2023. október 20., péntek

Jouvencelles


 


Ez a quebeci doku azt mutatja be, hogy élnek a mai tizenéves lányok - részben közösségi oldalak videóin keresztül, részben pedig három lánycsapatot követve. Ez jó kombinációnak bizonyul, ugyanis a netes tartalmakról leginkább a magány, az üresség és az önbizalomhiány sugárzik - nyilván ezek a lányok azért lógnak az élő videós oldalakon egész nap, mert nincsenek valódi barátaik. (Mielőtt valaki emiatt is az internet korát okolná: ilyen gyerekek régen is voltak, csak akkor egyedül ültek a szobájukban vagy kószáltak a mezőn, és még annyit sem kommunikáltak másokkal, mint amennyit ezeken a videókon keresztül lehet.) Sokkal érdekesebb, hogy a három lánycsapat közül kettő szintén meglehetősen fixálódott a közösségi oldalakra: az egyik hármast kizárólag aközben látjuk, amikor szórakozásból felnőtt férfiakkal csetelnek egy kissé pornográf jellegű oldalon, a másik központi egyénisége pedig egy amúgy rendkívül tudatos lány, aki az Instagramot használja az önkifejezés fő eszközéül. Ezt a csapatot mondjuk legalább nemcsak a net köti össze, azonban a harmadik csapat az, akik leginkább azt csinálják, amit ettől a korosztálytól várnánk: bicikliznek, fára másznak, levágják egymás haját. És nem tudom, véletlen-e, de ez a csapat leszbikusokból és egy abroszexuális (fluid szexualitású) aromantikus barátnőjükből áll.

Nemrég egy ismerősöm feltette a kérdést a Facebook-oldalán: hogyan lehet 40 fölött barátkozni? A válaszok egy részéből kiderül, hogy 40 alatt sem feltétlenül könnyű. Nagyon sok barátság (még a sorozatokban is!) olyanok között alakul ki, akik egy iskolai osztályba járnak vagy egy helyen dolgoznak, viszont a Covid alatt ezek a lehetőségek is lecsökkentek. Vannak, akik sokat járnak társaságba, de egyszerűen nem tudják, hogyan kell szorosabbra fűzni a kapcsolatot valakivel. Az, hogy egyre többen járnak különböző önismereti csoportokba, pont hogy nem javít a dolgon; az ilyen csoportokban ugyanis mesterséges közegben rögtön nagyon mélyen megnyílnak egymásnak az emberek, és van, akinek ezután nem lesz türelme vagy energiája megtenni azokat a köröket, amelyek normál körülmények között egy barátság ilyen szintű elmélyüléséhez szükségesek. Ismerek jónéhány embert, akinek egyedüli barátai az egykori önismereti csoportbeli társai közül kerülnek ki, ahogy olyanokat is, akik megszokták, hogy a terapeuta, pap vagy más segítő egyoldalú meghallgatást és támogatást nyújt, ezért magasabbra értékelik az ilyen kapcsolatokat annál, mint amikor néha nekik kéne odafigyelniük a másikra. Ezek azok az emberek, akik esténként végigtelefonálják az összes lelkisegély-szolgálatot és panaszkodnak arról, milyen magányosak.

Bár az én fiatalkorom óta az internet világa sok mindent megváltoztatott, úgy látom, az LMBT+ embereknek valamivel könnyebb a barátságokat kialakítani és fenntartani. Egyrészt a kisebbségben levés összeköt; még nagyon különböző hátterű LMBT+ embereknél is automatikusan kínálkozik témaként a coming out vagy az ismerkedés. A kifejezetten LMBT+ közösségi programoknál már előre számíthatunk rá, hogy valamilyen mértékben hasonló gondolkozású emberek lesznek ott, míg a heteró fiataloknak általánosan meghirdetett kiránduló- vagy beszélgetőklubokban gyakran vagy nincs téma, vagy fennáll a veszély, hogy a másik véresszájú náci vagy szexuális ragadozó. Plusz érzelmileg is automatikusan közösséget érzünk valakivel, aki szintén nemi vagy szexuális kisebbségbe tartozik, nyitottabbak vagyunk feléje. Nem véletlen, hogy vannak heterók is, akik lelkes tagjaivá válnak az ilyen csoportoknak - itt találják meg azt a közösséget, amit máshol hiába keresnek.

A különböző kutatások ráadásul azt mutatják, hogy az LMBT+ emberek életét végigkíséri a barátságok fontossága, szemben a heterókkal, akik közül sokaknak a gyerekek megszületése után nincs idejük a barátaikra. Korábban már írtam arról, hogy a szülőkkel szemben egyre magasabbak az elvárások, miközben a nukleáris családot egyre inkább egyedül hagyja mind a rokonság, mind az állam (https://mmreflexiok.blogspot.com/2018/06/az-azonos-nemu-parok-es-hazimunka.html), így érthető, hogy nem nagyon van idejük még barátokkal is találkozni (ez valamennyire a szivárványcsaládokat is érinti, ők viszont egy szempontból már szembe mennek az elvárásokkal, így talán könnyebb a többi elvárást is ignorálniuk). Emellett továbbra is él az a társadalmi elvárás, hogy a család az első, a barátok másodlagosak; amikor anyám pár havonta egyszer elment egy barátnőjével kávézni, a nagyanyám mindig beszólt, hogy egy férjes asszonynak és anyának a családjával kell töltenie a szabadidejét (akkor is, mikor mi már egyetemisták voltunk és nagyon nem a családdal töltöttük a szabadidőnket). Az LMBT+ közösségben viszont nincs ilyesmi, sőt a barátságot nagyon fontos értéknek tekintik; a barátok gyakran egyfajta választott családként jelennek meg, akiktől több támogatást kap az ember, mint a szexuális irányultságát vagy nemi identitását elutasító, esetleg nem is tudó vér szerinti családjától (https://mmreflexiok.blogspot.com/2012/07/felhoszakadas.html). Persze sok fiatalnak nem könnyű bekerülnie egy LMBT+ közösségbe, de ha már sikerült, akkor ott könnyebben talál igaz barátokra.

Ezzel persze nem oldottuk meg azoknak a problémáját, akik ciszheterók, vagy esetleg nem azok, de valamilyen okból nem szeretnének LMBT+ közegekbe járni.  Azonban az, ami az LMBT+ közösségeket összetartja, reprodukálható más közegekben is. Egy feminista egyesület, egy állatmentő csoport, egy politikai mozgalom, de akár egy focicsapat is megadhatja azt a fajta összetartozás-élményt, amely alapul szolgálhat a barátságoknak, és amely sokaknak fájón hiányzik, amikor elvégzik a középiskolát vagy a főiskolát, és többé nem automatikus, hogy az osztály- vagy csoporttársaikkal fognak együtt lógni és megbeszélni dolgokat (esetleg már korábban is, ha osztály- vagy csoporttársaik nagyon másképp gondolkodnak). Nem véletlen, hogy sok fiatal csatlakozik bandákhoz vagy szektákhoz, mert ott legalább közösségre talál. Pedig ha bátorítanánk a nem káros közösségeket és megtanítanánk a fiataloknak, milyen varázslatos dolog fokozatosan közel kerülni valakihez, az igen hatékony lenne az elmagányosodás és a pszichés problémák ellen.

2023. október 19., csütörtök

Donde acaba la memoria

 

***SPOILER***

Adva van egy Ian nevű spanyol szakos ír egyetemista, aki valamikor a 60-as években megtudja, hogy a bátyja meleg. Az akkori konzervatív, überkatolikus ír rendszerben elég szar dolog melegnek lenni - akárcsak a francói Spanyolországban. Épp emiatt kezdi el Iant érdekelni Federico García Lorca sorsa, és 1971-ben jelenik meg a költő életéről írott első könyve, amelyben nyíltan kimondja, hogy Lorcát a fasiszta állam végeztette ki. Ezzel persze Ian nem lesz népszerű Spanyolországban, könyve tiltólistára kerül és neki magának is vigyáznia kell, nehogy spanyol segítőit bajba keverje. Viszont a spanyolok tömegével csempészik és csempésztetik az országba a rendszert leleplező Lorca-életrajzot, amely csak azért születhetett meg, mert egy külföldi írta, idegen nyelven, egy olyan országban, ahol nem korlátozták az önkifejezést.

Amikor elmentem Magyarországról, többször kifejeztem abbéli véleményemet, hogy bizonyos szempontból könnyebb az aktivizmust az országon kívülről folytatni, mint belülről. Nem feltétlenül azért, mintha olyan szintű veszély leselkedne rám és társaimra, mint Lorcára, noha nem biztos, hogy Magyarországon senki nem veszítette életét ellenzékisége miatt. Sokkal inkább arról van szó, hogy egy diktatúra pszichésen is kifárasztja az embert. Olyan barátaim, akik régen minden tüntetésen ott voltak, már egyetlen megmozdulástól is kifáradnak; olyanok, akik régen hatalmas energiával dolgoztak emberi jogi programokban, már csak félgőzzel csinálják vagy úgy sem. Az elnyomás leszívja az energiájukat, és a különböző lejárató kampányok hatására többen kétszer is meggondolják, mielőtt leírnának valamit. Nem véletlen, hogy néhányan az olyan internetes közszereplők közül, akik arccal-névvel nyíltan kritizálják az Orbán-rendszert (Ágoston László, Perintfalvi Rita, Steiner Kristóf és mások) részben vagy teljesen külföldön élnek. Ahogyan a segítő foglalkozásúaknak kell egy támogató közeg (család, team, szupervízió), hogy képesek legyenek másoknak adni, úgy az aktivisták is többet tudnak tenni, ha demokratikus, pozitív hangulatú légkör veszi körül őket.

Ian ma Madridban él, Lorcával kapcsolatos hatalmas szakirodalom-gyűjteményét a spanyolországi Lorca-kutató intézetben tárolja a nyilvánosság számára is hozzáférhető módon; fontosnak tartja, hogy az emberek minél többet tudjanak a fasiszta múltról, hiszen csak így kerülhető el, hogy megismétlődjön. Természetesen nem számít többé persona non gratának, hiszen Spanyolország és Írország egyaránt demokratikusan működő államok, ahol az egyház szerepe jelentősen csökkent, az LMBT+ emberek pedig a heterókkal azonos jogokat és elfogadó környezetet élvezhetnek. Ahogy a film végén a stáblista pörgött a vásznon, azon gondolkoztam: vajon mikor jön el az idő, amikor az Orbán-rendszer már csak a történelem része lesz, amiről a fiatalok csak archívumokból, életrajzokból és dokumentumfilmekből értesülhetnek?