Orbán Viktor: Vége van a liberális demokráciának

http://444.hu/2014/07/26/orban-vege-van-a-liberalis-demokracianak-magyarorszagon/

Orbán Viktor tusnádfürdői beszéde több olyan gondolatot tartalmazott, amelyre érdemes reflektálni. Például hogy mostantól vége a jóléti államnak, illetve hogy a fejlődés legnagyobb gátjai a civil szervezetek.
Csak a pontosság kedvéért: Magyarország soha nem volt jóléti állam, az elmúlt 4 évben pedig még annyira se. A jóléti állam azt jelenti, hogy az állam különböző szociális szolgáltatásokat alanyi jogon nyújt polgárainak, és a társadalmi egyenlőtlenségek csökkentése érdekében támogatja az ideiglenesen vagy tartósan hátrányos helyzetben levő embereket. Konkrétan: a nyugdíjakból meg lehet élni, a diákok és a GYES-en lévők kapnak elég pénzt egy normális életvitelhez, a munkanélküli-segély felér egy keresettel, a fogyatékkal élőket pedig nemcsak az akadálymentes középületek és munkahelyek segítik, hanem iskoláztatásuk is olyan módon megoldott, hogy emberfeletti erőfeszítések nélkül is hasznos tagjaivá válhassanak a társadalomnak. Az, hogy Magyarországon a rendszerváltás óta először bevezették, majd egyre emelték a tandíjat a felsőoktatásban, hogy sorra szűnnek meg az iskolák hátrányos helyzetű térségekben, vagy hogy a korábbi rokkantnyugdíjasok jelentős részétől elvették a rokkantnyugdíját, éppen ellenkező irányba mutat.
Persze a liberális demokráciák sem mind felelnek meg a jóléti állam követelményeinek, és pont ez a leggyakoribb kritika velük kapcsolatban. Az állam a korábban általa nyújtott szolgáltatásokat egyre nagyobb arányban passzolja le a civileknek. Noha Orbán Viktor és társai szeretik úgy beállítani, mintha a civil szervezetek csak olyan "elítélendő" dolgokkal foglalkoznának, mint az LMBTQIA jogok, a környezetvédelem vagy a közpénzek elszámoltatása (mintha ezek nem lennének minden demokrácia alapvető pillérei), valójában nagyon sok civil szervezet pont a jóléti állam klasszikus feladatait vállalja magára. Aki úgy gondolja, hogy ezeket tényleg fel kéne számolni, nem gondol bele, hogy ők szervezik az ételosztásokat, a toleranciára nevelést, a szemétszedést a közparkokban, a hátrányos helyzetű gyerekek felzárkóztatását, ők nyújtanak ingyenes jogsegélyt és betegjogi tájékoztatást, az ő lobbizásuknak köszönhetőek az akadálymentes épületek, az integrált iskolák, a rákbeteg gyerekeknek szervezett táborok. Nem látom annak ígéretét, hogy mindezeket ezentúl az állam magára vállalná. Hiszen Orbán víziója egy olyan állam, amely a munkára alapul, vagyis azok, akik nem képesek dolgozni - életkoruk, betegségük, fogyatékosságuk vagy a csoportjukat sújtó diszkrimináció miatt - többé senkire sem számíthatnak. A civilek funkciója nemcsak az volt, mint TGM annó kifejtette, hogy a kormány egyetlen hatékony ellenzéke legyenek, hanem az is, hogy a társadalmi igazságtalanságok ellen felvegyék a harcot.

Gyakran eszembe jut az On the spot Észak-Koreában forgatott része. Persze a helybéliek szigorúan megszabták, hogy az újságírók mit filmezhetnek és mit nem, de ők - szintén magától értetődően - megszegték ezeket az előírásokat. A talán leghatásosabb kép egyszerűen egy esti kilátás volt szállodai szobájuk ablakából. Az egész városnegyed sötétbe burkolózik: vagy nincs is áramszolgáltatás, vagy senki se tudja megfizetni. Az egyetlen fény egy óriásplakátot világít meg, amelyen a Bölcs Vezér képe díszeleg. Egy ilyen társadalomnak tűnik Orbán Viktor víziója: a politikai elit jól érezheti magát, a többi meg fulladjon bele a nyomorba.

The Pinups: Nem az első eset (vagy valami ilyesmi)

***SPOILER***
A dal hősnője megszivta a párjával: amikor oldalra néz, a legkülönbözőbb nőkkel látja csókolózni. Eleinte még bombanőkkel, aztán már kövér, kopasz is előkerül. De az utolsó csepp a pohárban az, amikor a másik megcsókol egy férfit. Egy FÉRFIT! Na ez már több a soknál, az énekesnő eldönti, hogy ez volt az utolsó eset.

Amikor a biszexuálisok elleni kifogásként azt hozzák fel, hogy mert megcsalhat egy másmilyen neművel (értsd: másmilyen, mint én), mindig csodálkoztam. Mert ha nem engedem, hogy a párom másokkal is kavarjon, akkor nem mindegy, hogy ezt a szabályt kivel szegi meg? Ha meg nyitott kapcsolatban élünk, akkor eleve nincs is megcsalás.

Persze nem tudjuk a dalban szereplő partner nemét. Ha feltételezzük, hogy férfi, akkor a dalbeli nő lehet szimplán homofób, bár ez nem vallana az együttesre, mert a szöveg nem sugall távolságtartást a dal narrátorától. A többi dalszöveg explicit leszbikus volta miatt számomra mégis valószinűbb, hogy két nő kapcsolatáról van itt szó. Egy ilyen helyzetben miért nagyobb gáz férfival csókolózni, mint nővel? Mert elárulja a leszbikus ügyet? (De hát nem heteróaktivizmusról van szó, csak smárolásról.) Mert utáljuk a heterókat? (Őszintén szólva még nem találkoztam olyan meleggel, aki valóban ezt tenné.) A férfi komolyabb vetélytárs, mint a nő? (ebben nem sok logikát látok, lévén akkor az énekesnő is pasival lenne.) Leginkább az jön át ebből a dalból - és elég sok más megnyilvánulásból is a leszbikus közösségben - hogy ha valaki mindkét nemhez vonzódik, az gáz, nem elfogadható, és lehetőleg semmi közünk ne legyen hozzá.

Van még mit dolgoznia itt a queerelméletnek.

Viharsarok, Delta és a melegfelvonulás

***SPOILER***
Mindkét filmben egy elhagyatott, konzervativ vidéken valaki olyan párkapcsolatban él, amelyet a környezete elitél. Erre a helyzetre azonban a két film főhőse különbözőképpen reagál. A Viharsarok hősét olyan nagyon nem érdeklik a falusiak, maximum azon van kiakadva, amikor párja nem vállalja előttük a kapcsolatukat. A Deltában viszont a főhős igyekszik jó viszonyt ápolni családjával és a helybéliekkel, még nagy ünnepséget is rendez nekik. Persze elszámitja magát: a meghivottak elmennek ugyan, de visszaélnek a vendégszeretettel és ez tragikus következményekkel jár. Mondjuk a Viharsarok sem végződik éppen happy enddel, de ezt nem a falusiak eszközlik ki, illetve csak közvetve, amikor erősitik Szabi párjának már amúgy is meglevő internalizált homofóbiáját.

A két eltérő hozzáállás hasonló végeredménye számomra párhuzamba állitható az LMBTQ mozgalommal általában és konkrétan a pride-dal. Mert ugyebár az idén is voltak, akik nem alkalmazkodtak a heterók elvárásaihoz és számukra provokativ üzenetet irtak a kamionjukra. Őket jól kipécézhették tehát mind a homofóbok, mind az LMBTQ emberek közül azok, akik szerint csak az ilyen megnyilvánulások okozzák a pride elleni támadásokat vagy akár magát a homofóbiát. Ők csak azt felejtik el, hogy a legszolidabb felvonulásokat ugyanúgy érte támadás; én még emlékszem arra, amikor egy homofób hiradás konkrétan az (akkor még engedélyezett) Budapest Parádé képeit vágta be a melegek lejáratása céljából, mert a melegfelvonulásról készült képek nem voltak erre alkalmasak. Ne áltassuk tehát magunkat: ha senki nem megy reverendában a felvonulásra (még a résztvevő katolikus papok sem) és senki sem használ föl vagy figuráz ki szélsőjobbos jelképeket, akkor majd valami másba fognak belekötni. Hiszen a felvonulás csak ürügy. Ami mögötte meghúzódik, az egy társadalmi (és egyre inkább politikai) szintű homofóbia, amit nem egyes emberek vagy üzenetek váltanak ki, hanem az a közgondolkodás, amely nem tolerálja a nemi és szexuális szerepek áthágását. És ne aggódjunk, ha betiltjuk a "provokativ" elemeket a felvonuláson, az ellenzőknek akkor is lesz mibe belekötnie.

Szivárványcsaládok gyerekcipőben

A három meghívott vendég közül ketten úgy fogadtak örökbe gyereket, hogy azonos nemű párkapcsolatban éltek; ezt a TEGYESZ és a gyámhivatal is tudta, és noha a partner nem szerepelhetett örökbefogadóként(hiszen közös örökbefogadás csak házastársaknak lehetséges), őt is behívták interjúra és megemlítették a dokumentumokon is. Viszont amikor a közönségből valaki feltette a kérdést, hogy bejegyzett élettársi kapcsolatban (mai rövidítésével BÉK, de én a régebben használt BEKÁ-t jobban szeretem) élő személy fogadhat-e örökbe, az összes meghívott azt felelte, hogy nem, hiszen örökbefogadóként csak házas és egyedülálló személyek jöhetnek szóba.

Eltekintve attól, hogy a jog állítólag nem tiltja egyértelműen a BEKÁ-ban élőknek az egyéni örökbefogadást, ez a megközelítés elfeledkezik arról, hogy Magyarországon a nem-bejegyzett élettársi kapcsolat is jogi kategória, tehát aki együtt él azonos nemű párjával, ugyanúgy nem egyedülálló. Ez igaz nemcsak az örökbefogadásnál, hanem mondjuk a mesterséges megtermékenyítésnél is: amikor a párjával élő leszbikus aláírja a papírt, hogy egyedülálló, valójában okirathamisítást követ el, még ha ezt nehezebb is lenyomozni és bizonyítani, mint a BEKÁ-t. Ennek ellenére LMBTQ emberek és szervezetek gyakran úgy állítják be, mintha csak a BEKÁ-ban élő párok gyerekvállaláshoz való joga csorbulna. A gyakorlatban a jelek szerint így is van, mint ezt igazolja a fenti két örökbefogadós történet, vagy az a leszbikus ismerősöm, akivel nem írattak alá családi állapotára vonatkozó papírt a mesterséges megtermékenyítésnél. Lehet persze, hogy a közintézmények akkor se problémáznának, ha egy BEKÁ-ban élő pár fordulna hozzájuk ilyen módon, de ezt nem tudjuk, mert BEKÁ-ban élő párok pont a jogi korlátozás miatt nem próbálkoztak még ezzel (vagy másfelől nézve, azok a párok, akik a két módszer bármelyikével akarnak gyereket, általában nem kötnek addig BEKÁ-t, amíg ez össze nem jön).

Persze mondhatnánk, hogy minek is kezdenénk harcolni a nem-bejegyzett élettársak szülői jogaiért, hiszen egyrészt bármikor megtehetik, hogy össze-Bekáznak és ezzel megszerzik a jogokat (mondjuk ugyanezen az alapon a pusztán együtt élő pároknak semmi joguk ne legyen…), másrészt a gyakorlat úgysem diszkriminálja őket. Csakhogy a törvény be nem tartására bazírozni elég kockázatos, hátha egyszer olyanok kerülnek az intézmények élére, akik komolyan veszik. Továbbá a cél a jogegyenlőség lenne mind formai, mind gyakorlati szinten, nem pedig a megfelelő kiskapuk kialakítása. Épp eléggé gáz, hogy kiskapuk vannak a rendszerben, azokat ugyanis nemcsak a javunkra, hanem a hátrányunkra is használhatják (példa erre az a leszbikus ismerősöm, akit annak idején nem szexuális orientációja, hanem kopaszsága miatt rúgtak ki, lévén az nem védett kategória). A cél tehát az lenne szerintem, hogy a törvény egyértelműen kimondja: azonos nemű társával (akár BEKÁ-ban, akár csak szimpla élettársi kapcsolatban) élő személy ugyanolyan jogosult az örökbefogadásra és a mesterséges megtermékenyítésre, mint a házasok és az egyedülállók.

Isten nagy, én kicsi vagyok

A film hősnője már régóta keresi a vallását, és mikor egy zsidó sráccal összejön, rögtön a judaizmus tetszik meg neki. Újdonsült férje meg csak néz, hogy neje – esetünkben igen bénán hangzó szólással élve – pápább a pápánál. Kicsit úgy érzi, hogy valami ebben nem egészen normális.

Ez a film azért jutott eszembe, mert tegnapelőtt beszélgettem egy régi ismerősömmel (Ági). Szóba került egy közös ismerősünk (Anna), és Ági teljesen felháborodott azon, hogy ő újabban nyíltan zsidónak vallja magát. Anna ugyanis nem született zsidónak; akárcsak a filmbéli lánynak, férje volt zsidó, ekkor kezdett érdeklődni a kultúra iránt, bár magát a vallást nem vette föl. Ági szerint Annának annyira nem volt identitása, hogy gyorsan lecsapott az első elérhető identitásra.

Ágit az egész történet rendkívül felháborította. Bár tudtam, hogy egyéb ellentétek is feszülnek köztük és Anna zsidósága leginkább ürügy, nem álltam meg, hogy megkérdezzem: miért is zavarja Ágit annyira, ha egy nem született zsidó zsidónak vallja magát? Ági két érdemi érve az volt, hogy az ilyen embereknek nincs meg az az élő tapasztalata, hogy számos családtagjuk elpusztult a holokauszt idején, és egy újabb náci rezsim esetén nem őket fogják bevagonírozni. Mondjuk az utóbbival nem értek egyet, mert szerintem például ha egy csapat neonáci rajtaüt egy kis csoporton, akik épp a zsinagógából (vagy a melegfelvonulásról) vannak távozóban, nem csekkolják mindenkiről, hogy tényleg zsidó (avagy LMBTQ ember)-e, mielőtt ütnek, és a holokauszt idején se volt életbiztosítás zsidóbarát kereszténynek lenni. Az első érvvel kapcsolatban meg az jutott eszembe, hogy mondjuk egy hosszú ideje Dániában élő zsidó család se élte meg a holokausztot olyan közvetlenül, mint kelet-európai társaik; a diaszpóra különböző részein, vagy akár egyazon helyen különböző társadalmi helyzetben élő zsidók között is komoly különbségek vannak.

Az jutott eszembe, hogy Somlai Péter a szocializmus alatt felnövő generációkat identitás nélkülinek nevezte; akkoriban nem pártolták a sokszínűséget, a különböző etnikai, vallási stb. kisebbségek kultúráját elnyomták. Magam is sokakat ismerek, akik csak a 90-es években, már fiatal felnőttként tudták meg, hogy családjuk valójában zsidó (a témában ld. a Córesz című dokut és az arról készült blogbejegyzésemet). Az identitására rálelt fiatal nemzedék aztán fennen hirdette zsidóságát, hasonlóan Annához. És ha úgy vesszük, hogy az identitás nélküliség elég gyökértelen érzés lehet, valamilyen szinten szerencsések voltak, hogy zsidóságuknak köszönhetően közösségre találtak. Én legalábbis sokszor megsajnáltam azokat a fiatalokat, akiknek semmi ilyen nem áll a rendelkezésükre.

Ági rosszallása mögött valami olyasmi húzódik meg, hogy csak a született zsidó az igazi, autentikus zsidó. És ezzel visszaértünk az autentikusság manapság mindent átitató mítoszához. Mindennek igazinak és minél természetesebbnek kell lennie (pedig ha az alma vagy a körte „természetes”, vadon növő formájába belekóstolunk, az bizony igen távol lesz a nemesített gyümölcsök ízétől). Hierarchiák múlnak azon, ki az „igazibb” zsidó (vagy leszbikus). Pedig ugye a zsidóságnak (akárcsak a leszbikusságnak) nincs egyetlen általános érvényű kritériuma sem. Maguk a zsidók is vitatkoznak azon, hogy a származás, a vallás, a viselkedési szabályok betartása vagy valami más a döntő. És persze pont az ilyen bizonytalan alapokon nyugvó, fenyegetett csoportok aggódnak leginkább amiatt, hogy autentikusnak tűnjenek, és rekesztenek ki pont ezért olyanokat, akik közéjük szeretnének tartozni, de nem felelnek meg a(z egyik) kritériumnak. És észre sem veszik, mert elhiszik azt az elterjedt mítoszt, hogy a kisebbségek tagjai maguk soha nem előítéletesek. Márpedig szerintem ugyanolyan gáz, ha a egy csoport vagy ember hierarchiában elfoglalt helyét a bőrszíne, az etnikai hovatartozása vagy éppen az autentikussága határozza meg.