléli a rendszerváltásokat, és ha nem próbáljuk aktívan megváltoztatni, meg is marad. Emiatt vannak most durva problémák Dél-Afrikában, és állítom, hogy a magyar gazdaság és politika jelenlegi helyzetében is szerepet játszik az "én jöjjek ki jól belőle, a szabály/a másik érdeke nem számít" jellegű mentalitás.

A férfi, aki kockára tette a házasságát egy cicáért

 https://welovecatsandkittens.com/cat-videos/guy-risks-his-marriage-for-a-stray-3-legged-cat/?fbclid=IwAR08cG9s29DtWEUS1wYBYcyJSJnJcst8DNergN5uf-Kx27LJS1ZWWy7GSiM

Megható történet: Mike látott egy képet egy háromlábú cicáról, akire altatás várt, mert a menhelyen már nem volt elég hely. Mike nyolc órát vezetett, hogy elhozza Zorrót, egyelőre ideiglenes befogadóként, de mindenképpen meg akarta tartani. Csakhogy a párja kijelentette: nem lesz harmadik macska. A cikk végén levő videóból azonban úgy tűnik, kezdi ő is megkedvelni Zorrót, így Mike-nak nem kell választania kettőjük között.

A cikkben csak egy utalást találunk arra, hogy Mike párja férfi, a videóban viszont egyértelműen "férjem"-ként hivatkozik rá, sőt látjuk is. Ehhez képest se az eredeti honlapon, se a Facebookon nem jelentek meg homofób hangok; a kommentek két fő iránya a "maga egy jó ember, áldja meg az Isten" és az "én is bármikor a macskámat választanám a férjem helyett". Lehet, hogy néhányaknak nem esett le, hogy meleg párról van szó, mert egy-két megjegyzés Mike "feleségét" említi, ezeket valaki más mindig helyesbíti, hogy Mike-nak férje van, de ennyi. Sehol semmi mocskolódás, buzizás vagy akár jóindulatú győzködés Mike felé, hogy legyen inkább heteró, hiszen a homoszexualitás bűn.

Attól tartok, egy hasonló magyar hírnél a kommentek egy része homofób fröcsögést tartalmazna, és egy idő után kommentháború alakulna ki a homofóbok és a Mike-ot védők között, amelynek során a cica témája teljesen elsikkad. Lehet, hogy a hír amerikai olvasói között is voltak homofóbok, csak ezt nem fejezték ki. Egyrészt azért, mert arrafelé a gyűlöletbeszéd nemcsak törvényileg tilos, hanem társadalmilag is tabu. Elképzelhető, hogy a hagyományosan gondolkozó déli nénikék teázás közben sopánkodnak, hogy jaj, ezek a melegek is mindenhol ott vannak, de van annyi eszük, hogy ezt nem írják meg Facebook-kommentbe. Az viszont, ha az állam vezetőinek a szájából is ömlik a gyűlöletbeszéd, legitimálja azt és más homofóbok sem fogják vissza magukat. A másik, hogy eleve nem arra használják a közösségi oldalakat és a híroldalak komment szekcióját, hogy elégedetlenkedjenek, szemben a magyarországi gyakorlattal. Van olyan magyar ismerősöm, aki szó szerint mindennap posztol a Facebookra valamit, amin fel van háborodva - rendszerint triviális dolgokat: hogy egy kerékpáros szabálytalanul közlekedett, valaki a pékségben deka helyett grammban kérte a pogácsát, a polgármesteri hivatal madarakról posztol ahelyett, hogy a város problémáival foglalkozna. Értem én, hogy stresszes napjainkban az élet (máshol is, bár nem mindig ugyanezekből az okokból), de a stresszoldásnak vannak jól bevált olyan módjai, amelyektől tényleg megnyugszik az ember és nem csak hergeli magát tovább, és nem mellesleg nem bánt meg másokat (a kerékpárosokat, a polgármestert vagy bárkit, aki ezeket védelmébe veszi). Szóval szerintem Magyarországon nemcsak a homofóbia és a mindennapi stressz a több (bár ezeket a jelenlegi politikai rendszer jelentősen megdobja), hanem a kommunikációs deficit is.

Ideteszek még egy képet Zorróról, mert olyan aranyos (a képek a linkelt cikkből származnak).

A létszámhiányos béketüntetés

 

Május 8-án, az Európa-napon a MEASZ (Magyar Ellenállók és Antifasiszták Szövetsége) tüntetést szervezett az ukrán háború ellen. Mint a képen is látható (amely a MEASZ honlapjáról származik, antifasiszta.hu) igen kevesen vettek részt rajta. Amikor az egyik résztvevő ezen szomorkodott egy Facebook-posztban, jöttek a kommentek, hogy az embereknek jobb dolga is van vasárnap délután, meg a "tüntikékkel" amúgy sem lehet elérni semmit.

Az első érvvel kapcsolatban már sokszor írtam, mennyire problémás, ha az emberek nem látnak túl a közvetlen életükön, és a kényelmüket helyezik előtérbe mondjuk a környezetvédelemmel szemben (pl. https://mmreflexiok.blogspot.com/2022/02/david-attenborough-egy-elet-bolygonkon.html). A második érvet szintén sokszor hallani, hiszen Magyarországon sokaknak tapasztalata, hogy a tüntetések hatására nem mond le a kormány, nem vonnak vissza törvényeket vagy intézkedéseket. Mellesleg annak idején a netadóval kapcsolatban ez megtörtént, tehát lehet, hogy csak kritikus tömeg kell hozzá, ami pont azért nincs meg, mert az emberek "úgysincs értelme" alapon állnak hozzá. De oké, fogadjuk el érvnek, hogy mostanra megszilárdult a diktatúra és akármekkora tömeg nyomására sem hallgatnának a politikusok. Érdemes így elmenni tüntetni?

Azt gondolom, hogy igen. A tüntetés ugyanis nemcsak azoknak szól, akik a parlamentben ülnek, hanem mindenkinek. Magyarországon a többségi médiában kevéssé mondhatja el a véleményét az, aki nem ért egyet a kormánnyal (még a választások előtt is csak 5-5 percben). Viszont ha egy nyilvános helyen egy csapat ember kiáll az üzeneteivel, a véletlenül arra járók is értesülhetnek arról, hogy van, aki másképp gondolkozik, vagy akár arról, hogy létezik egy probléma (az utóbbi pl. a nők elleni erőszak témájú tüntetéseknél releváns). Nem azok felé kommunikálunk, akik nem hallgatnak meg, hanem azok felé, akikben van még elegendő nyitottság, hogy meghalljanak egy eddig ismeretlen nézőpontot, és adott esetben magukévá tegyék. Egy úgyszólván ellenzéki média nélküli országban ez lehet a módja annak, hogy létrejöjjön az a kritikus tömeg, ami miatt a netadó kapcsán annó a kormány berezelt és visszakozott, vagy akár ami megdöntheti a kormányt a következő választásokon. 

Asli Zengin: Gendering Extralegality - a transz láthatóság csapdája

Törökországban, ahol Asli a kutatását végezte, a transzok nagyon is láthatóak, de ez még nem oldja meg a problémáikat. Ugyanis pont a fokozott láthatóság (Asli szavával hipervizibilitás) miatt a rendőrök is könnyebben kiszúrják őket és packáznak velük, ahol tudnak; mindig találnak valami kifacsart érvelést, hogy adott transz nő mivel sértette meg a törvényt. A transzok egy része odáig jutott, hogy már az utcára is alig mer kimenni.

Az, hogy a láthatóság elfogadáshoz vezet, az LMBT+ mozgalmak klasszikus tézise, amit általában Gordon Allport kontaktus-hipotézisére szokás visszavezetni. Csakhogy Allport egyáltalán nem azt mondta, hogy a kisebbség láthatósága csökkenteni fogja a vele szembeni előítéleteket. Egy konkrét helyzetet vázolt fel, ami a kisebbségi csoport elfogadását elősegíti: ha a többség és a kisebbség tagjai egyenrangú helyzetben közös tevékenységet végeznek, lehetőleg azonos célért. Tehát egy munkahelyi teamben való együttműködés, egy tanulócsoport vagy egy élőkönyvtár- jellegű szituáció valóban csökkentheti az előítéleteket. Az viszont nem feltétlenül, ha egy celeb coming outol transzként (előítéletes rajongója őt esetleg kivételként elfogadja, de a transzokat általában nem fogja), vagy ha - mint a Transvanilla legújabb kampányában - termékekre ráírják, hogy egy transz ember készítette őket. 

Az már eleve érdekes kérdés, hogy egy magyar kampányban miért angol szöveg szerepel a címkén - ez inkább elidegenítőül hat, és megerősíthet embereket abban a meggyőződésükben, hogy az LMBT+ téma afféle "nyugati hóbort". De ha ettől elvonatkoztatunk is: mi a célja ennek a kampánynak? Mert azt gondolom, a legtöbb ember számára nem meglepetés, hogy Magyarországon is élnek és dolgoznak transz emberek, a legkülönfélébb szakmákban. (A Melegség és Megismerés program indulásakor, 2000-ben volt egy ilyen kérdésünk a diákokhoz, hogy milyen szakmában dolgoznak szerintük meleg, leszbikus és transz emberek. Kb. a 3. óra után felhagytunk ezzel a kérdéssel, mert már akkor tudta minden 14 éves, hogy mindenfajta foglalkozásban jelen vannak az LMBT+ emberek.) Ha pedig a kontaktus-hipotézisből indulunk ki, ez a fajta kampány nem felel meg azoknak a feltételeknek, amelyek esetén ténylegesen csökkenhet az előítélet. A képen látható sört csapolt Boldizsárról mindössze annyit tudunk meg, hogy "mindennap bebizonyítja, transznemű pultosként ő is ugyanolyan hasznos és teljes értékű tagja társadalmunknak, mint bárki más." Ez még annál is kevesebb, mint amit a kézműves termékeken egyénítés céljából közölni szoktak, hogy a vásárló közelebb érezze magához a termelőt ("Gipsz Jakabné vagyok, harminc éve méhészkedem a Kisalföldön"). Boldizsár a transzneműségére redukálódik, semmi olyat nem tudunk meg róla, amitől emberivé válna számunkra. Az viszont nem kizárt, hogy a kocsma azon látogatói, akik eddig nem tudtak Boldizsár transzneműségéről, most megtudják (ez azért elég ritka név, ha tényleg így hívják). Vagyis a kampány azt valóban elérte, hogy Boldizsárt és a többi szereplőt potenciálisan veszélybe sodorja.

A transz (és LMB+) láthatóság kétélű fegyver. Egyfelől fontos, hogy legyenek olyan transz emberek, akik nyilvánosságra hozzák a történetüket és így segítenek a cisz embereknek megérteni, milyen nehézségeken mennek keresztül. A személyes coming outok és az élőkönyvtárak sokat segíthetnek abban, hogy őszinte beszélgetéssel eloszlassák a tévhiteket. De ha minden empátiakeltő stratégia nélkül, pusztán felhívjuk a figyelmet a transz emberek létezésére, kockáztatjuk, hogy a transzfóbok célpontjaivá váljanak - legyenek azok a neonácik, a rendőrség vagy éppen az állam. Magyarországon olyan gyűlöletkampány folyik a transz emberek ellen, hogy ezzel szemben rámutatni arra, hogy a sörödet felszolgáló ember potenciálisan transz, messze nem elegendő.

Gwendoline Delbos-Corfield meglepődik

 https://hvg.hu/eurologus/20220405_europai_parlament_jogallamisag_valasztasok?fbclid=IwAR3BYkQZxQOowbVXvH2704qNUXToBzNrsv649LWhYs-vVdzG9JsrwKUAuYY

Gwendoline, akárcsak egy csomó nemzetközi szervezet, a választásokat megfigyelni utazott Magyarországra a múlt hétvégén. Sokak szerint nagy bukta, hogy ennek ellenére a FIDESZ nyert, hiszen bebizonyosodott: eddigi győzelmei sem a szavazatokkal való manipulációnak köszönhetők (bár a Romániában talált megégett levélszavazatok árnyalják a képet). Annyiból azonban nem baj, hogy itt voltak, hogy végre testközelből tapasztalhatták meg a magyar valóságot. Amire részben jogos válasz, hogy miért nem ismerték meg eddig - csakhogy a politika és a nemzetközi jog egészen más szinten zajlik. Jellemzően politikusokkal találkoznak tárgyalásokon, konferenciákon vagy kerekasztal-beszélgetéseken, és sűrű programjuk során ritkán adódik lehetőség elmenni mondjuk egy tiszántúli falusi italboltba és beszélgetni az emberekkel arról, ők hogy élik meg a mindennapokat. A kormány pedig nekik is hazudik, akárcsak az állampolgároknak, és erősen cenzúrázza, milyen információk mennek ki az országról a külföld felé. 

Amikor a 2010-es évek közepén először indított a magyar kormány rágalomhadjáratot a civilek ellen, az EU ezért felelős biztosa eljött Magyarországra és szervezett egy villásreggelit érintett civil szervezetek képviselőivel. Mondjuk az időpont már eleve a tájékozatlanságát mutatta: feltételezte, hogy (akárcsak Nyugaton) a magyar civil szervezetekben főállású alkalmazottak dolgoznak, nem pedig olyanok, akik munka után, szabad idejükben önkéntesen aktivistáskodnak. Én is így kerültem be a résztvevők közé, mivel az egyik szervezetből, amelynek tagja voltam, csak én dolgoztam rugalmas időbeosztásban. Az EU-s biztos meghallgatta a történetet a civilek szemszögéből, de nem is feltétlenül azon lepődött meg legjobban, hanem azon, ahogy lelepleződtek a kormány hazugságai: például hogy a magyar munkanélküliségi rátába beleszámolják azokat is, akik külföldön élnek és dolgoznak. Ez nyilván eszükbe se jutott, hiszen hivatalosan nem így kéne lennie. Ahogy hivatalosan nem szabadna ennyire lekorlátozni az ellenzék médiajelenlétét vagy egy érvénytelen népszavazás eredményeit felhasználni, ahogy Gwendolin is rámutatott.

Szóval amit a nemzetközi szervezeteknek tenniük kéne: először is elmenni a terepre és a magyar valóságot testközelből, nem pedig hivatalos beszámolókból és a politikusok hazugságaiból ismerni meg. Majd ezután kitalálni, mit lehet tenni azzal, ha valaki nem tartja be a játékszabályokat. Mert az EU, az EBESZ és számos más szervezet arra alapozza működését, hogy tagállamai demokratikusan működnek, ezért lepődnek meg és maradnak eszköztelenek akkor, ha valamelyik nem ezt teszi. De Magyarország kapcsán lassan már semmin se kéne meglepődniük.

Vay Blanka saját ketrece, avagy meglepetések a coming out körül

***SPOILER*** 

Vay Blanka könyvének első fele kicsit olyan, mint az ilyen nyálas amcsi sztorik: miután felismerte transzneműségét és elkezdett coming outolni, mindenki jól fogadta, mindenki támogató volt, és én meg már kezdtem kiakadni, hogy ez már megint egy "vállald magad nyugodtan, senki sem fog elutasítani" típusú könyv - amiket azért utálok, mert hamis reményeket kelthetnek, ugyanis semmi garancia nincs arra, hogy adott olvasót senki se fogja elutasítani. Különösen, ha történetesen nincs abban a szerencsés helyzetben, hogy felnőtt, önálló egzisztenciája van, Európa legnyitottabb városában él és olyan ritkán látogat haza, hogy magyarországi ismerősei és családtagjai nem engedhetik meg maguknak, hogy elutasítóak legyenek, különben félő, hogy sose látják többé. De aztán az utolsó pár fejezetben megváltozik a kép. Kiderül: egy csomó barát és rokon a coming outra kedvesen, bátorítóan reagált ugyan, de amikor Blanka elkezd full transzként élni és pláne nyilvános szerepet vállalni, meglehetősen sokan elfordulnak tőle. Ő meg áll és nem érti, hogy hiszen ezek az emberek pont hogy támogatták, hogy ide eljusson.

Mivel annak idején elég sok LMBTQ (bár többségében LMB) emberrel beszélgettem a család előtti coming outról, azt hiszem, vannak lehetséges válaszaim Blankának és bárki másnak, aki hasonló problémákkal szembesül. Az első magyarázat az, hogy amikor kimondod: "transz (/meleg/nem-bináris stb.) vagyok", a másik fél nem tudja fél perc alatt átgondolni, mivel is jár ez - jó eséllyel te se tudtad, amikor ráébredtél. A magyarországi ciszheterók közül nagyon sokan nincsenek képben azzal, hogy léteznek LMBTQ szubkultúrák, vagy hogy a transz orvosi átmenet nemcsak műtétekből áll, hanem pl. hormonkezelésből, amely hatással lehet az ember személyiségére is (Blanka ír erről is). De még amit tudnak - hogy pl. azonos nemű párok szoktak olykor együtt élni vagy transz nők gyakran sminkelik magukat - annak a hatásaiba se gondolnak mélyebben bele a coming out pillanatában. Az a bejelentés, hogy "transz vagyok", az átlag családtag számára mindössze annyit tesz, hogy testvére/gyereke/stb. kinyilvánította, hogy egy stigmatizált csoporthoz tartozik. Jellemző, hogy a legtöbb szülő félelmei pont olyasmik, hogy akkor most bántani fogják a gyerekét vagy esetleg őt magát fogják elítélni. Az attól való félelem azonban, hogy rossz szülőnek fogják tartani, a legtöbb esetben nem olyan erős, hogy emiatt ellökje magától valaki a saját gyerekét - főleg, mert akkor meg pláne rossz szülőnek tartják majd. Csak idővel, ahogy az LMB gyereknek azonos nemű párkapcsolata lesz vagy a transz gyerek elindul az átmenet útján, tudatosodik a szülőben, hogy ez nagyon nemcsak a stigmáról szól. Ha például leszbikus lánya a párja biológiai gyerekét neveli, át kell értékelnie saját helyzetét (nagyszülője ő ennek a gyereknek?), egy transz átmenet esetén pedig a gyerekével való egész viszonyt, hiszen a szülők többsége másként kommunikál egy lánygyerekkel, mint egy fiúval. Ez utóbbi szempont a barátoknál is megjelenik: a legjobb barinődnek elmondasz olyan dolgokat, amit egy férfinak sohase, és ebbe bizony bezavar, ha a legjobb barinő egy ponton közli, hogy ő valójában férfi. Emberi kapcsolatainkat durván nagy mértékben befolyásolja a másik fél neme, és azt a lépést, hogy teljesen új alapokra helyezd a kapcsolatodat valakivel, aki eközben ugyanaz az ember, nem mindenkinek sikerül megugrania.

A másik probléma a nyilvános szerepléssel van. Magyarországon erősen tartja magát az az elképzelés, hogy a szexuális irányultság és a nemi identitás magánügy; elfogadjuk, de nem kell róla beszélni. Beszélgettem olyan anyukákkal, akik abszolút melegbarátnak, sőt allynak tekintették magukat, nyíltan kiálltak a homofób megjegyzésekkel szemben a környezetükben - ugyanakkor vadul próbálták lebeszélni a fiukat, hogy "buzis" cuccokat hordjon vagy a lányukat, hogy a netes kommentjeiben vállalja a leszbikusságát. Úgy vélték, a nyilvános coming out csak egyfajta kamaszos lázadás, mint mondjuk a punkos külső. Nem voltak képben azzal, hogy az LMBTQ aktivizmusban a coming out egy fontos politikai eszköz a figyelemfelhívásra és a problémák tudatosítására - ahogy az aktivizmushoz semmilyen módon nem kapcsolódó meleg és leszbikus interjúalanyaim se voltak ezzel képben, és ugyanúgy a "nem kell ezt annyira hirdetni" álláspontot vallották. Mindez egy amerikai vagy svéd családnak nem lenne kérdés, de Magyarországon az LMBTQ aktivizmus (mármint a valódi, nem az, amivel a kormány fenyeget) alig látható, és így az eszközei sem ismertek.

Szóval a rossz hír, hogy csak mert első körben valaki jól fogadta a coming outot, még nem biztos, hogy végig támogató lesz. De szerencsére ellenpéldák is akadnak: ha egy szülőt csak az tartott vissza az elfogadástól, hogy őróla mit fognak gondolni, és később szembesül azzal, hogy mások ezt nem fogják tudni, amíg ő maga vagy a gyereke el nem mondja, gyakran átfordul és teljesen támogató lesz.

Erkel: Bánk bán - Tiborc panasza

 https://www.youtube.com/watch?v=eptiOPtSyuo&ab_channel=70Tamas

Ez a duett a zsarnoksággal szembeni ellenállás klasszikusa. Tiborc ki van akadva azon, hogy a merániak hatalomra kerülése óta megszűnt az országban a becsület és megnövekedtek a társadalmi-gazdasági különbségek. De nem nagyon tud mit tenni azon túl, hogy (miután rájön, hogy a tolvajszakmát nem neki találták ki) mindezt elpanaszolja valaki olyannak, akinek nála nagyobb befolyása van a politikára, és aki szerencsére hozzá hasonlóan gondolkodik az ország aktuális vezetéséről és hajlandó is fellépni ellene. És ez a heves kiállás a zsarnokság ellen egy olyan országban született, amely akkor a Habsburg-monarchia, ma pedig egy illiberális áldemokrácia elnyomása alatt nyög.

Azt olvasom: Angliában az ukrán háború miatt olyannyira "szalonképtelenné" váltak az oroszok, hogy az orosz művészek fellépéseit sorra le kell mondani, sőt az orosz művészet azon alkotásait is ciki játszani, amelyek jóval Putyin előtt születtek. Ez kábé olyan, mintha a Bánk bánt külföldön az orbáni Magyarországgal azonosítanák (pedig ha a szövegben a "merániak" kifejezést lecserélnénk az "Orbán-közeli oligarchák"-ra, teljesen megállná ma is a helyét) és ilyen alapon bojkottálnák az előadását. A klasszikus orosz művészetben is bőségesen vannak olyan alkotók, akik kiálltak a szabadságért és az igazságosabb társadalomért, pl. Puskin. Igazán nem ők tehetnek arról, hogy többszáz évvel a haláluk után ismét elnyomó rendszer van Oroszországban.

Putyint utálni rendben van. Még az is elfogadható, ha valaki nem vesz orosz import termékeket, hiszen ezek megvásárlásával közvetetten támogatja a putyini rezsimet. Ha azonban elzárkózunk mindentől, ami orosz, ugyanazt a nacionalizmust erősítjük, ami az orosz nagyhatalmi törekvések hátterében meghúzódik. A jó művészetnek - még ha nemzeti gyökerei is vannak, mint Erkel vagy Puskin esetében - pont az lenne az egyik lényege, hogy nemcsak egy adott nemzet vagy kor keretein belül értelmezhető, hanem túllép ezeken a korlátokon. Az orosz terjeszkedési törekvéseket vagy a brexitet (és mellesleg régen a náci népirtást) is pont az az ideológia támasztotta alá, hogy az emberek értékét egy adott nemzethez tartozásuk határozza meg. Aztán látjuk, hova vezetett mindez.

Giuseppe Ungaretti: Veglia

 

Un’intera nottata
buttato vicino
a un compagno
massacrato
con la sua bocca
digrignata
volta al plenilunio
con la congestione
delle sue mani
penetrata
nel mio silenzio
ho scritto
lettere piene d’amore

Non sono mai stato
tanto
attaccato alla vita

(a vers forrása: https://lasottilelineadombra.com/2018/03/05/poesie-di-guerra-ungaretti/. A kép forrása: wikipedia)

Az I. világháború előtt Giuseppe Ungaretti a futurizmus nevű költészeti irányzat képviselőivel haverkodott, akik kifejezetten háborúpártiak voltak. A futurista kiáltvány így fogalmaz: "A háborút akarjuk dicsőíteni – a világ egyetlen megtisztítóját –, a militarizmust, a patriotizmust, a felszabadultak destruktív magatartását, azokat a szép elveket, melyekért meghal az ember". Ezért Ungaretti is lelkesen vonult be a háborúba - csakhogy hamar szembesült azzal: amit a fronton lát, az nem magasztos és nemes, hanem színtiszta pusztítás. Az itt idézett verse (aminek nem tudom, van-e magyar fordítása) arról szól, hogy egy egész éjszakát kellett eltöltenie halott bajtársa teteme mellett a lövészárokban, és ez ébresztette rá, mennyire ragaszkodik az élethez.

Ungaretti és társai nem tudták, mire számíthatnak, hiszen egyikük sem tapasztalt meg korábban háborút. Hasonló a helyzet most Európában, hiszen a délszláv háborúnak több mint 20 éve vége, és arról sem nagyon van személyes tapasztalata azoknak, akik nem a volt Jugoszlávia területén élnek. Európában több nemzedék nőtt fel úgy, hogy háborút csak a tévében látott - jó esetben a CNN-en, rossz esetben a patrióta hollywoodi filmekben, amelyekben a katonák mind hősök és mind számítanak az országnak, még a no-name Ryan közlegény is. Ezért annyira nem meglepő, hogy most, az ukrán háború kitörésekor a békemozgalom mellett megjelent egy másik hang is, amely legyávázza a háborús övezetből menekülő ukránokat. Még keresztény és/vagy erőszakmentes kommunikációt propagáló körökben is találkoztam olyan véleménnyel, hogy de hát ha nem harcolnak, akkor Oroszország bekebelezi Ukrajnát és diktatúra lesz, ezért aztán legyen háború. Külpolitikai elemző nem vagyok, ezért nem indulok el azon a vonalon, hogy meg lehetne-e másképp őrizni Ukrajna függetlenségét. Ehelyett arról írnék, hogy az átlag civileknek rosszabb-e egy diktatúrában élni békében, mint bárhol háborúban. Párhuzamként a közelmúlt egyik legdurvább európai diktatúráját választom, amelyben magam ugyan szintén nem éltem, viszont több ismerősöm igen, én pedig a disszertációmhoz elég sokat olvastam róla elemző és oral history forrásokat: Nicolae Ceaușescu Romániáját.

Az 1980-as években Romániában Európa talán legsötétebb diktatúrája alakult ki Hitler óta. Ha az ember röviden össze akarná foglalni, két fontos jellemzője volt: az anyagi nélkülözés és a félelem. Az előbbi egyébként nem minden diktatúrára jellemző, legalábbis nem ilyen szinten, csak ugye Nicolae Ceaușescu elnök fejébe vette, hogy visszafizeti az országa összes adósságát, és magasról leszarta, hogy emiatt a népe nyomorogni fog. Szóval a diktatúrák többsége ennél azért jobb, de még ez sem volt olyan rossz, mint egy háború.

Ceaușescu Romániájában hiánygazdaság volt: alig volt élelmiszer, egy csomó mindent jegyre adtak, és hosszú órákat kellett sorban állni a boltok előtt. Tudjuk, hogy egy háborúban nem is kell hadműveleti területen tartózkodni ahhoz, hogy megérezze az ember a hiányt: az I. világháborúban Budapesten nem volt front, mégis pár év után már lázadások törtek ki az élelmiszerek ára és elérhetősége (mármint elérhetetlensége) miatt. A szocializmusban sokan a háztáji gazdaságból szerezték meg a hiányzó élelmiszereket, bár az állam ezt is korlátozta (ld. A tanú c. filmet). Ha viszont valakinek a gazdaságán átvonul a hadsereg, azok nemcsak elvesznek minden ehetőt, amit találnak, de gyakran el is pusztul minden, a gazda pedig kezdheti a nulláról. A 80-as évek Romániájában korlátozták az áram- és melegvízhasználatot, de legalább napi pár órára volt, amit nem minden háborús övezet mondhat el magáról.

A nélkülözésnél is durvábban érintette azonban a szocialista Románia lakóit a rettegés. Nagyon kevés is elég volt ahhoz, hogy a rendszer ellenségének bélyegezzenek: ha hallgattad a Szabad Európa rádiót, ha "nem megfelelő" irodalmat olvastál, ha tartottad a kapcsolatot Nyugat-Európában élő rokonaiddal - vagy ha ezek valamelyikét rád fogta egy szomszéd, akit valamikor valamivel megbántottál. A rendszer ellenségeit pedig bevitte a Securitate és börtönbe vagy munkatáborokba küldte. Vagyis az emberek folyamatosan rettegtek a szabadságukért - viszont egy háborús övezetben az életükért is rettegnek. Ha nincs is teljes kontrollod afölött, hogy bevisznek-e a Secusok, azért legalább valamit megpróbálhatsz, ha nem is feltétlenül eredményes (mondjuk belépsz a pártba, felvonulsz május elsején Nicolae Ceaușescu képe alatt, meg mittudomén). Afölött viszont szó szerint nulla kontrollod van, hogy nem esik-e egy eltévedt bomba pont a te házadra. Plusz míg a Securitate által bevitt "antiszocialista elemek" családja "csak" nyomorgott (a Szovjetunióban volt egyébként tábor a politikai foglyok feleségeinek is, Romániában ilyenről nem tudok), addig a besorozott katona a saját testi épsége mellett azon is folyamatosan aggódhat, lelövik-e a gyerekeit, megerőszakolják-e a feleségét az ellenséges katonák.

Van az a bizonyos maslowi piramis, ami szerint a fizikai szükségletek a legalapvetőbbek: ne forogjon közvetlen veszélyben az életed, legyen mit enned, legyen fedél a fejed fölött. Az ilyenek, hogy demokrácia meg a gondolat szabadsága, csak jóval feljebb jönnek. Szóval nem, nem szarabb diktatúrában élni, mint egy háborús övezetben.

(A háborúról írtakhoz főleg a II. világháborút vettem alapul, amiről bőven van magyarul is szakirodalom és informált szépirodalom - ez utóbbira példa Závada Páltól a Természetes fény, amiről majd lesz egy külön posztom. A 80-as évek Romániájáról Katherine Verdery és Gail Kligman könyvei mellett ez a könyv tartalmaz még számos oral history alapú tanulmányt: Remembering Communism. Private and Public Recollections of Lived Experience in Southeast Europe.)