2011. december 22., csütörtök

Éjfélkor Párizsban

***SPOILER***
Gil (Owen Wilson) a múltban szeretne élni, vagyis a 20-as évek Párizsában. Álma megvalósul, minden éjjel kiruccanásokat tehet a múlt nagy írói és festői közé. Itt ismerkedik meg egy lánnyal, aki viszont a Belle Epoque Párizsába vágyik - és egy szép nap sikerül is visszaugraniuk oda. Minő meglepetés: a nagy impresszionista festők elégedetlenek a korukkal, a reneszánszot istenítik.

A történet tanulsága nagyon nyilvánvaló, bár Gil azért össze is foglalja (nyilván a hozzá hasonló értelmi színvonalú nézők kedvéért). Két momentum viszont nem kap elég hangsúlyt. Az egyik, hogy mindannyian a múlt szép/izgalmas/bulizós oldalát idealizálják (nem véletlenül történnek az időutazások éjszaka). Nem biztos, hogy Gil a hétköznapok megélhetési gondjait is annyira díjazta volna, mint a Cole Porter dalait játszó nightclubokat. Ahogyan jónéhány magyar meleg óriásit bulizik az amszterdami/ londoni/berlini stb. pride-on és ezek után eldönti, hogy oda fog költözni. Turistaként ugyanis nem kell szembesülnie azzal, milyen gyakorlati problémákat jelent egy idegen kultúrában élni, ráadásul csóró kelet-európai bevándorlóként (a témában ld. még a júliusi "Otthon, édes otthon" c. bejegyzésemet).

A másik az a félmondat, hogy a múlt mindig teljes, míg a jelen hiányos. Ami igaz is, hiszen a múlt lezárult, a jelen viszont még alakulóban van. És ezért is érdemes benne élni, merthogy mi magunk is tudjuk alakítani. Aki a múltban él, annak nincs feladata a világban.

2011. december 16., péntek

Kezdők

Hány évesen kezdő az ember? A film hőse 38 éves, de mégsem érzi úgy, hogy biztonságosan mozogna egy párkapcsolatban. Na de vannak még extrémebb esetek, mint apja, aki felesége halála után, 44 évi házasság után vállalta fel, hogy meleg. Négy évig lelkesen aktivistáskodott, meleg baráti kört és szerelmet talált - aztán elvitte a tüdőrák.

Gyakran sóhajtunk fel: bár fiatalabb lettem volna, amikor találkoztam életem szerelmével/ rájöttem, milyen szakmát akarok tanulni/ megismertem Wim Wenders filmjeit/ stb. Pedig lehet, hogy ha mindez korábban történik, nem érintett volna meg minket annyira, mert egyszerűen nem voltunk elég érettek hozzá. Lehet, hogy 40 évesen kicsit késő egyetemre járnom, de korábban a most olvasott szakirodalom felét nem értettem volna - ehhez egyrészt kellett egy alap olvasottság, másrészt tapasztalatok nemzetközi LMBT szervezetekben, ahol a magyarországinál kicsit rugalmasabb és nyitottabb a mentalitás. Ha a mostani szerelmemmel korábban találkozom, talán jó barátok lettünk volna, de pár semmiképpen. Ehhez először szükség volt arra, hogy nyitott legyek a változásra életem más területein is (pl. munka); arra, hogy több vagy legalábbis rugalmasabban beosztható szabadidőm legyen; arra, hogy kevésbé mereven gondolkodjam az identitáskategóriákról (ami részben általam megismert embereknek, részben az egyetemen olvasott queerelméleti szövegeknek köszönhető); arra, hogy olyan barátaim legyenek, akik (legalábbis egy részük) nem fordulnak el tőlem látszólagos PÁLfordulásom miatt. Ami nem azt jelenti, hogy így most minden simán megy, de talán megvannak az alapfeltételei annak, hogy ne csak az érzelmek, hanem párkapcsolat szintjén is működjön a dolog. És ilyen szempontból szerencsésnek mondhatom magam, hogy most találkoztam Andrással és nem korábban, amikor csak elpuskáztam volna a nagy lehetőséget.

2011. december 13., kedd

Radnóti Szinház: Vágyvillamos

***SPOILER***
Blanche Du Bois úgy viselkedik, mint egy szemérmes, ártatlan úrinő. Ezzel sikerül magába bolondítania Mitchet, sógora egyik barátját. Aztán a „jóindulatú” sógor megsúgja Mitchnek: Blanche nemcsak jóval idősebb, mint amennyinek kiadja magát, de szülővárosában olyan mértékben nyújtott szexuális szolgáltatásokat férfiaknak, hogy végül kiutasították a településről. Mitchben egy világ omlik össze és szakít Blanche-sal.

A történet értelmezhető feminista szempontból: Mitch reprodukálja azokat az irreális elvárásokat, amelyeket a társadalom a nők felé általában közvetít. Blanche csak ezekhez alkalmazkodik, amikor hazugságot hazugságra halmoz. Sőt, szexuális szabadosságát is a társadalom kényszerítette rá, hiszen a családi birtok elúszása után valamiből meg kellett élnie (és tanári fizetésből ezek szerint az amerikai Délen se nagyon lehet).

De mi van, ha feltesszük: Mitch nem a promiszkuitást nem tudta megbocsátani Blanche-nak, hanem a hazugságot? Lehet, hogy elfogadta volna őt életkorával, múltjával, pszichés problémáival együtt, ha időben tud róluk. Blanche azonban egy irreális világot épített fel maguk köré, amely mellesleg nemcsak őt magát, hanem Mitchet is bizonyos elvárásoknak akarta megfeleltetni: mélységesen felháborodik, amikor Mitch nem öltöny-nyakkendőben, hanem a munkaruhájában jelenik meg a randevún. Jellemző, hogy Mitch ezt az utolsó randevún teszi, ahol az a célja – és végre el is éri - , hogy őszinték legyenek egymáshoz.

A néző gúnyos távolságtartással figyeli a lecsúszott déli úrilány manírjait, a pár köré felépített rózsaszín buborékot. Pedig körülöttünk is párok ezrei élnek úgy, hogy nem kommunikálnak őszintén egymással. Nyilvánosan édelegnek, mert ez az elvárás, és mert konfliktuskerülésből vagy azért, hogy a másikat meg ne bántsák (vagy el ne veszítsék), eltitkolják a hibáikat, a problémáikat vagy a baklövéseiket. Félnek attól, hogy ha a másik meglátja a valódi énjüket, elfordul tőlük. És ez gyakran meg is történik x év után, amikor a szerelem már alábbhagyott, és amikor a partner joggal érzi becsapva magát, amiért bizonyos dolgokat most kell megtudnia. Csakhogy az igaz szerelem hihetetlen mennyiségű dolgot képes elfogadni a másikban. Annyit, hogy magam sem hittem volna, ha nem látom.

2011. december 8., csütörtök

Pintér Béla Társulat: Kaisers TV, Ungarn

***SPOILER***

A lassan már elcsépelt időutazásos dilemma: megváltoztatható-e a jövőből a múlt? A magyar szabadságharc tábornokának a lánya visszaugrik 1881-ből 1848-ba, és mivel tanult a schwechati ütközetről az iskolában, elmondja apjának, hogyan lehetne a vereségre ítélt csatát megnyerni. Az apa kételkedve ugyan, de megfogadja a tanácsát. Mikor Amália visszatér 1881-be, egy másik világ fogadja, amelyben Magyarország leigázta az osztrákokat és az európai kontinens legerősebb nagyhatalmává vált.

Biztos sokan fantáziáltunk már arról, mi lett volna, ha egy erős és gazdag országba születünk (lehetőleg a mostani társadalmi pozíciónkba persze, és nem mondjuk utcaseprőnek). Sokan írtak például már arról, Edward Saidtól Allaine Cerwonkáig, mennyire más a helyzete egy egyetemistának vagy tudósnak Nyugaton és Délen/Keleten. Nekem alkalmam volt mindkettőt megélni. Jártam magyar egyetemre, ahol két ember kivételével a tanszék minden tanára szívességből tanított, és komoly problémát jelentett, miből másoltassunk nekik kulcsot, hogy a titkárnő megérkezése előtt el tudják kezdeni az órát; ahol mi, hallgatók láttuk el a könyvtárosi feladatokat társadalmi munkában; ahol csak egyetlen órához volt jegyzetünk, azt is 1978-ban adták ki és a fele a kommunista párt kongresszusaival foglalkozott. Ehhez képest most amerikai egyetemre járok, ahol a havi ösztöndíjam több, mint amennyit valaha munkával kerestem; ahol minden feladott szöveget megkapunk szöveggyűjtemény formájában; ahol világhírű tudósok tartanak előadásokat és olykor kurzusokat is; ahol az egyetem támogatja a külföldi kutatást és a konferenciákon való részvételt. Nemrég egy előadáson hallottam, hogy a magyar tudósok jelentős százaléka nem jár nemzetközi konferenciákra és nem publikál nemzetközi lapokban - nálunk már a doktoranduszok is megteszik. Egy olyan felosztásban, ahol Nyugaton születnek az elméletek és Keleten csak az esettanulmányok, és ahol a nyugati tudósok sokkal több megbecsüléssel, anyagi és intézményes forrással rendelkeznek keleti társaiknál, jelentősen közelebb vagyunk a tűzhöz, mint bárki más ebben a régióban. Az egyetem épületén belül a centrumban érezhetem magam – de ha kimegyek az utcára, egy periférián levő ország perifériára szorított társadalmi csoportjába tartozom. Elég skizofrén helyzet.

2011. december 5., hétfő

Lori Handrahan: Menyasszonyrablás Kirgizsztánban

A „lecsókolás” régi kirgiz hagyomány. Ha egy legénynek tetszett egy leány, engedélyt kért az apjától, hogy versenyt lovagoljon vele. A leány kapott 15 másodperc egérutat, meg egy vastag bőrostort, amivel rácsaphatott a legényre. Ha a legénynek sikerült a leányt utolérnie és ott lóháton megcsókolnia, megkérhette a kezét (bár nem biztos, hogy meg is kapta). Minthogy a nomád kirgiz népnél a nők is éppoly ügyes lovasok voltak, mint a férfiak, az a leány, akit ilyen módon „lecsókoltak”, vélhetően vagy meglehetősen ügyetlenke lehetett, vagy maga is akarta a dolgot.

Ezt a hagyományt tekintik a menyasszonyrablás alapjául. A mai változat viszont úgy történik, hogy 3-4 többé-kevésbé csontrészeg fiatalember beszáll egy autóba, és lesben áll egy ismerős vagy ismeretlen lány háza előtt. Amikor megjelenik, erőszakkal betuszkolják a kocsiba és már viszik is a vőlegény házához, ahol előkészített esküvői ünnepély fogadja. A lányt erőszakkal hozzákényszerítik egyik elrablójához, hacsak a rokonai időben meg nem mentik.

Én kifejezetten látok különbségeket a két módszer között. De a kirgizek a menyasszonyrablást ősi hagyománynak tartják, függetlenül attól, hogy régente nagyon másképp nézett ki. De hát az elvben múltunkban gyökerező hagyományok a jelenben teremtődnek. A „tradicionális magyar konyha” feliratú éttermekben nem kumiszt árulnak (a Magyar Vándor törzsfőinek nagy bánatára), hanem krumplit, paprikát és babot tartalmazó ételeket, noha ezek a növények csak Amerika felfedezése után jutottak el hozzánk. A sokak által hagyományosnak hitt kopjafás temetkezés valójában csak az erdélyi unitáriusok és reformátusok egy részére volt jellemző. Az az állítás sem állja meg a helyét, hogy a magyarok hagyományosan sokgyermekes családokban éltek. Maria Todorova szerint a XVIII-XIX. századi magyar falvakban a nagy háztartások nem a sok gyereknek vagy a „hagyományos” nagycsaládnak voltak köszönhetőek, hanem annak, hogy több önálló háztartás élt egy fedél alatt; és akkor még a bizonyos vidékeken bevett gyakorlatnak számító egykézésről ne is beszéljünk.

A hagyományokra hivatkozó érveléseknél tehát mindig gyanakodnunk kell: valóban létezett-e ilyen hagyomány? És ha igen, nem csak bizonyos elemeit ragadják ki vagy éppen ferdítik el egyesek akár tudatlanságból, akár mert ezzel igazolni tudják saját, amúgy megtámadható ideológiájukat?