2020. december 29., kedd

Tengerentúl, avagy mit kell tudnia egy háztartási alkalmazottnak

Ez a film egy különleges iskolába visz el. Itt készítik fel a filippínó lányokat arra, hogy a tengerentúlon - jellemzően egyébként nem Európában, hanem a Közel-Keleten - bentlakó háztartási alkalmazottak legyenek. A gyakorlati készségeken túl, mint a gyerekfürdetés vagy az ágyazás, azt is megtanítják nekik, milyen jogaik vannak és mi történik, ha a munkaadó ezt megsérti. Mindannyian közvetítőirodán keresztül kerülnek külföldre, így ha alkalmazóik megszegik a szerződésben leírtakat - például nem adnak nekik ellátást vagy szexuálisan zaklatják őket - azt azonnal jelenteniük kell, és akkor az iroda lép fel az alkalmazóval szemben. Emellett azért praktikus fogásokat is tanulnak arra, hogyan szereljenek le egy szexuálisan rájuk támadó férfit.
Nekem kifejezetten tetszett, hogy a lányok képzése ilyesmire is kitér, és azon szereplők történetei alapján, akik szolgáltak már külföldön, bizony sajnos szükség van ezekre az információkra és készségekre. Csak közben azon gondolkoztam: ki tanítja meg mindezt azoknak a lányoknak (akár a Fülöp-szigeteken, akár itt Európában), akiket nem munkaadójuk, hanem saját családtagjuk zaklat vagy bántalmaz, akár szexuálisan? Ők honnan fogják tudni, kihez fordulhatnak és hogyan védhetik meg magukat?

2020. december 25., péntek

A megbírságolt történész esete

A hír maga itt olvasható: https://www.theguardian.com/education/2020/dec/21/court-fines-historian-over-claims-holocaust-survivor-lesbian-affair?CMP=Share_iOSApp_Other&fbclid=IwAR3etP2Txw_r1lwRtS2GAoArBbVSmrS0atXFWQsgDLkRnFN3k1df0vdzZvg

Nézzük csak meg kicsit közelebbről. Ugye az érintett - "Gerda" - tíz éve halott, tőle tehát már nem tudhatjuk meg, mi volt közte és a kápó között (és ezek szerint később se írt vagy beszélt erről barátoknak, naplóban stb.) Tehát amire hagyatkozhatunk, az "Liese" vallomása, aki szerint kizárt, hogy Gerda és a kápó szexeltek volna, merthogy fel voltak öltözve. Ez már eleve elég érdekes érvelés, mármint tegye fel a kezét, aki sose szexelt teljesen felöltözve. Abban a jelenetben, amit Liese leírt (Gerda az ágyon fekszik, a kápó mellette ül, Liese a kápó hátát és Gerda lábát látja) simán történhetett szex a két nő között (kézzel sokmindent el lehet intézni észrevétlenül, akár egy zsúfolt hálóteremben is). Ez az egyik probléma. A másik: muszáj két nőnek szexelnie ahhoz, hogy leszbikus kapcsolat legyen köztük? Ez ugye egy visszatérő kérdés a leszbikus történelemben, felmerült pl. az úgynevezett "bostoni házasságok" kapcsán (ezt a szót a 19. században használták olyan együtt élő nőkre Amerikában, akik szoros érzelmi kapcsolatban álltak). Maga Liese is elismeri, hogy a kápó viselkedése arra vall: szerelmes volt Gerdába. Gerda érzéseiről nem tudunk semmit, de ha hasonlóan érzett, a kápó rendszeresen bement hozzá a hálóterembe és még akkor is követte, amikor Gerdát áthelyezték Bergen-Belsenbe, ki merné állítani, hogy ez nem volt leszbikus szerelem csak azért, mert nem szexeltek? És mégis, mintha Hájková ellenfelei a testi érintkezésre hegyeznék ki a dolgot - ami mutatja, mennyire szexualizálja kultúránk a párkapcsolatokat, köztük a leszbikus kapcsolatokat is, amelyekben pedig (pláne a szexuális forradalom előtt) egyáltalán nem mindig játszott lényeges szerepet a testiség.

Persze Gerda lánya talán azért hangsúlyozza ki ezt a vonalat, mert ebbe lehet a legjobban belekapaszkodni, márpedig ő nagyon nem szeretné, ha az anyját bárki leszbikusnak gondolná. (És nyilvánvalóan a leszbikusság a gond, nem mondjuk az, hogy egy kápó volt a partner, hiszen kifejezetten a testiséggel kapcsolatos bizonyítékokat akarja újraértékeltetni.) Ez egyáltalán nem egyedi eset. Mikor a Labrisz tagjaival ellátogattunk Galgóczi Erzsébet szülőházába Ménfőcsanakon, az írónő minket körbevezető rokona kitartóan állította, hogy Galgóczi heteroszexuális volt, csak "történetesen írt egy leszbikus tárgyú regényt". Volt ismerősöm, aki szerette volna egy ismert magyar leszbikus levelezését kutatni a levéltárban, de szembesült vele, hogy az illető örökösei 100 évre titkosították azt. A leszármazottak hevesen próbálják megakadályozni, hogy felmenőjük hírnevén folt essék, legalábbis Gerda lánya erre hivatkozva indított pert. De vajon tényleg a felmenő érdekére gondolnak, vagy a sajátjukra? (És ugyanez a kérdés feltehető azzal az anyukával kapcsolatban, aki aggódva inti fiát, nehogy túl "buzis" szerkóban menjen ki az utcára - attól fél vajon, hogy bántani fogják ezért a fiút, vagy attól, hogy kiderül a melegsége és ezért valaki esetleg őt mint szülőt hibáztatja?) Vajon hány olyan nő van, aki életében büszkén élte meg leszbikusságát, de az utókor ezt már sosem tudja meg, mert prűd gyermekei és unokái eltüntetik a nyomokat?

2020. december 23., szerda

Beadassam vagy ne? - a koronavírus-oltás történetének tanulságai

Ágoston László fantasztikusan alapos cikkében (aminek ezúton egyben reklámot is csinálok, itt olvasható: https://joszo.hu/koronavirus-oltas/) elmagyarázza azt is, ami sokakban kérdéseket vet fel: hogyhogy ilyen rövid idő alatt elkészült a koronavírus elleni oltás. Hát úgy, hogy ezt az államok prioritásként kezelték, egy csomó zsét adtak rá meg egy csomó új embert vettek fel a kutatóintézetekbe, akik csak ezzel foglalkoztak. Meg persze a bürokrácián is könnyítettek kicsit, plusz megvariálták a tesztelést. Így sikerült egy évnél rövidebb idő alatt védőoltást kifejleszteni.
Először is mindenképpen tiszteletemet fejezem ki azok előtt a tudósok előtt, akik részt vettek a védőoltás kifejlesztésében (és igen, én be fogom adatni, mert nem kívánom veszélyeztetni saját magam és környezetem egészségét, valamint nem kívánok hozzájárulni a gazdaság és az egészségügy összeomlásához). Viszont elgondolkodtam: ezek szerint ilyen gyorsan megoldódik egy egészségügyi probléma, ha prioritásként kezelik? Mert azt láttuk, mi történik, ha valamit nem kezelnek prioritásként. Az AIDS betegséget 1981-ben, csaknem 40 éve azonosították, mégsincs azóta se gyógymódja, sőt védőoltás se ellene - nem olyan régóta elérhető csak (már ahol) a PreP nevű gyógyszer, ami meggátolja a HIV-fertőzést, de ezt rendszeresen kell szedni, tehát nem olyan, hogy egyszer vagy kétszer beoltatod magad és védve vagy. Mindeközben pedig 2019-ben 38 millió HIV-fertőzött élt a világon és kb. 690 ezren haltak bele (forrás: UNAIDS). Hogy mi lehet a különbség oka? A 80-as években Ronald Reagan, aki volt annyira hülye, hogy őszinte legyen (most nem akarom egy másik, jóval későbbi amerikai elnökhöz hasonlítani e tekintetben) nyilvánvalóvá tette: mivel az AIDS "a buzik betegsége", nem prioritás a gyógymódját keresni. Nem is igazán ölt bele pénzt. (Ez indította útjára az ACT UP! csoportot és közvetve a teljes queer aktivizmust.) A későbbi amerikai és egyéb politikusok nagy része már rájött, hogy a politikai korrektség egyre inkább elvárás (már ahol), úgyhogy ezt nem mondták, de attól még gondolhatták. És mivel a HIV szerencsétlen módon olyan társadalmi csoportokat érint nagyobb mértékben - melegek, feketék, drogosok, szegények - akik amúgy is perifériára szorultak, a hatalom képviselői kisebb problémának tekintik, mint a koronavírust, ami egyáltalán nem válogat és több politikai vezetőt is megfertőzött már.
Tudom, hogy minden fertőzés különböző, és mivel a HIV az immunrendszert támadja, nyilván nehezebb ellene védekezni is. Ezzel együtt a kevesebb mint egy év, ami a Covid-19 elleni vakcina kifejlesztéséhez kellett, durva ellentétben áll azzal a 40 évvel, ami alatt HIV-fertőzés ellen nem sikerült ilyet létrehozni. És természetesen nem azt akarom mondani, hogy problémásnak ítélem a koronavírus elleni oltásba fektetett időt, energiát és pénzt. Épp ellenkezőleg. A koronavírus kapcsán az államok és a kutatóintézetek megmutatták: ha prioritásnak tekintenek egy járványt, akkor nagyon gyorsan nagyon hatékonyak tudnak lenni. Azt szeretném, hogy a koronavírus-vakcinák véglegesítése után ugyanilyen energiával vessék bele magukat a HIV gyógymódjának és az az elleni védőoltásnak a kutatásába.

2020. december 15., kedd

Szülői láthatás kétlaki családoknál

https://index.hu/kulfold/2020/11/30/becsi_magyar_ugyvedno_biztositjak_a_szuloi_lathatasokat/?fbclid=IwAR1dKvXaLq32JHhSPd5o3vRooyIfU7CM_iPu2K7X8Y5DXwwEXYO3K0dYWGo Veronika (akit ezúttal nem azért emlegetek keresztnéven, mert ebben a blogban az egyenlőség elve alapján ezt szoktam, hanem mert személyes ismerősöm) arról beszél, hogyan oldják meg a szülői láthatást olyan családoknál, ahol az elvált szülők a határ két oldalán élnek. Külön kitér arra, hhogy ha a látogató szülő potenciálisan veszélyt jelent a gyerekre, akkor kijelölt központokban találkozhat csak vele, illetve tiszteletben kell tartani a gyerek kérését, ha nem akar beszélni külön élő szülőjével.

 Magyarországon a családon belüli erőszak ellen küzdő aktivistáknak régi problémája a kényszerláthatás. A magyar bíróságok ugyanis gyakran a bántalmazó szülővel is előírják a láthatást, azzal az indokkal, hogy a gyerekeket nem verte, "csak" a feleségét. Ennek a gyakorlatnak az alapja a magyar állam és intézményei beteges ragaszkodása egy olyan családképhez, amely szerint minden gyereknek szüksége van vér szerinti apjára és vér szerinti anyjára, mert csak ez az igazi család - ezért a szivárványcsaládban az azonos nemű partner nem fogadhatja örökbe párja gyerekét, és pont ma szavaznak arról a törvényről, amely gyakorlatilag lehetetlenné tenné egyedülállóknak az örökbefogadást. Pedig a vér szerinti kétszülős család egyáltalán nem mindig egy szerető, támogató közeg, és sok gyerek járna jobban, ha a "férfimodellt" (bármi legyen is az) nem erőszakos vér szerinti apja, hanem anyja új partnere, esetleg egy szerető nagypapa vagy más rokon biztosítaná. Még ha őt soha nem is ütötte meg az apja, egy gyereknek iszonyú trauma azt látni, hogy édesanyját bántják. Különösen, mert ilyenkor automatikusan arra gondol: ez vele is megtörténhet. (Hányan szeretnénk egy szobában aludni egy sorozatgyilkossal, aki minket személy szerint sose bántott?) És sajnos meg is történik olykor, mint a (csak) egy évvel ezelőtti győri tragédia esetében, amikor a börtönből frissen szabadult bántalmazó minden felügyelet nélkül láthatásra vihette a gyerekeket magához - és kettőt meg is ölt, kishúguk szeme láttára. A bántalmazó mindenáron hatalmat akar gyakorolni valaki fölött, kontroll alatt akarja tartani a családját - és ha volt feleségéhez vagy élettársához már nem fér hozzá, a gyerekekkel teszi ugyanezt. Láthatóan az osztrák hatóságok fel vannak készülve erre és megvannak a módszereik, hogy megvédjék a gyerekeket a bántalmazó szülőtől. De jó lenne, ha azok a gyerekek is védelemhez jutnának, akiknek mindkét szülője Magyarországon él.

2020. december 7., hétfő

Brian élete - a meghiúsult emberrablás

Mivel nagy megdöbbenésemre léteznek olyan emberek, akik nem látták a Brian életét, röviden összefoglalom a jelenetet. A Júdea Népe Front (képünkön) azt tervezi, hogy elrabolja Pilátus feleségét, és így kényszeríti ki, hogy a kormányzó eleget tegyen követeléseiknek. A palotában azonban összetalálkoznak a Júdeai Nemzeti Fronttal, akik ugyanezt tervezik. A két csoport egymásnak esik, a palotaőrök meghallják, a projekt persze befuccsol, és többet nem mesélek róla, mert unom mindig kitenni a spoiler warningot.
A magyarországi feminista és LMBT+ aktivizmus időnként erősen hasonlít a júdeai felszabadító mozgalmakra: mindig van valaki a mozgalmon belül, akit ellenségnek lehet kikiáltani. Egy időben egyes feministák kijelentették, hogy aki nem-bináris, transz vagy transzbarát, az nem lehet "igazi feminista" - még akkor se, ha amúgy fontos munkát végez a nők egyenlőségéért. Most aktuálisan a külföldön élő aktivisták vannak célkeresztben, akiket olykor simán lehazaárulóznak (ld. https://mmreflexiok.blogspot.com/2020/04/csengetett-mylord-emlekezzen.html), gyávának minősítenek (pedig szerintem baromi nagy bátorság kell ahhoz, hogy valaki a nulláról újrakezdje máshol, főleg egy olyan országból jövet, amellyel kapcsolatban egyre erősebbek az előítéletek egész Európában) vagy rájuk sütik, hogy nem is igazi aktivisták, mert csak online tudnak tevékenykedni vagy azt tartják hatékonyabbnak (most lépjünk túl azon a mellékes tényen, hogy a koronavírus-járvány kezdete óta szinte minden aktivizmus a virtuális térbe költözött). 

 Amit én gondolok az egészről: egyrészt egy aktivistának igenis jogában áll, hogy ne minden döntését az aktivizmusa határozza meg (sőt kell is, hogy legyenek ilyenek, mert ha valaki mindenét beáldozza a mozgalom oltárán, az hamar kiégéshez vezet). A külföldre költözés akár segítheti is az aktivizmust - nemcsak azért, mert ott megismerkedhetünk más szervezetekkel, módszerekkel és lehetőségekkel, hanem mert a magyarországi cselekvési lehetőségek egyre szűkülnek. Én még emlékszem, hogy a 90-es évek első felében gyakorlatilag csak olyan melegek (és nem véletlenül nem írok itt LMBT-t) vállalták magukat nyilvánosan, akik szabadúszók vagy önálló vállalkozók voltak; egy srácot ismertem, aki alkalmazottként coming outolt a munkahelyén, azonnal kirúgták, ő összeomlott és hosszú időt töltött a pszichiátrián. Egy percig sem kárhoztatom azt az embert, aki - ha foglalkozása miatt a szabadúszás nem praktikus vagy nincs meg hozzá a kezdőtőkéje - inkább külföldön vállal munkát, mert ott egyrészt nem kell az állása elvesztésétől tartania, másrészt nem szipolyozza ki olyan mértékben a munkahelye, hogy ne maradjon másra ideje. 

Másrészt fogadjuk el, hogy különböző emberek különböző módszereket preferálnak. Ha közös a cél, akkor összefogni kellene és közösen cselekedni vagy legalábbis támogatni egymást. A Júdea Népe Front és a Júdeai Nemzeti Front akár dönthetett volna úgy, hogy közösen rabolják el Pilátus feleségét, és akkor az akció sikerrel járhatott volna. (Egyébként azt olvastam, ezt a történetszálat pont a 70-es évek polgárjogi mozgalmainak szétdaraboltsága ihlette.) Az LMBT+ aktivisták is dönthetnének úgy, hogy nem egymást fikázzák, hanem felismerik, hogy közös ellenségük van: az egyre durvábban heteronormatív és kirekesztő állam.

2020. november 20., péntek

Üdvözöljük Csecsenföldön

***SPOILER*** Menekültnek lenni mindig nehéz. Az ember otthagyja az otthonát, kedves tárgyait, a neki kedves embereket, feladja karrierjét és ambícióit, és a nulláról kell újrakezdenie egy olyan országban, amelyről esetleg semmit se tud. Azok a melegek és leszbikusok, akik a csecsenföldi meleg genocídium elől menekülnek, még nehezebb helyzetben vannak. Közvetlenül elsőként Oroszországba tudnak menekülni, annak vezetője azonban Alijev csecsen elnök szövetségese, aki nem nyújt nekik védelmet. Így ezeknek a fiataloknak akár hónapokig kell egy lakásban vagy egy védett házban várakozniuk, míg valamelyik ország vízumot ad nekik; ezalatt még a lábukat se tehetik ki az utcára, és összerezzennek, ha zajt hallanak a bejárati ajtó felől. Sokuknak nemcsak a csecsen államtól kell tartaniuk, hanem saját családjuktól is, sok csecsen szerint ugyanis a homoszexualitás szégyent hoz az egész családra, és ezt csak a meleg vagy leszbikus családtag megölésével lehet lemosni. Szemben más menekültekkel, akik külföldről örömmel skype-olnak otthon maradt szeretteikkel vagy akár segítenek is nekik új hazára találni, az LMBT menekültek új országba költözésükkor rokoni szálaikat is elvágják. A film egyik szereplője utazása előestéjén rádöbben: jó eséllyel soha többé nem fog megszólalni az anyanyelvén. Az sem véletlen, hogy az egyetlen olyan ember, aki arccal-névvel vállalja magát és bírósági eljárást indít Csecsenföld ellen, kakukktojás ilyen szempontból: egy orosz fiatalember, akit üzleti útja során tartóztattak le a csecsen hatóságok, és akinek családja elfogadta a melegségét, sőt sikerült őket is külföldre menekíteni. Mások nem mernek felszólalni, még a biztonságos külföldi országból sem, nehogy családjuk vagy a csecsen hatóságok megtalálják őket. Pedig létfontosságú lenne, hogy minél többen felszólaljanak, hiszen Alijev tagadja a meleg genocídium vádját, azzal érvelve, hogy az ő országukban nincsenek is melegek.
Számomra a film egyik üzenete, hogy a láthatatlan homofóbia sokkal veszélyesebb, mint a látható. És bár a mi országunkban nem üldözik olyan formában a melegeket, mint Csecsenföldön (és ne is tegyék), a láthatatlan homofóbia nálunk is létezik. Csecsenföldhöz hasonlóan itt is számos család van, amely nem fogadja el a nemi és szexuális sokszínűséget, és ha meg nem is öli, de durván bántalmazza LMBT+ családtagjait. A család elől pedig bizonyos szempontból nehezebb elmenekülni, mint egy homofób állam elől - főleg most, hogy az online oktatás miatt a fiatalok reggeltől estig össze vannak zárva velük. Ma, a gyerekek világnapján gondoljunk azokra a gyerekekre (is), akik nemi identitásuk vagy szexuális irányultságuk miatt kényszerülnek bántalmazást elszenvedni a családjukban.
(A film vasárnap estig megtekinthető a Verzió Emberi Jogi Dokumentumfilm-fesztivál keretében online. https://www.verzio.org/hu/2020/filmek/udvozoljuk-csecsenfoldon, a képek forrása ugyanitt.)

2020. november 17., kedd

Hanna Arendt: The Origins of Totalitarianism

Ennek a könyvnek még az update-elt verziója is a 60-as évekből való, úgyhogy alapanyagként igazából csak a hitleri Németország és a Szovjetunió kerülhetett szóba; Hanna Arendt a kelet-európai szocialista, illetve spanyol és portugál fasiszta diktatúrákat nem tartotta vegytiszta totalitariánus rendszereknek, Ázsiával pedig valamiért (talán az infóhiány miatt) nem foglalkozott. Ezen korlátozott számú esettanulmány ellenére számos meglátása ma is érvényes (bár van, ami nem, például hogy a totalitariánus vezetők nem akarnak dinasztiát alapítani - Észak-Koreában de). Például van egy olyan gondolata, hogy a totalitariánus rezsimnek nincs szüksége valódi terrorra; elég, ha az emberek állandó fenyegetettségben élnek tőle. Páran csodálkoznak, miért cirkulálnak éjszakánként TEK-esek a budapesti utcákon, hát ezért.
Arendt szerint a totalitáriánus rendszereknek előfeltétele az atomizált társadalom. A totalitariánus ideológia ugyanis egy olyan világmagyarázatot kínál, amely gyakran totálisan ellentmond az emberek tapasztalatainak - viszont minél kevesebb emberrel van közeli kapcsolatunk, annál kevesebb tapasztalathoz férünk hozzá, és nem kérdőjelezzük meg az ideológiát. Persze az internet látszólag megoldja ezt a problémát, ám azt tapasztalom: akik az ideológia feltétlen hívei, simán kamunak bélyegeznek és elutasítanak minden olyan cikket vagy posztot, ami arról szólna, hogy Magyarország nem teljesít jobban. (Ma volt egy beszélgetés a Medián és a Mérték által végzett közvélemény-kutatásról, ami a magyarok médiafogyasztását vizsgálta; ebből többek között kiderült, hogy elég sok kormánypárti olvassa ugyan az ellenzéki médiát, de automatikusan hiteltelennek minősíti.) Ha valakinek a személyes közeli ismerőse tapasztalja meg - például - a kórházakban uralkodó áldatlan állapotokat, az már nyilván meggyőzőbb, de a hagyományos közösségek felbomlasztásával és a társadalom polarizálódásával egyre kevesebb az olyan közeli ismerősünk, akit tényleg megbízható információforrásnak tekintünk. (Mondjuk azért a kormánypárti magyar politikusok még a meglevő kevés emberi kapcsolattól is fenyegetve érzik magukat, nem véletlenül vetették fel pár hónapja a Facebook korlátozását - és valószínűleg ezt még nem adták fel.) 

 Ami a médiát illeti, tény, hogy Magyarországon sok médium elég egyértelműen vagy kormánypárti, vagy ellenzéki. Objektív tájékoztatást leginkább a nemzetközi médiából kaphatnánk, és ezek a neves nemzetközi lapok azok, amelyek talán meggyőzhetnék az ideológia elvakult híveit is, továbbá valós és nem torzított képet mutatnának az Európai Unió többi országáról, ha már a magyarok mostanság erről saját szemükkel nem tudnak meggyőződni (erről bővebben itt: https://mmreflexiok.blogspot.com/2020/08/a-vilag-egyetlen-zold-orszaga.html). Sőt, ha lennének külföldi ismerőseik, ők még hitelesebb infóforrást képezhetnének. Ezért mindenképpen meg kell akadályozni, hogy a lakosság olvasson idegen nyelveken, különösen angolul, amin ugye a legtöbb ilyen anyag megjelenik - korábban már írtam arról, hogy a nyelvtudás a demokratikus gondolkodás alapvető eleme: https://mmreflexiok.blogspot.com/2019/12/marina-ottaway-democracy-challenged.html. Az iskolák miatt nem kell aggódni, hiszen ott már olyan körülményeket teremtettek, hogy egy-két harcos lelkű Don Quijotén kívül szinte senki nem megy közoktatásba tanítani, ha van más opciója. Óvodáskorban azonban másképp működik a nyelvtanulás: ilyenkor a gyerekek még ugyanúgy sajátítják el az idegen nyelvet, mint saját anyanyelvüket, tehát még szar pedagógus mellett is megtanulhatnak angolul. Ezt gyorsan meg kellett akadályozni, ezért találták most ki, hogy megszüntetik az óvodai nyelvoktatást. Egy épülő totalitariánus rendszerben semmi sem történik véletlenül. (képek: Telex.hu, babaszoba.hu)

2020. november 9., hétfő

Kiváló dolgozók - szeressük a !Kung népet (de ne így)

A darab kezdetén rövid ismertetőt hallunk a !Kung népről (a ! egy csettintő hangot jelöl), akiket az idősebbek busmanok néven ismerhetnek Jamie Uys "Az istenek a fejükre estek" című filmjéből (innen a kép, forrása port.hu). A darab a !Kung társadalmat egyfajta idealizált ősközösségként jeleníti meg, ahol a nőket tisztelet övezi (hiszen ők szerzik az élelem nagy részét), az emberek mindent megosztanak egymással, napi 3-4 óra munkával megszerzik a napi betevőt, és közösen gondoskodnak a gyerekekről, az idősekről és a fogyatékossággal élőkről. Ezek az információk egyébként véletlenül antropológiai forrásokon alapulnak, bár ezeket részben megcáfolták azóta (pl. https://fistfulofscience.wordpress.com/2010/10/12/the-affluence-of-the-kung-san-has-been-greatly-exaggerated/) - mindenesetre elfelejtik említeni, hogy ennek a "paradicsomi boldogságban" élő népnek a tagjai sose mosdanak, kezdetleges eszközeikkel egy gyökér meghámozása is komoly fizikai erőfeszítést igényel, napi 10-15 kilométert is gyalogolniuk kell a kajáért, és sokan közülük alultápláltak, különösen a száraz évszakban. Úgyhogy talán ne ez legyen az a társadalom, amiben élni szeretnénk.


Ennél sokkal nagyobb baj, hogy !Kungok bemutatása nem szorítkozik Mácsai narrációjára, hanem a társulat színészei meg is jelenítik a !Kungokat. Ez úgy történik, hogy nevetséges fekete parókákban, sötétre mázolt arccal megjelennek egy dobozban és kórusban kántálják népük vélt alapelveit egyfajta feltételezett !Kung akcentussal, ami abból áll, hogy minden szó első szótagja helyett csettintenek, továbbá nem használnak névelőket és ö vagy ü betűt. Ebből olyasmik jönnek ki,hogy "No !kaja !tékes" (=a nő munkája értékes). Mindenki saját megítélésére bízom, hogy ez vajon mennyire tükrözi egy !Kung ember !Kung vagy akár magyar nyelvű megszólalását, merthogy nem is erről szól a dolog. Annak a színházi eszköznek, hogy fehér színészek feketére maszkírozzák magukat és egyfajta sztereotíp képet jelenítenek meg színesbőrű emberekről, ugyanis jelentős hagyománya és neve van: ez az úgynevezett blackface, ami Amerikában is népszerű volt a 20. század első feléig, ma viszont a durva rasszizmus példájának tekintik és mélységesen elítélik. (A pontosítás kedvéért: a blackface elítélése nem azonos annak hangoztatásával, hogy minden színész csak olyan figurát játszhasson, akinek a bőrszíne megegyezik a sajátjával - erről már írtam itt: https://mmreflexiok.blogspot.com/2019/02/frida-kalid-artur-csalad-esze.html. A blackface-szel nem is feltétlenül a smink a legnagyobb baj, hanem az, hogy rendszerint erősíti a feketékkel kapcsolatos sztereotípiákat.) Korábban írtam már arról, hogy a magyarok faji problémákkal kapcsolatos gondolkodása évtizedekkel marad el a nyugati országok mögött (https://mmreflexiok.blogspot.com/2019/04/david-fanshawe-african-sanctus.html). Abban az évben, amikor a világ más részein kiállnak a fekete életek értékéért, ledöntik a volt rabszolgatartók szobrait és amerikai alelnöknek választanak egy színesbőrű nőt, egy magát progresszív gondolkodásúnak tekintő budapesti színházi előadás - amely egyébként pont a társadalmi tudatosságot próbálja erősíteni azzal, hogy felhívja a figyelmet a gondoskodó (leginkább női) munkák értékére - az afrikaiakat olyan sztereotípiákkal ábrázolja, amelyek már 50 éve is tiltakozást váltottak ki a fekete polgárjogi aktivistákból. És ennek fényében számomra a darab egyéb társadalmi mondanivalója sem az alkotók tudatosságát jelzi, inkább azt, hogy a profit reményében meglovagoltak egy divathullámot.

2020. november 7., szombat

Öröklött árnyaink

A rendező, aki saját családjának történetét dolgozza fel a filmben, egy helyen megjegyzi: nagyanyja a fényképeken gyakran mosolyog, pedig ő egyáltalán nem így emlékszik rá. És nemcsak a nagymama, hanem általában mindenki mosolyog a fényképeken - azok a gyerekek is, akiket szüleik vagy nagyszüleik durván bántalmaztak.
A fényképeken az emberek hajlamosak eljátszani a családi boldogságot - ezzel szerintem azért elég sokan tisztában vannak. Ám nemcsak a fényképeken tesznek így, hanem általában a környezetük felé is. Gyakran még a tágabb család sem látja, hogy problémák vannak, mert "nem illik kiteregetni a családi szennyest", erős tabuk élnek a társadalomban azzal szemben, hogy valaki felfedje a családjában levő problémákat. Ezek a tabuk még erősebbek egy gyerek esetében, akit egyrészt nem vesznek komolyan, másrészt elvárják, hogy tisztelje szüleit, hálás legyen és engedelmeskedjen nekik. Ha a bántalmazott gyereknek nincs felnőtt szövetségese, nemigen tud segítséget kérni. És ha van is, gyakran előfordul, hogy a kívülállók hitetlenkednek, hiszen ők csak a mosolygós családi fényképeket látják. "Nem tudom elhinni róla, olyan kedves ember..." Ha megértjük, hogy kívülállóként egy családnak csak a felénk mutatott arculatát láthatjuk meg, a belső történéseit szinte soha, több esélyünk van segíteni az áldozatoknak is. (Fotó: Verzió 2020 Filmfesztivál honlapja https://www.verzio.org/hu/2020/filmek/oroklott-arnyaink)

2020. október 26., hétfő

Miért éppen Alaszka, avagy a többezer Fleischman doki országa

Ugye emlékszünk még ennek a 90-es évekbeli kedvencnek a kerettörténetére? Adva van egy tehetséges, ámde csóró new yorki zsidó fiú, aki szerződést köt Alaszka állammal: ennek értelmében az állam fizeti neki az orvosi egyetem tandíját, cserébe ő utána két évig egy isten háta mögötti alaszkai kisvárosban, Cicelyben dolgozik majd háziorvosként. Ez az alaphelyzet ugyanúgy a sorozat abszurd humorának megnyilvánulása, mint az erdő közepén szó szerint buborékban élő hiperallergiás hipochonder vagy az öreg indián szelleme, akit kizárólag Ed lát. 

 A magyar vezetők azonban ihletet kaptak a sorozattól, ugyanis az új egészségügyi törvény értelmében az egészségügyi dolgozókat az állam 1+1 évre oda helyezi át, ahova akarja. Ez azonban rájuk nézve sokkal súlyosabb következményekkel jár, még akkor is, ha eltekintünk attól, hogy Fleischman doki fiktív szereplő. Egyrészt ő ugye eleve úgy kezdte az egyetemet, hogy ezt tudta, így kalkulálta a jövőjét - egy mai magyar orvos viszont tök nem készült erre, és esetleg jó oka lehetne azon a településen maradni, ahol eddig dolgozott (például ott élnek az idős szülei, akiket gondoznia kell, uram bocsá' egy ottani oktatási intézményben kezdett el egy továbbképzést). Az sem mindegy, hogy valakit a karrierje elején helyeznek-e az isten háta mögé, amikor még kevesebb dolog köti helyhez - oké, Fleischmannek van egy menyasszonya, de egy ilyen viszonyt azért könnyebb távkapcsolatként működtetni, mint egy négygyerekes családot, ahol esetleg a két szülőt különböző településekre vezényelték. Fleischman általános orvos és a maga ura, a magyar egészségügyi dolgozók többsége azonban több kollégával együtt dolgozik egy intézményben, ahol megvannak a szerepek és a hierarchia, és mindez felborul, ha mondjuk az osztályvezető főorvost váratlanul eltávolítják. (Hannah Arendt szerint a totalitáriánus rendszerekre jellemző, hogy folyton áthelyezik az embereket, nehogy a Vezéren kívül bárki más is hatalomhoz jusson - de ami az adminisztrációban maximum káoszt okoz, az az egészségügyben tragédiát.) Fleischman dokinak a jelek szerint fizetik a szállását és ellátását, az új magyar törvény erről nem gondoskodik. Végül az sem mindegy, milyenek a munkakörülmények. Cicelyben meglepően jó a rendelő felszereltsége, ha pedig laborvizsgálatra van szükség, a doki elküldi az anyagot Anchorageba, és másnap már jön vissza a lelet. A magyar állami egészségügy szerintem még a nagyvárosokban sem éri el ezt a szintet. És még van egy apróság. Fleischman dokinak nincs magánpraxisa, a magyar állami egészségügyben dolgozók közül sokaknak viszont van. Mivel az új törvény a másodállás vállalását is megtiltja az orvosoknak, választaniuk kell - és akik megszokott helyükön, megfelelő munkakörülmények között, eddigi lakhelyükön szeretnének dolgozni, azok a magánpraxist választják majd.
Kedvem lenne lecseszni a sorozat alkotóit, amiért ők voltak az értelmi szerzői ennek az őrültségnek - de hát szegények nyilván nem számítottak arra, hogy Abszurdisztánban megvalósulnak a forgatókönyvírók legőrültebb ötletei. Úgyhogy inkább a magyar vezetésnek üzenem: gondolja át ezeket a tényezőket és az egészségügyi dolgozók által benyújtott tiltakozásokat, és írja át a törvényt. Magyarországon élő honfitársaimnak pedig üzenem, ne lepődjenek meg, ha az erdőben sétálva egy hatalmas fehér buborékházat vagy egy láthatatlan emberrel beszélgető indián fiút pillantanak meg.

2020. október 19., hétfő

Maddy, a modell - avagy kamera előtt mindenki elfogadó

Madeline Stuart Down-szindrómás szupermodell, divatbemutatókon és jótékonysági eseményeken lép fel. Értelmi sérült és súlyosan beszédhibás. Ám amerre csak jár, mindenki kedves vele, vadidegenek fogadják mosolyogva lelkes öleléseit, rajongói szelfiznek vele az utcán, a parton a srácok minden további nélkül beveszik a kosarazásba. Persze ebben közrejátszik Maddy közvetlen személyisége, azok a külső jegyei (pl. a haja vagy az alakja), amelyek ép szemmel nézve is beleillenek a hagyományos szépségideálba, illetve az a tény, hogy a film nagy részét az USÁ-ban és Ausztráliában forgatták, ahol egyrészt elfogadóbbak a fogyatékossággal élők felé, másrészt eleve sokkal közvetlenebbek az emberek. Biztos sokan vannak olyanok is, akiknek az előítéletei a személyes találkozás hatására leomlanak (és Maddynek tényleg tehetsége van megszerettetni magát) - de azért (Magyarországon legalábbis) nem annyira ritka, hogy türelmetlenek vagy elutasítóak egy értelmi fogyatékos emberrel. A filmet nézve nem tudtam nem arra gondolni: akkor is mindenki ilyen kedves és türelmes lenne Maddyvel, ha nem kísérné őt egy filmes stáb?
Sokszor halljuk azt az érvet: nem érdekes, ha egy közszereplő előítéletes az LMBTQ emberekkel/migránsokkal/ fogyatékossággal élőkkel stb. szemben, csak ne fejezze ki nyilvánosan. Tény, hogy sokkal nagyobb a súlya egy közszereplő előítéletes megnyilvánulásainak, és ilyen szempontból különösen mérlegelniük kell, mit mondanak és mit nem. Azzal viszont nem értek egyet, hogy semmi baj azzal, ha a magánéletében előítéletes. Ugyanis előfordulhat, hogy a magánéletében, a közvetlen környezetében is van egy Maddy vagy egy transz ember vagy valaki más, aki ezeknek az előítéleteknek a gyakorlati következményeit a saját bőrén érzékeli. A filmből kiderül, hogy Maddy is számos elutasítást kapott (egyetlen ilyen diszkrimináló eseményszervező nyilatkozik is, persze úgy tüntetve fel, hogy ő csak jót akart Maddynek, pedig elég gyenge az érvelése), és az anonimitás biztonságából egy csomóan nagyon sértő dolgokat tweetelnek róla. Szóval nem, nem elég az, ha egy közszereplő megtartja az előítéleteit magának; arra is szükség lenne, hogy dolgozzon rajtuk és aktívan próbálja meg lebontani őket. Nemcsak ő, hanem mi mindannyian. Amíg pedig ez megtörténik, csak azt tudom javasolni a fogyatékossággal élő gyerekek szüleinek: mindig legyen náluk egy profi filmes kamera. (fotó: popsugar.uk)

2020. október 17., szombat

Modern család avagy aki másnak vermet ás, az ő mobilja esik bele

Ebben az epizódban (az évadot és a számot nem tudom) Haleyt egy kihágás miatt közösségi munkára ítélik szemétszedés formájában. Alex kárörvendve megy ki a műút mellé, hogy képeket csináljon nővéréről szemétszedés közben és föltegye az Instára. Közben azonban beleejti a mobilját a csatornába. Konkrétan le kell másznia, hogy kihalássza, és mikor talpig trutymósan előmászik, természetesen róla készülnek ciki képek, amelyek azonnal a közösségi oldalakon landolnak.
Ez a tanulságos történet egy Facebook-vita kapcsán jutott eszembe. A vita Bagdy Emőke oldalán zajlott, aki folytatta "Hülyeségeket beszélek" sorozatát, ezúttal a szexuális irányultságról (ennek a sorozatnak volt már egy nemi szerepek-különkiadása). Vannak azonban Emőkének megrögzött rajongói, akik felháborodnak már a gondolatára is, hogy bárki megkérdőjelezi a Szent Professzorasszony bármelyik állítását. Én csak rámutattam, hogy a pszichológus szakma már több évtizede túlhaladta Emőke álláspontját, mire az egyik Emőke-rajongó Grál-lovag kijelentette: amiért "ilyen szemtelenek vagyunk" (nem volt egyértelmű, hogy én és még ki), csakazértis a FIDESZ-re fog szavazni 2022-ben, és akkor majd szívunk. Na most, ha az úriember egyébként nem szavazott volna a FIDESZ-re, nyilván nem gondolja úgy, hogy a jelenlegi kormány jó irányba viszi az országot. Vagyis csak azért szavazna rájuk, hogy valakiket megszívasson, miközben Orbánék manőverei (pl. az egészségügy és az oktatás leépítése) nyilvánvalóan többet árthatna neki, mint nekem, aki nem is lakom ott az országban. De még ha ott laknék is: komolyan képes valaki egy maga számára hátrányos helyzetet teremteni csak azért, hogy más is szívjon? Ez már nem is a "dögöljön meg a szomszéd tehene is (ha már az enyém megdöglött)"-attitűd, hanem ennek még fokozása, kb. amikor megmérgezem a saját tehenemet is, csak hogy a szomszédé is elpatkoljon. Nem tudom, mennyi ember áll hozzá a választásokhoz hasonló attitűddel, vagyis hogy azért nem akar kormányváltást, mert akkor nemcsak neki lenne jobb, hanem általa utált személyeknek vagy csoportoknak is. Ha sokan, akkor azt hiszem, megfejtettem a FIDESZ sikerének a titkát. Emellett azt kell mondanom: akárcsak Alex, ők is megérdemelték, hogy talpig belepje őket a trutymó.

2020. október 10., szombat

Meseország senkié, avagy hogyan lépett szintet a magyar vezetés homofóbiája

Röviden a sztori. A Labrisz Egyesület megjelentet egy mesekönyvet, amelyben a mesehősök között örökbefogadott gyerekek, fogyatékkal élők, mélyszegénységből jövők, romák, melegek, leszbikusok és transzok is találhatók. A Mi Hazánk, akik újabban a látványra mennek (lásd Novák Előd szivárványzászló-lopkodási akcióját) ellentüntetést szerveznek a könyvbemutatóra, Dúró Dóra ledarálja a mesekönyvet, az azt árusító könyvesboltoknál pedig a szélsőjobbosok figyelmeztető táblát helyeznek el (ld. alább). Orbán Viktor is megszólal és közli a melegekkel, hogy hagyják békén a gyerekeket. Mindeközben pedig a parlament megszavazza az örökbefogadási törvény módosítását, amely csaknem lehetetlenné teszi az egyedülálló szülők számára az örökbefogadást.
Egyesek szerint a mesekönyv körüli hercehurca csak figyelemelterelés volt, hogy közben a törvényt sunyiban át tudják nyomni. Ez a vélemény azonban nem veszi figyelembe, hogy a két dolog nagyon is összefügg, és szépen mutatja, hogy Magyarországon szintet lépett a homofóbia - és nemcsak abból a szempontból, hogy most már a miniszterelnök is nyíltan kifejezi. A könyv és a törvény közötti összekötő kapocs nyilvánvalóan a gyerekek. A jobboldal részben a Kaleta-botrányt igyekszik meglovagolni (nagyvonalúan elfeledkezve arról, hogy ők próbálták elhallgatni az ügyet, és az ő bábjukként működő bíróság hozott nevetségesen enyhe ítéletet a gyerekpornót nézegető nagykövet ellen). Emellett azonban mindkét sztori arról szól, hogy a gyerekek ne találkozhassanak a melegséggel (meg más kisebbségi jelenségekkel sem), hanem legyenek szépen egyenállampolgárok, akik a nemzeti eszménynek megfelelő hagyományos heteroszexuális családban (fehér, ép stb. szülőkkel) nőnek föl. Vagyis nekik sem az nem érdekük, hogy a gyerek melegekről olvasson egy mesekönyvben, sem az, hogy melegek vagy leszbikusok neveljék föl. (És persze az iskolában se lásson melegeket; a Melegség és Megismerés lesz a következő célpont).
(kép: Labrisz Leszbikus Egyesület) A könyvemben pár évvel ezelőtt azt írtam: a magyar állam mindent elkövet annak a látszatnak a fenntartásáért, hogy határain belül nem élnek szivárványcsaládok. Nem korlátozza ugyan az egyedülállók mesterséges megtermékenyítését és örökbefogadását, viszont azt nem teszi lehetővé, hogy az imígyen papíron egyedülállóként gyerekhez jutott ember azonos nemű élettársa is a gyerek szülője lehessen. Én ezt akkor úgy értelmeztem, hogy fenn akarják tartani a látszatot, de a tartalommal kevésbé törődnek. Most viszont nem vagyok biztos benne, hogy igazam volt. Lehet, hogy a törvényalkotókban tényleg nem merült fel, hogy az egyedülálló örökbefogadó szülő nem feltétlenül heteró, és egy leszbikus is kérhet mesterséges megtermékenyítést. Amikor ezeket a törvényeket hozták, a 2000-es évek első évtizedében, a szivárványcsaládok rejtőzködtek. Mostanra változott a helyzet, a többségi médiában és a közösségi oldalakon is egyre több meleg örökbefogadó és gyereket nevelő leszbikus pár vállalja magát arccal-névvel. Lehet, hogy a jobboldalnak tényleg csak most esett le a tantusz. Mindenesetre most láthatóan szintet léptek: nemcsak a látszat szintjén, hanem a gyakorlatban is meg akarják akadályozni a szivárványcsaládok létrejöttét, amennyire tőlük telik. Ez sajnos egy elég ijesztő tendencia, és nemcsak az LMBT+ emberek számára. Hiszen a ledarált mesekönyvben nemcsak ők szerepelnek, sőt azóta a szélsőjobb újabb mesekönyveket vett célba, amelyekben nyoma sincs az LMBT+ embereknek, viszont valamiért szerintük nem illenek bele abba a hagyományos családmodellbe és kultúrába, amit ők (saját maguk szerint) képviselnek. És ahogy most törvényileg nehezítik meg az egyedülállók örökbefogadását, ugyanígy lehetséges, hogy hamarosan a romák vagy fogyatékkal élők se juthatnak majd állami gondozott gyerekhez. A hagyományos mesék nagy része pedig kuka, hiszen nagyon sokukban szerepelnek szegény származású szereplők, emancipáltan gondolkodó nők vagy éppen a zsarnokkal szembeszálló szabadságharcosok. A végén ott állunk majd egy töküres meseországgal, ami senkié nem lesz, hiszen az ideálként elénk állított családmodell - amelyben senki semmilyen szempontból nem "más" - csak nagyon kevés gyerek életére húzható rá.

2020. október 4., vasárnap

Mit keres a Jobbik egy nőjogi tüntetésen?

Szeptember 28-ára a Nőkért Egyesület tüntetést szervezett a miskolci bíróság elé. (Azok kedvéért, akik nincsenek képben: aznap volt Orosz Bernadett tárgyalása, aki múlt novemberben közzétette a facebookon, hogy a barátja megverte, ezért a bántalmazó beperelte jó hírnév megsértéséért - és persze ez a tárgyalás jóval megelőzte azt, amelyen a bántalmazót vonnák felelősségre.) A tüntetés néhány résztvevője erősen meglepődött, hogy a helyi Jobbik képviselői is megjelentek és szolidaritásukat fejezték ki Bernadettel. Vajon mi lehet erre a magyarázat?
1. Klisé, de igaz, hogy a Jobbik kezd egyre inkább középre tolódni. Az eredetileg jobbközép FIDESZ ugyanis már annyira elhúzott jobbra, hogy annál radikálisabbnak lenni már csak a valódi nácik tudnak (persze azért ilyenek is vannak). A határzár elleni bécsi tüntetésen például a Jobbik képviselője arról beszélt, hogy az Uniónak meg kell védenie az európai értékeket. Ez már nagyon nem az a Jobbik, amelyik pár éve uniós zászlót égetett. 2. Automatikus feltételezés, hogy szavazatokat akarnak nyerni - de ez feltételezi, hogy szavazótáborukat olyan emberek alkotják, akiket szintén felháborít a párkapcsolati erőszak. 3. Igazából a konzervatív jobboldali gondolkodás egyáltalán nem ellentétes a tüntetés üzenetével. Az egész bántalmazási ügy folyamán (nyilván stratégiailag) nagy hangsúlyt kapott, hogy Orosz Bernadett hatgyermekes édesanya, és a tüntetés egyes táblái ("Érték a család - ne bántsd az anyát") ugyanerre játszottak rá. Márpedig a pronatalista, nemzeti érzelmű jobboldalnak az anyák nagyon fontosak: nemcsak megszülik a következő nemzedéket (rajtuk múlik, hogy fogy-e a magyar), de át is adják neki a nemzeti értékeket. Minden nacionalista rendszer (Magyarország, Lengyelország vagy Ceaucescu Romániája) nagy reklámot csap az anyáknak (az más kérdés, hogy ténylegesen segíti-e őket). Teljesen logikus tehát, ha egy jobbikos azt mondja: az anyaság érték, egy hatgyermekes édesanyát - aki mindössze hagyományos családmodellben akarta felnevelni a gyerekeit és ehhez keresett társat - bántani a nemzet érdekével megy szembe.
Akkor most örülhetünk mi, feministák, hogy a Jobbik is mellénk állt? Az attól függ. Egy konkrét tüntetésen nyilván minél többen vagyunk, annál jobb, főleg, ha egy meghurcolt embernek nyújtunk ezzel támogatást. Ugyanakkor van annak veszélye, ha hirtelen a Jobbik válik a párkapcsolati erőszak elleni harc fáklyavivőjévé. A fent leírt gondolatmenet ugyanis csak az áldozatok egy részére alkalmazható: egy promiszkuis életet élő szingli, egy transznő vagy egy fogyatékossággal élő ember elleni bántalmazás nem sérti a nemzet (általuk vélt) érdekeit, így könnyen lehet, hogy nem is foglalkoznának vele. Mi feministák viszont úgy gondoljuk, hogy senki se érdemli meg a bántalmazást, viszont minden áldozatnak járna a védelem. Mi nem a nemzet, hanem az áldozat érdekeire helyezzük a hangsúlyt - és ha a Jobbik egy konkrét ügyben ezzel nem ért egyet, akkor bizony vége a szövetségnek.

2020. szeptember 29., kedd

Trump szerint "túl sok ember" akarja érvényesíteni a jogait?

https://www.identitas.co/post/az-ensz-elott-trump-lmbtq-ellenes-emberi-jogi-javaslata Ezzel a javaslatával, miszerint inkább a vallási csoportok jogait támogassuk, ne pedig a nőkét és az LMBT+ emberekét, Trump igazából semmi újat nem mond (ami nem csoda - a hülyeség ritkán jár együtt a kreativitással). Régi konzervatív duma, hogy az LMBT+ emberek "különleges jogokat" akarnak, meg egyáltalán, mit pattognak folyton. Amiben csak az sántít, hogy az LMBT+ emberek és a nők semmi olyan jogot nem követelnek, amit a többség nem kap meg. Az azonos nemű párok nem lobbiznak azért, hogy csak ők házasodhassanak, a heterók ne, és a gyerekek ne olvashassanak olyan mesét, amiben a királylány egy királyfit és nem egy másik királylányt választ. A nők ugyanannyit akarnak keresni, mint a férfiak, nem többet, és tudtommal soha egyetlen feminista se mondta azt, hogy a kisfiúkat nem kell megvédeni a szexuális kizsákmányolástól, csak a kislányokat. (Arról nem is szólva, hogy a nőket érő hátrányok a velük élő férfiakat is érintik, hiszen pl. ha kevesebb a feleség fizetése és a menstruációs termékekre luxusadót vetnek ki, az a családi kasszát terheli.) A kisebbségek nem akarják elvenni a többség jogait (az, hogy az ép apukával ne jöjjön szembe a mesekönyv lapjain egy fogyatékossággal élő szereplő és így ne kelljen az ő helyzetével szembesülnie, nem jog, hanem privilégium: https://mmreflexiok.blogspot.com/2018/10/amon-kata-revanchism-and-anti.html). Mondhatjuk, hogy mások jogoktól való megfosztása a privilegizáltak sajátsága.
Csakhogy, Mr. Trump, rossz hírem van: az "emberi jogok" azért EMBERI jogok, mert minden embert megilletnek. Lehet, hogy különböző csoportoknál különböző módokon sérülhetnek, de ugyanúgy fel kell lépni ellenük: a biztonsághoz való jog védelme nemcsak azt jelenti, hogy mondjuk szereljenek fel biztonsági kamerákat, hanem hogy lépjenek fel a homofób és transzfób gyűlölet-bűncselekmények vagy a párkapcsolati erőszak ellen. Azt mondani, hogy "túl sok csoport" követel jogokat, szembemegy az emberi jogok alapelvével, hogy a jogok mindenkinek járnak. Úgyhogy üzenem az ENSZ-nek (ha már Trump nekik nyújtotta be ezt a gyomorforgató javaslatot): már pusztán azzal, hogy így fogalmazott, az amerikai elnök megsértett egy csomó ENSZ (és más) emberi jogi egyezményt, és simán eljárást lehetne indítani ellene. Aki bejáratos az ENSZ-be, adja át légyszi, kösz.

2020. szeptember 26., szombat

Zadie Smith: Swing Time - Tracey és a gyíkemberek

A történet hősnője döbbenten hallja, hogy gyerekkori legjobb barátnője, Tracey, gyíkember-hívő lett. Egyszer ő maga is éppen ott tartózkodik egy könyvesboltban, amikor a gyíkember-elmélet ismert képviselője, akit Tracey bálványoz, előadást tart. A narrátor belehallgat az előadásban, amelyben a csávó tök komolyan magyarázza, hogy a gyíkemberek irányítják a világot, a királyi család is mind gyíkemberekből áll. Narrátorunk, hála tudatos feminista anyja nevelésének, rögtön átlátja, hogy ez az egész a hatalomról szól. A gyíkember-hívők megpróbálják megérteni, miért vannak egyesek privilegizált társadalmi helyzetben, mások pedig nem, és a gyíkember-elméletet látják a legkézenfekvőbb magyarázatnak. Ilyen szempontból nem sokban különböznek narrátorunk szupersztár popénekes főnökétől, aki úgy véli, csak akaraterő kérdése, hogy egy egyedülálló anya karrierje feladására kényszerül-e vagy sem (hiszen neki pont hogy inspirációt jelent a 0/24-ben bébiszitterek által felvigyázott kisfia), mert abszolút nem veszi észre a különböző társadalmi tényezők, köztük a rasszizmus, működését.
Napjainkban szerintem pont ezért virágzanak az összeesküvés-elméletek Magyarországon. Adva van egy populista rendszer, amelyben egyre növekszik a különbség szegények és gazdagok, romák és gádzsók között, ugyanakkor igyekeznek kiirtani azokat a tudományokat, amelyek ezt társadalmi és politikai erőkkel magyarázzák. Emellett mindent megtesznek, nehogy az emberek az iskolában, vagy akár a független média segítségével, analitikus gondolkozásra tegyenek szert. Eleve szükség van bizonyos szintű olvasottságra és bizonyos mennyiségű szabadidőre ahhoz, hogy a társadalom működésére vonatkozó elméleteket megértse valaki, de a mostani kormány gondoskodik róla, hogy ezek el se jussanak az emberekhez. Ráadásul az ilyen elméletek megértéséhez fel kellene adnunk azt a hitünket, hogy az ember alapvetően jó, és el kéne fogadnunk, hogy egyeseket totálisan hidegen hagy mások nyomora, vagy akár örülnek is neki. Ha pedig nem érzékeljük, hogy a neoliberalizmus, illetve a mindent átható rasszizmus és szexizmus vezet a társadalom szétforgácsolódásához, és/vagy nem tudjuk elhinni, hogy emberek tényleg képesek lennének a személyes haszon kedvéért másokat nyomorba dönteni, akkor muszáj keresni valami külső erőt, aki felelős mindezért. És itt jönnek a képbe a gyíkemberek.

2020. szeptember 16., szerda

A műtősnő üzenete, avagy miért kellenek látogatók a kórházakba

Pár napja keringett a Facebookon egy poszt (most persze nem találom sehol), amelyben - kicsit a szintén elhíresült Freedom Café mintájára - egy műtősnő azt üzeni a nagyközönségnek: persze, nem korlátozunk benneteket a látogatási tilalommal, merthogy a látogatás jogotokban áll, csak akkor ti is nézzétek el nekünk, ha nem védőöltözetben, hanem farmerben-pulcsiban, maszk nélkül operálunk. Az üzenet kb. az, hogy a kórházban fekvő rokonok látogatása afféle úri passzió, amiről igazán lemondhatnánk így járvány idején. Ezzel szemben én a saját családom tapasztalata alapján szeretném elmondani, miért nagyon fontos, hogy a rokonok bemehessenek a kórházba, legalábbis a magyar állami egészségügyben. 

Anyukám gyakorlatilag január óta bent van egy állami fenntartású budapesti kórházban (legszámítva a tavaszi időszakot, amikor a koronavírus-járványra való hivatkozással járásképtelen állapotban hazaküldték). Apukám naponta bemegy hozzá. Amikor bevezették a látogatási tilalmat, pár napig nem tette, de aztán speciális engedélyt szerzett az osztályon dolgozóktól, hogy bemehessen. Valószínűleg azért adták meg neki, mert rájöttek, milyen fontos a jelenléte, és nemcsak a pszichés támogatás szempontjából. Például mindennap visz anyukámnak ennivalót, közte friss gyümölcsöt is. A kórházban olyan keveset adnak enni, ami nem ad elegendő energiát egy műtét utáni gyógyuláshoz, a gyümölcs pedig maximum a teába beleöntött, tartósítószerrel teli citromlé formájában jelentkezik. Ebből a teából bőségesen öntögetnek minden étkezéshez, más innivalót viszont nem kapnak a betegek - ami ugye azért gáz, mert a tea (különösen cukrosan, ahogy a kórházban adják) vízhajtó, tehát a meleg nyárban pont nem alkalmas a folyadékpótlásra. Apukám visz be anyukámnak ásványvizet, de ha az elfogy, ki tud menni csapvízért is. Abban a pár napban, amíg apukám nem mehetett be, anyukám hirtelen pszichésen leromlott, tévképzetei voltak, félrebeszélt, már az életéért aggódtak. Azután kiderült, hogy a tüneteit a kiszáradás okozta. Valószínű, hogy az elfoglalt nővérek nem adtak vizet a betegeknek akkor sem, ha kérték (de amilyen hangnemben beszélnek anyukámmal, ő szerintem nem is merte kérni). Az elfoglalt nővéreknek nemcsak arra nincs ideje, hogy vizet hozzanak a betegeknek, de arra se, hogy pl. elmossák a poharukat vagy evőeszközüket. Ugye ezekből minden beteg sajátot visz be, a kórháznak nincs pénze rá. Anyukámét apukám szokta elmosogatni, és mikor ő nem mehetett be, a nővér lecseszte anyukámat, hogy milyen koszosak az evőeszközei - az fel sem merült benne, hogy egy ágyhoz kötött beteg nem tud kimenni a mosdóba elmosni őket. Természetesen anyukám gyógyszereit is apukám veszi a kórházi patikában és adja be, a kórházi ellátásnak ez sem része. Ahogyan ő nyitja ki olykor az ablakokat, hogy legalább valamennyire szellőzzön a kórterem, és ő teszi helyére anyukám lábán a fáslit, mert az általában 1-2 órán belül lecsúszik azután, hogy a kötözőnővér föltette. A gyógytornász se boldogulna apukám nélkül, mert egyedül nem tudja megemelni anyukám súlyos kötéssel fedett lábát. Végül, ha apukám nem lenne ott, fogalmunk se lenne, hogy halad a kezelés és mi a következő lépés. Az orvos anyukámnak nemhogy nem mond semmit, de volt, hogy nagyvizitnél be se ment megnézni a saját betegét, csak beküldte az ápolónőt, hogy mesélje majd el, mi van. Apukám kommandósként lesben áll a folyosón, próbálja elkapni az orvosokat és kiszedni belőlük valami információt. 

Az elég egyértelmű, hogy Magyarországon nem azért zárták le a kórházakat, hogy ott ne terjedjen a koronavírus, hanem hogy onnan ne jusson ki az egészséges emberek közé - ahogy a börtönökbe se azért zárják a bűnözőket, hogy ott megjavuljanak, hanem hogy addig se veszélyeztessenek másokat. Például se anyukámat, se szobatársait nem szűrték le COVID19-re, még akkor sem, mikor márciusban ugyanabban az épületben koronavírusos beteget találtak (azon is csak akkor csináltak szűrést, mikor már nagyon durva tünetei voltak). A takarítónő az ágyak között elhúzza a felmosót, de az ágyak alá már nem megy be vele, ott tiszta kosz minden. Februárban anyukám egyik szobatársa hetekig egy hányós-fosós vírustól szenvedett, de nem vitték át másik kórterembe annak ellenére, hogy az ott fekvő többi beteg, plusz azok belátogató családtagjai is elkapták tőle. Ezek után nem várok sokkal több járványügyi védelmet koronavírus kapcsán sem. 

Értem én, hogy járvány van, és nyilván amennyire lehet, meg kell akadályozni a terjedését a kórházakon kívül (ez csak félig volt irónia). És ideális esetben, egy működő egészségügyi rendszerben indokolt lenne a látogatási tilalom. Abban azonban nem reménykedem, hogy egyik napról a másikra a magyar kórházakban megfelelő mennyiségű, nem alulfizetett és túlterhelt, empatikus és hozzáértő ápoló és orvos, valamint megfelelő higiénia és megfelelő minőségű és mennyiségű étel és gyógyszer lesz. Addig viszont, a neoliberális megközelítésnek megfelelően (amiről itt írtam: http://mmreflexiok.blogspot.com/2020/03/dennis-altman-global-sex-avagy-mi-is-az.html) a látogatók pótolják azt, amit az egészségügyi ellátórendszer nem ad meg a betegeknek. Az, hogy bemehessenek a kórházba, nem úri passzió, hanem szó szerint élet-halál kérdés.

2020. szeptember 7., hétfő

Élőlánc az SZFE-ért - az új '48?

https://24.hu/belfold/2020/09/06/video-elolanc-szfe-freszfe-tuntetes-vidnyanszky-egyetem/?fbclid=IwAR2INtb3Uhw6C4tuDHQt0D7XMEf7XCvCN21-MyZX2PiVa68YDgTG1O51fQQ 

 Szép hosszú élőláncot csináltak tegnap Budapesten a Színház-és Filmművészeti Egyetemért. Lélekben ott voltam velük és respect mindenkinek, aki kiment. Ugyanakkor nem tudok nem arra gondolni, hogy ezt évekkel ezelőtt megelőzhettük volna. Amikor a CEU-t támadta a kormány, csak pár háztömbnyi élőláncot tudtunk összehozni (jó, mondjuk akkor még nem volt távolságtartás, de arányaiban akkor is kevesebben voltunk). Pedig ott nem is arról volt szó, hogy kik irányítanak, hanem hogy egy világszerte elismert, magas színvonalú oktatási intézmény léte vagy Magyarországon maradása a tét. Vajon miért voltunk akkor kevesen és miért voltak tegnap sokan?

(Félreértés ne essék, a kritikám nem az SZFE hallgatóinak szól, és nem is azoknak, akikkel hetente jártunk tüntetni az elmúlt években. De ha ezeket mind összeadjuk, akkor se jön ki a matek, tehát biztos vannak, akiknek csak most jutott eszébe, hogy cselekedni kéne.)

Az egyik ok az lehet, hogy itt ugye színészekről van szó, akiket az átlagember is ismer, szemben mondjuk az alkotmánybírákkal vagy a jogtudósokkal. És furcsa módon nemcsak jobban ismeri, de jobban is hisz nekik. Amikor tudósok sora logikusan, átfogóan (és nem feltétlenül érthetetlenül) elmagyarázta, milyen káros lesz Magyarországnak a CEU elüldözése, nem hallgattak rá. Amikor a Mácsai (akivel persze személy szerint semmi bajom) azt mondta az ATV-ben, hogy gáz az, ami az SZFE-n történik, mindenki megmozdul - pedig nem is feltétlenül vezette le, hogyan fog ez hatni az átlag magyar életére. Biztos van, aki azért ment ki tüntetni, hátha meglátja a Mácsait az erkélyen, reméljük, ők a kisebbség. De általánosságban véve is nagyon szomorú, hogy a társadalmi összefüggéseket feltáró és nemzetközi tendenciákat felismerő tudósoknak kevesebb hitele van ma Magyarországon társadalmi kérdésekben, mint a színészeknek.

Persze az, hogy itt egyetemisták lázadtak fel, felidéz valamiféle márciusi ifjak-romantikát. Mindenképpen izgalmasabb, ha a hatalom nélküli fiatalok a hatalommal bíró idősekkel szállnak szembe, mint amikor egy egyetem összes polgára, életkorra való tekintet nélkül, száll szembe a magyar állammal. Pedig ha belegondolunk, Kossuth Lajos már nem volt huszonéves 1848-ban, és nélküle a forradalom igen gyorsan véget ért volna. Idealizáljuk a forradalmi ifjúságot, pedig akkor és most is bőven voltak az idősebb korosztályból is, akik szembeszálltak a rendszerrel (most egyetlen konkrét színészt se mondanék, nehogy megsértsem a hiúságukat).
Végül van még egy tényező, ami biztos nem mindenkinél játszik, de néhányaknál talán. A CEU ellen ugye hatásos állami gyűlöletpropaganda zajlott, amely leginkább idegenszívűnek, Soros-ügynöknek tüntette fel az egyetem oktatóit és hallgatóit. Persze tény, hogy sok külföldi professzor tanít a CEU-n, de megközelítés kérdése, hogy büszkék vagyunk-e, amiért a világhírű kanadai jogász (Ignatieff) vagy a romológia egyik legnagyobb alakja (Michael Stewart) a mi országunkban tartózkodik, vagy ki akarjuk utálni, mert fúj, külföldi. Mindenesetre a CEU-ellenes propagandát sokan beszopták (nekem is szóltak be a metrón a CEU-s kitűzőm miatt). Most viszont valaki igen stratégikusan leukránozta Vidnyánszkyt - és rögtön ő lett a rosszfiú. Azok, akik így gondolkodnak, a kormány által keltett gyűlölködést viszik tovább, csak most történetesen épp a kormány embere ellen.
 
Pintér Béla azt mondta az ATV-ben, hogy mi (mármint az SZFE hallgatói és támogatóik) el fogunk bukni, de legalább egyenes gerinccel. És noha a bennem élő romantikus titkon reméli, hogy most végre megvalósulhat egy új, sikeresebb '48, egyetértek Pintér Bélával (ez sokszor szokott így lenni). És ez a reménytelen lázadás persze szintén beleillik a magyar nemzeti érzésbe, aminek szerves része, hogy tépked minket a balsors és örök szenvedés az osztályrészünk. Csak én közben meg dühös vagyok, mert ha ugyanennyi ember kiállt volna annó az alkotmánybírák vagy a CEU mellett, akkor nem kellett volna elbuknunk, és ma nem ilyen tüntetésekről kellene tudósítanunk. (kép: 24.hu)

2020. szeptember 6., vasárnap

A boldogító nem, avagy akik nem kapnak levegőt a maszkban

Emlékszünk még erre a filmre, ugye? A kisvárosi tanárról elterjed, hogy meleg, és hiába bizonygatja, hogy de hát ő nem, mindenki jobban tudja; a sztereotípiákra alapoznak ahelyett, hogy elfogadnák az ő saját megélését. 

 A magyar társadalom megosztottsága és egymás megtámadása, ami a koronavírus megjelenése óta megy (http://mmreflexiok.blogspot.com/2020/03/jobaratok-titkos-gardrob.html) mostanában a maszk körül csúcsosodik ki. Vannak, akik eleve ellenzik a maszkot, de van egy másik csoport, akik nem elvi alapon tiltakoznak, hanem azt mondják, hogy nem kapnak benne levegőt. A maszk támogatói ezeket az embereket simán leoltják azzal, hogy "dehogynem", és posztolnak mindenféle tudományos kutatásokat, amelyek jobban tudják, hogy Béla bácsi fullad-e a maszkban, mint maga Béla bácsi. Persze lehet, hogy a maszkellenesek egy része soha meg se próbált ilyesmit fölvenni és csak elmondás alapján sejti, hogy fulladna benne (pl. egy időben elterjedt nézet volt, hogy az asztmásoknak rosszat tesz a maszk, így egyes asztmások nem is merik fölvenni). De fogadjuk el, hogy egyes emberek tényleg megpróbálták és tényleg úgy élték meg, hogy nem kapnak levegőt. Ennek különböző okai lehetnek. 

 1. A legkézenfekvőbb a pánikroham. Ha valaki nagyon mélyen internalizálta azt az elképzelést, hogy a maszkban nem fog levegőt kapni, tényleg rájön a fulladás, ha felveszi. Ezt elbagatellizálni ugyanaz, mint megkérdőjelezni a pánikbetegséget, amelyet ma már elismernek pszichés problémaként. Viszont terápiásan gondolom lehet rajta segíteni, ha a macskafóbiának van gyógymódja, nyilván erre is alkalmazható hasonló. 

 2. Nemcsak amiatt lehet valakinek pánikreakciója, hogy túl mélyen hisz a maszk veszélyeiben, hanem akkor is, ha egy traumatikus emléket idéz fel. Nekem is vannak olyan ártatlan érintések, amelyektől bepánikolok, mert múltbeli traumára emlékeztetnek. Ha valakit például egyszer úgy támadtak meg, hogy hátulról befogták a száját, az könnyen újra átélheti akkori félelmét, ha egy szövetdarab kerül a szája elé. Nyilván ez is terápiásan dolgozható fel. 

 3. Lehet, hogy nem megfelelő maszkkal próbálkozott. Én is kaptam olyan maszkot, ami túl kicsi volt a fejemre, ráadásul az orr-részében sem volt fémpöcök, és amikor föltettem, teljesen lenyomta az orrlyukaimat. Abban tényleg csak nyitott szájjal lihegve tudtam lélegezni, nem azért, mert a levegő nem ment át a maszkon, hanem mert az orromba nem tudott feljutni. Akik házilag varrják a maszkjukat, olykor szintén használnak olyan anyagokat, amelyek a sebészi maszknál jóval kevésbé légáteresztők. Aki a régi túraesőkabátjából varr maszkot, az tényleg nem fog levegőt kapni rajta keresztül. 

 4.Végül az is előfordulhat, hogy a maszk egyszerűen túl koszos és eltömődtek a nyílásai. A budapesti légszennyezésben ez egyáltalán nem szokatlan. Nyilván ez az egyik oka, hogy a sebészi maszkokat időnként cserélni kellene, csak hát magyar ember nem ad ki pénzt olyasmire, amire nem muszáj, ha már egyszer megvett egy maszkot áprilisban, jó lesz az még szeptemberben is. Én határozottan érzékelem a különbséget a régi és a vadiúj maszk között.

 Ha valaki azzal érvel, hogy maszkban nem kap levegőt, nem sokat érünk azzal, ha megkérdőjelezzük a tapasztalását és azt mondani neki, hogy "dehogynem" - azt semmiképp sem oldja meg, hogy az illető fölvegye a maszkot. Sokkal célravezetőbb párbeszédbe bocsátkozni és feltenni a kérdést: vajon miért?

2020. augusztus 29., szombat

A világ egyetlen zöld országa



Ez a kép illusztrálja azt, hogy Magyarországon teljes pálfordulás következett be koronavírus-ügyben. Nyáron szabadon lehetett utazni még olyan országokba is, ahol amúgy viszonylag nagy volt a fertőzések száma (Horvátország, Görögország). Orbán Viktor valóban belengette, hogy ezekkel az országokkal kapcsolatban korlátozások várhatók, de arra nem számított senki, hogy szeptember 1-től a teljes országot lezárják arra hivatkozva, hogy a külföldiek hozták be a koronavírust - pedig sejtésem szerint kevesebb külföldi látogatott idén nyáron Magyarországra, mint ahány magyar utazott külföldre, ahonnét ugye ők is behozhatták a vírust (feltéve de meg nem engedve, hogy Magyarországon egy darab se volt belőle).

Azt gondolom, itt már a FIDESZ hívei is gyanítják, hogy nem tudományos tényeken alapuló, megfontolt politikai intézkedés történt. Az optimistább verzió az, hogy miután több kormánytag is karanténba került, a politikusok bepánikoltak - és mivel nem merült fel bennük, hogy esetleg saját viselkedésüknek köszönhetik a fertőzést (például hogy a fent említett országokba utaztak, vagy hogy a távolságtartás teljes figyelmen kívül hagyásával, szorosan egymás mellett ácsorogtak egy misén, amikor pedig ismert, hogy a rossz szellőzésű zárt helyiségek - és a templomok jellemzően ezek közé tartoznak - kifejezetten kedveznek a fertőzések terjedésének), arra jutottak, hogy csakis a külföldiek okozhatták. Ez a jóhiszemű vélekedés.

A rosszhiszemű vélekedés az, hogy természetesen pontosan tudják, hogy nem a külföldiek a probléma gyökere. Viszont - akárcsak tavasszal a 33-as cikk esetében - kihasználják a járványt arra, hogy saját céljaikat megvalósítsák. Esetünkben ez a cél az, hogy elvágja a lakosságtól a tájékozódás lehetőségét és még az írmagját is kiirtsa az esetleges kritikus gondolatoknak. Ezt a célt szolgálta a szabad média megszüntetése, a színházak központi irányítás alá vonása, a Facebook korlátozására tett javaslat - de mit ér mindez, ha honfitársaink találkozhatnak más országokban élő emberekkel és megismerhetik azok nézeteit arról, hogy is kéne működnie egy demokráciának? Ezt mindenképpen meg kell akadályozni. Ezért megtalálták a módját, hogy kitiltsák a külföldieket Magyarországról. Bónuszként megint találtak egy jó bűnbakot (a külföldieket), és még anyagi haszonhoz is juthatnak. Hiszen számíthatnak arra, hogy - mint az tavasszal történt - sok külföldön dolgozó magyar állampolgár bepánikol, hogy nem látja többé a családját, és inkább villámgyorsan visszatér Magyarországra, és megcsináltat két koronavírus-tesztet darabonként kb. 30 ezer forintért (hiszen a külföldön elvégzett teszteket nem fogadják el, még ha a világ legnevesebb kórházaiban végezték is el őket). Látszólag nem nagy pénz, de elég sok hazatérő esetén ez is hoz valamit a konyhára.

Tehát a kormány célja, hogy az emberek ne jussanak valós információkhoz, így ne kérdőjelezzék meg a rendszert, sőt higgyék azt, hogy ez a létező világok legjobbika. Már maga a korlátozás nyelvezete és ábrázolása is ezt mutatja: egyedül Magyarország zöld, minden más ország piros - pedig technikailag fordítva van, hiszen csak Magyarország van lezárva (a dolgok jelenlegi állása szerint én innen Ausztriából bármikor átugorhatok meglátogatni a barátaimat Zürichben vagy Berlinben - vagyis mi zöldek vagyunk, Magyarország a piros). A koronavírust - akárcsak az 50-es években a háború fenyegetését - arra használják, hogy az emberek csak Magyarországon érezzék magukat biztonságban és bármit elfogadjanak a hatalomtól inkább, minthogy elmenjenek.

2020. augusztus 27., csütörtök

COVID-konferencia Budapesten




Múlt héten röppent fel a hír, hogy online is követhető konferenciát tartanak a koronavírusról Budapesten. Amikor megosztottam, többen figyelmeztettek, hogy az előadók az úgynevezett renitensek közül kerülnek ki, akik nem tartják komolynak a koronavírust és ellenzik az azzal kapcsolatos intézkedéseket, például a maszkviselést. Ennek kapcsán a Facebookon ismét egymás torkának estek a magyarok, ezúttal a maszkellenesek és a "maszkhívők" (ez de hülye szó, olyan, mintha a maszkok létezése vagy nemléte lenne a kérdés, lásd Isten-hívő, laposföld-hívő stb.) között, és mindkét fél vadul támadja azokat a szakembereket és elméleteket, akikre/amelyekre a másik hivatkozik.

Az egyik gyakori érv, hogy a maszk helyett más módszereket javaslóknak saját maguk felé hajlik a keze. Mondjuk gyakran tényleg eléggé kilóg a lóláb, amikor valaki pl. arra próbál buzdítani, hogy ne hordjunk maszkot, helyette fogyasszuk az ő méregdrága vitaminjait. Csak azt nem veszik észre sokan, hogy a másik oldalon is ugyanilyen érdekek állnak. A maszkok, kesztyűk és kézfertőtlenítők gyártása hatalmas üzlet, és ér annyit a gyártóknak, hogy adott esetben a szakpolitika-alkotókat is megpróbálják befolyásolni. Nem kivétel ez alól a WHO sem, akiknek különösen szüksége van most az anyagi támogatásra, miután az USA kivonult. A tudományos kutatások egy részét is egészségügyi cégek támogatják, hiszen ezek nagyon sokba kerülnek, és a kutatóintézeteknek nem feltétlenül telne rájuk; a szaklapokban ugyan illik feltüntetni, ha a kutatást valaki támogatta vagy valamelyik kutató nem teljesen független, ám a nagyközönséghez eljutó cikkek ezt az információt rendszerint nem tartalmazzák. Így amellett, hogy ki kell tudnunk szűrni a fake newst, még azzal is számolnunk kell, hogy nem minden kutatás 100%-ban objektív.

Nézzünk szembe a tényekkel: soha nem fogjunk megtudni, mi a 100%-os igazság a koronavírussal (vagy bármely más egészségügyi problémával) kapcsolatban. Ez fokozottan igaz egy olyan országban, ahol a vírussal kapcsolatos iránymutatások sűrűn változnak és ellentmondanak egymásnak (erről itt írtam: http://mmreflexiok.blogspot.com/2020/04/stalking-chernobyl-az-informacio-ereje.html), és ahol a döntéseket nagyban befolyásolják bizonyos gazdasági és személyes érdekek (pl. amíg nem lehetett maszkot kapni, ellenezték a viselését; Horvátországba a viszonylag magas fertőzöttségi arány ellenére szabad volt az út, amíg a magyar vezetők szabadságon voltak stb.) Persze mindenki szereti azt gondolni, hogy ő mindenben szakértő és mindent pontosan tud, főleg, mert ez biztonságot nyújt. És persze, lehet úgy hozzáállni, hogy de hát ártani tuti nem árthat a maszk/D-vitamin-szedés/kézfertőtlenítés stb., és akkor azt érezhetjük, hogy tettünk valamit az egészségünk érdekében. De másokkal ölre menni olyasmi miatt, amit nemcsak mi nem tudunk biztosan, de a tudósok sem, biztos, hogy senkinek sem használ. Számomra ez a koronavírus-járvány legveszélyesebb hozadéka.

2020. augusztus 23., vasárnap

Miért nem volt népszerű a heteró pride?

https://www.youtube.com/watch?v=2tXCqzZbdbI&feature=youtu.be&fbclid=IwAR1aocOY4TzWJUIABV5NXSbsSqeerU_Z7qkergiVJQK1dbSCyN4yPusX93s

A heteró pride-os videóból elég jól látszik, hogy a pride ellenzői többszörösen is öngólt lőttek. Egyrészt olyankor szerveztek meg egy csoportos rendezvénynek minősülő tüntetést, amikor imádott kormányuk szerint a koronavírus-veszély miatt nem szabad csoportos rendezvényeket tartani (kivéve focimeccs, de ez nem az volt). Egy bácsi hevesen érvel amellett, hogy a városházára csak a magyar zászlót lehessen kitűzni, majd mikor a riporter rákérdez, hogy mi van a székely zászlóval, azt feleli, hogy "de hát ők is magyarok", láthatóan elfeledve, hogy a magyarországi LMBT+ emberek többsége is az. Meg hát a heterók saját fegyverükből távolították el a muníciót: most már nem mondhatják, hogy ők se vonulnak az utcára, a buzik se tegyék. De mindezeken túllépve én most azon szeretnék elgondolkodni, miért volt ilyen gyér a felhozatal a heteró pride-on. Az esetleges szervezési nehézségeken (nem lett időben meghirdetve, koronavírus miatt nem mertek elmenni az emberek stb.) felül egy egyéni és egy rendszerszintű magyarázatom van, és valószínűleg valamilyen mértékben mindkettő igaz.

Az egyéni magyarázat az, hogy az emberek többségét ez a hőbörgés egész egyszerűen nem érdekli. Ez nem azt jelenti, hogy nyitottak az LMBT+ emberek felé, egyszerűen csak nem érzik elég fontosnak ezt az ügyet ahhoz, hogy utcára menjenek miatta. Lehet, hogy nem is foglalkoznak a témával, lehet, hogy amúgy elítélik az LMBT+ embereket, de nem mennek ki tüntetni ellenük, mert nem érzik úgy, hogy őket magukat érintené a téma - márpedig az utóbbi időben láthattuk, hogy a magyar lakosság csak akkor megy ki az utcára, ha úgy érzi, hogy a saját (leginkább anyagi) érdekeit fenyegeti valami: a netadó ellen sokkal többen mentek ki tüntetni, mint az Orbán-kormány bármelyik más diktatórikus intézkedése ellen. Könnyen érezhetik, hogy távol áll tőlük a téma, hiszen a magyarországi LMBT+ emberek rejtőzködése meg általában a társadalmi kohézió hiánya miatt Magyarországon kevesebb ember ismer személyesen LMBT+ személyt, mint bárhol máshol az unióban (ezt asszem a European Social Survey hozta ki: pár éve valami 8% volt az arány, szemben az uniós átlag huszonvalahánnyal). Ha pedig valakinek véletlenül mégis coming outol egy LMBT+ ember, az jó eséllyel családtag, és ilyenkor ugye át kell értékelni, hogy a család mindenek fölött való értékébe vetett hit a fontosabb vagy a homofóbia. Sok olyat láttam, hogy eredetileg homofób vagy transzfób szülők elfogadóak lettek LMBT+ gyerekük iránt, miután az coming outolt. Az a szülő pedig, aki netán elutasítja LMBT+ gyermekét, olyannyira szégyelli, hogy ilyesmi az ő családjában megtörténhetett, hogy garantáltan nem megy ki semmilyen eseményre, ami a nevét bármilyen formában összefüggésbe hozhatná a homoszexualitással vagy transzneműséggel - ha valaki netán megkapargatja a felszínt, ő tuti lebukik és akkor rá is rázúdul az LMBT+ embereket érő társadalmi stigma, aminek fenntartásában ő maga is tevékenyen részt vett.

A rendszerszintű magyarázatnak is az az alapja, hogy az emberek nem érzik személyesen érintve magukat. Mégpedig azért nem, mert Magyarországon annyira mindent áthat a heteronormativitás, hogy a többség az LMBT+ embereket nem tekinti fenyegetésnek, a kormány által aktívan fenntartott morális pánik ellenére. Tény, néhányan paráznak, hogy mi lesz, ha a gyerekük melegeket lát az utcán vagy ilyesmiről hall az iskolában, de a többség ezt nem tartja reális veszélynek, hiszen az LMBT+ emberek annyira láthatatlanok a médiában és a köztereken is. (A gyerekeik miatt aggódó szülők egy része amúgy szerintem attól fél, hogy ha a gyerek kérdéseket tesz föl a témában, nem fog tudni rájuk válaszolni, és a tiltakozással saját tudatlanságát próbálja leplezni.) Tény, hogy az elmúlt években megnövekedett az LMBT+ emberek láthatósága Magyarországon is, de még mindig nem éri el azt a szintet, mint az EU legtöbb országában. Maga a heteronormativitás pedig változatlan maradt: az "élettárs" vagy "szülő" szavak hallatán senkinek se a szivárványcsaládok jutnak először eszébe. A heteró pride-ra azért nem mentek ki az emberek, mert pontosan látják, hogy nincs rá szükség. Nemcsak azért, mert a heteróknak megvannak azok a privilégiumaik, amelyekért az LMBT+ emberek a pride-dal kiállnak, hanem azért se, mert ezeket a privilégiumokat mindenki olyan magától értetődőnek veszi, hogy nem is gondolja őket privilégiumnak, ezért a védelmezésüket se tartja szükségesnek.

2020. augusztus 18., kedd

Szembesítés

Szabó István filmje egy karmesterről szól, akit sztároltak a náci Németországban, ezért a háború után vizsgálat indul ellene. Furtwängler doktor (ugyanis díszdoktori címet is kapott a náciktól) felemlegeti apró kis gesztusait, amelyeket ő ellenállásnak értékelt (nem lépett fel a Führer születésnapján, csak előtte egy nappal) és azzal védekezik, hogy de hát nem volt választása. "Szeretem a hazámat és szeretem a zenét, mit tehettem volna?"

Ezt az érvet gyakran használják olyan művészek, akik egy-egy diktatúrát kiszolgálnak. Ceaucescu alatt Romániában kialakult egy mozgalom, akik a "művészet mint ellenállás" jelszavát hirdették: eszerint azáltal, hogy művészetüket függetlenítik a politikától, megvalósítják az egyetlen ellenállást, ami egy diktatúrában lehetséges. Ez egész jó érvnek látszott, amíg nyilvánosságra nem hozták a Securitate aktáit, amikor is kiderült, hogy ezeknek az "ellenállóknak" jó része besúgó volt. És még valami kiderült az aktákból: szemben a közhiedelemmel (és a lelepleződött ügynökök védekezésével) senkit sem kényszerítettek, hogy besúgó legyen. Felajánlottak neki különböző előnyöket, mint pl. jó lakást, menő nyugati cuccokat, magas pozíciókat művészeti intézményekben vagy a lehetőséget, hogy kiadathassa a műveit - de innentől kezdve ő döntött.

Tudom, nem vagyok egy művészlélek, de én a művészi önkifejezésnél (illetve az arra alapozott karriernél és megélhetésnél) fontosabbbnak tartom a társadalmi igazságosságot és a becsületet. Ennek fényében kezdtem el azon gondolkozni, mit tehet egy művész, ha egy elnyomó rendszer azt akarja, hogy együttműködjön vele. Persze különböző diktatúrák különböző szigorral és módszerekkel dolgoznak, de szerintem csaknem mindig vannak alternatívái annak, hogy kiszolgáljuk a hatalmat, és ezt figyelmébe ajánlom a mai Magyarországon is a színművészetet művelőknek és oktatóknak - meg persze más művészeknek is.
Vagyis mit tehetett volna Furtwängler?

a. Elmehetett volna külföldre. Neki ezt konkrétan fel is ajánlották; a mai magyar művészeknek nem ajánlják fel, de lehetővé teszik. (A szocialista Romániában ez kevésbé volt kézenfekvő megoldás, bár lehetetlen sem.) Persze esélyes, hogy külföldön kevésbé lett volna sztár, mint eredeti hazájában (bár Furtwängler igen, őt az évszázad legnagyobb karmesterének tartották és konkrétan hívták is külföldi zenekarokhoz). Meg persze vannak olyanok, akik különböző tényezők (pl. beteg idős szülők) miatt nem mernek messzire menni. Nyilván korlátozott mértékben, de ilyenkor rendelkezésre áll az a megoldás, amit mi követtünk: szomszédos országba költözni, ahol megvan a szabadságunk, viszont visszamehetünk, ha szükség van ránk (ez megint rendszerfüggő, a mai Magyarországon megvalósítható). Vagy ha végképp nem akar költözni a művész, van b. opció is:

b. Otthagyhatta volna azt a művészpályát, amelyhez meg kellett volna alkudnia a hatalommal. Ha van másik szakmája, űzheti azt, ha nincs, elmehet mondjuk call centeresnek, olyat mindig keresnek és nem kell hozzá fizikailag fittnek lenni. Esetleg (ismét nem a szocialista Romániában , de a mai Magyarországon igen) elmegy valami alapítványhoz színjátszást vagy zenét oktatni, magánórákat ad, így nem szolgálja ki a rendszert és mégis megmaradhat imádott szakmájánál.És persze otthon nyugodtan zongorázhat vagy szerezhet zenét, a mai multimédiás világban még azt sem kizárt, hogy ezt eljuttathatja a közönségéhez.

Persze mindkét megoldás áldozatokkal jár - ahogy a hétköznapi, nem művészetben dolgozó emberek is áldozatokat hoznak, ha diktatúrába születtek (vagy országuk önhibájukon kívül később azzá vált). Ha mi elhagyjuk az országunkat, az ugyanolyan nulláról újrakezdés, sőt gyakran még inkább. Ha pedig ott maradunk, feláldozzuk a karriert, a szólásszabadságot és akár azt is, hogy önmagunk lehessünk. Szemben Furtwänglerrel (és, a film alapján magával a rendezővel) nem gondolom, hogy a művészi tehetség felment valakit ezek alól a döntések alól. Az a művész, aki a továbbiakban (is) kiszolgálja az Orbán-rezsimet, ugyanúgy cinkos, mint Ceaucescu besúgói.

2020. augusztus 9., vasárnap

Megszívták a lengyelek a homofóbiát - vagy mégse?

https://www.identitas.co/post/megszivtak-a-lengyelek-a-homofobiat

Sokan ünnepelték ezt az eseményt. Ami egyfelől tényleg mérföldkő: az EU eddig csak fenyegette azokat az országokat, akik sutba dobták a demokráciát meg az emberi jogokat, hogy ezt egyszer még nagyon megbánják (emlegettek itt szavazati jog megvonásától kezdve sokmindent), de most először történt, hogy effektíve léptek is valamit. Ennek nagy a szimbolikus jelentősége, és sokan remélni vélik, hogy egy új irányt jelez, amelyben az Unió határozottabban fog fellépni a renitens tagállamok ellen.

Én viszont nem vagyok ennyire optimista. Egyrészt az uniós lépést a lengyel LMBTQ aktivisták szívták meg (ugye senki nem gondolja véletlennek, hogy nem sokkal az uniós döntés után lendült támadásba a lengyel állam az LMBTQ közösség ellen, többek közt az Unióból jövő "genderideológia" terjesztőinek bélyegezve őket?). Másrészt szép lenne azt hinni, hogy az Unió mindig irányító pozícióban van a tagállamokhoz képest, de ez sajnos nincs így.

Marosán Györgynek volt egy érdekes cikke a qubiten a vetokráciáról (https://qubit.hu/2020/08/08/a-modern-demokraciara-leselkedo-egyik-legnagyobb-veszely-a-vetokracia?fbclid=IwAR0Oi3HZ36LErjBZhms5n72SS_CfVyhjmGxgPkcDgGqQi_AsP2qhARMjIDI&utm_source=mandiner&utm_medium=link&utm_campaign=mandiner_202008). Vagyis arról, hogy mivel az EU-ban bizonyos dolgokhoz (például a költségvetés elfogadásához) teljes konszenzus szükséges, egyetlen tagállam is megbéníthatja azt, ha gyakorolja vétójogát. Orbán Viktor ezt nagyon profin csinálja, de amilyen jóban van a lengyel vezetéssel, tuti, hogy azok is eltanulják tőle (pár dolgot már eltanultak, mint például az Isztambuli Egyezmény elutasítását a genderideológiára hivatkozva). És ilyenkor vagy az van, hogy az EU működése leáll, vagy az, hogy engednek a zsarolásnak - vagy persze az is opció, hogy a renitens tagállamot kirúgják, de erre még nem volt precedens (bár egyes esetekben igény lenne rá).

A koronavírus miatti korlátozások még inkább a zsarolók malmára hajtották a vizet. Megkérdeztem Portugáliában élő barátaimat: hogyhogy országuk egyik napról a másikra sárgából zöldre váltott (mármint beutazási feltételek szempontjából)? Hát az úgy volt, hogy a portugál miniszterelnök megkérte Orbán Viktort, hadd ne legyenek már sárgák, mert turizmus és kereskedelem nélkül meghal a gazdaság. Viktor meg azt mondta, jó, de akkor Portugália ne nagyon ragaszkodjon azokhoz a jogállamisági feltételekhez, amelyeket az EU a támogatások feltételéül szabott volna. És Portugália nem ragaszkodott. Amit tekinthetünk elvtelenségnek meg mondhatjuk azt, hogy a határok megnyitásával kiteszik a lakosságot a koronavírus-fertőzésnek, az elszigetelődéssel viszont a gazdasági összeomlásnak teszik ki, és noha napjainkban nem divat erről beszélni, abba is belehalnak ám emberek.

Szóval az EU megtehet bizonyos szimbolikus lépéseket az emberi jogok támogatására, illetve adhat valós anyagi segítséget az ebben a témában dolgozó civileknek, de nem fogja megszüntetni helyettünk a homofóbiát - nem is tiszte, hiszen elsősorban gazdasági szövetség. A saját társadalmunkat sajnos nekünk kell rendbe tennünk.

2020. július 24., péntek

Ame Panzh: Roma reprezentáció a popkultúrában, avagy a roma srácról, aki simogatta a haját

blob:https://www.facebook.com/16899526-8a43-49ed-b483-d756ae31e29b


Ez a műsor annyira jó volt, hogy még a kötözködők nagy része se talált benne kivetnivalót. Ilyenkor jön az, hogy valami olyanba kötünk bele, ami nem a tartalomhoz kapcsolódik. Az egyik kommentelő a műsor egyetlen férfi tagjának azt írta: őt zavarta, hogy Joci (a szereplő) „a haját simogatta” és gesztikulált, mert ő (a kommentelő) nem akarja, hogy a roma közösséget genderfluidnak lássák. És pont egy reprezentációról szóló műsorban.

Mi ezzel a kommenttel a probléma?
1. Nyilván irreális elvárás, hogy egy kisebbség egy képviselője annak a kisebbségnek minden csoportjára példa legyen. Joci ha megfeszül se tudott volna egyszerre fiatal roma értelmiségi és 80 éves cigányprímás lenni, és ezt nem is várja el tőle senki (remélem), sőt azt se, hogy inkább az utóbbi legyen, mert az tűnik jellemzőbbnek. Tehát Joci egyszerre csak egyfajta roma férfi tud lenni, és ő most pont ilyen fajta volt.
2. Eleve a kisebbségi helyzetből fakad, hogy egyáltalán felmerül az az elvárás, hogy valaki a személyes stílusával és megjelenésével reprezentálja a közösséget. Nekem soha senki nem szólt be azért, hogy nem vagyok elég reprezentatív gádzsó. Eleve a „reprezentatív gádzsó” mint fogalom nem létezik: mindenki magától értetődőnek veszi, hogy a gádzsók sokfélék, és senkitől sem várja el, hogy egy személyben képviselje az egész közösséget. Sőt, a gádzsók – kivéve a szélsőjobbosokat, akik csoportként érzik magukat fenyegetve a romáktól – nem is gondolnak magukra közösségként, ami szintén a többség privilégiuma (tele van a net felháborodott kommentekkel, hogy „én nem vagyok cisznemű/alloszexuális/stb.”, mert a többség tagjai már azt is felháborítónak tartják, hogy megnevezik a csoportjukat és nem szimplán a normának tartják).
3. A romák között igenis vannak genderfluidok és egyéb LMBT+ emberek. Ez tény. És egyáltalán nem baj, hogy a gádzsók ilyet is látnak. Nem állítom, hogy reprezentatív minta lennék, de elárulom: az általam ismert gádzsók többsége látott már életében roma férfit, tehát egy darab kevésbé macsó roma srác láttán nem fogja azt gondolni, hogy mindegyik ilyen. Főleg, mert (nemcsak a popkultúrában) inkább a ciszheteró roma férfiak láthatók, mint a többi.
4. Végül az is elég látványos, hogy a kommentelő a társadalmi nemi normákon lovagol, nem pedig azon, hogy mondjuk Joci milyen ételeket szeret vagy milyen zenét hallgat. Valószínűleg kevésbé akadna ki azon, ha kiderül, hogy egy roma srácnak mondjuk egy gádzsó énekes a kedvence. Már korábban írtam róla: úgy tűnik, hogy a magyar társadalomban az előítéletek egészen speciális csoportját fémjelzik azok, amelyek a nemi szerepekhez és a szexualitáshoz kapcsolódnak (https://mmreflexiok.blogspot.com/2019/08/nohate-kampany-coca-cola-tetovaltak-es.html), és ezek jóval erősebbek a többinél. És ilyenkor milyen jól elő lehet venni a reprezentáció-kártyát, és ettől máris elfogadhatóbbnak hangzik az, ami mélyen legbelül heteroszexizmus és cisznormativitás. Szóval egyfelől persze fontos a reprezentáció (erről szólt a beszélgetés is), másfelől viszont, ha már szeretnénk a többségi társadalommal szembemenni azon a téren, hogy milyennek látják és láttatják a romákat, simán szembemehetünk a nemekre és szexualitásokra vonatkozó előítéleteikkel is.

2020. július 8., szerda

Támadás a nőjogi tüntetés ellen, avagy mit keresnek a török nacionalisták Bécsben?


Múlt szombaton megint tüntettünk a nők elleni erőszak ellen (további képek és videó itt: https://dontlookaway.blog.hu/2020/07/04/tuntetes_a_nok_elleni_eroszak_ellen_becs_2020_07_04_demonstrazion_gegen_m_nnengewalt). Ezúttal nem a szokásos bántalmazási ügyek voltak az esemény apropója, hanem az, hogy előző héten egy szintén nők elleni erőszak témájú békés tüntetést, amelyet a Bécsben élő kurd nők szerveztek, török nacionalisták megtámadtak a Columbusplatzon, azt kiabálva, hogy ez az ő területük (fura helyeket annektál Törökország mostanában...). A résztvevők egy közeli alternatív kulturális központba menekültek, a következő heti eseményre pedig szolidaritásból rengeteg más antifasiszta és nőszervezet is eljött.

Most nem azzal akarok foglalkozni, hogy a nacionalisták miért nem állnak ki a nők elleni erőszak ellen (pedig logikusan gondolkodva, saját nemzetük nőtagjait nyilván meg kellene védeniük); erről már hosszan írtam itt: https://mmreflexiok.blogspot.com/2020/01/miert-nem-ratifikalja-magyar-kormany-az.html. Azzal se foglalkoznék, mennyire minősül hazafias cselekedetnek külföldre költözni, mert erről is volt már itt szó (https://mmreflexiok.blogspot.com/2020/04/csengetett-mylord-emlekezzen.html) Inkább azzal foglalkoznék, ami többekben felmerült az eset kapcsán: ha valaki ennyire nacionalista, miért él külföldön?

Persze a Bécsben élő török nacionalisták valószínűleg sokan azt mondanák: ők csak azért jöttek Ausztriába dolgozni, hogy hazaküldhessék a pénzt otthon nyomorgó családjuknak. És amúgy ez teljesen nemes cél. Csak éppen tovább kellene gondolni, hogy otthon a családjuk részben azért nyomorog, mert az aktuális (egyébként nacionalista) kormány nem megfelelő gazdasági döntéseket hoz, esetleg éppen azért, mert az ország gazdasági-politikai érdekeit alárendeli a "nemzeti büszkeségnek" (erre példa a CEU kiutálása Magyarországról, lásd https://mmreflexiok.blogspot.com/2019/11/ceu-pushed-from-hungary.html).

De azért valljuk be, külföldön könnyebb nacionalistának lenni. Egyrészt egy kisebbségi identitás eleve felértékelődik ahhoz képest, mint amikor a többség tagjaként éljük meg: a Magyarországon élő magyarok nem ujjonganak azon, hogy magyar szót hallanak vagy Erős Pistát tehetnek a sajtos szendvicsükre, míg sok külföldre szakadt hazánkfiának ez valóságos ünnepnap. Ráadásul a külföldön kisebbségben élő magyarok/ törökök stb. megtapasztalhatják az ott élő többség előítéleteit, és ezek ellen legjobban úgy tudnak védekezni, ha saját közösségüket és identitásukat erősítik (ahogyan a saját nemükhöz vonzódó emberek sem érezték szükségét, hogy saját közösséget hozzanak létre olyan társadalmakban, amelyek teljesen magától értetődőnek kezelték az ilyen vonzalmakat). Meg hát ugye a távolság megszépít. Egy külföldön élő magyar - különösen, ha főleg nacionalista tévécsatornákból, weboldalakról és ismerősöktől szerzi az információit - Magyarország "nagy eredményeit" látja, nem pedig azt, hogy milyen sokan élnek a létminimum alatt vagy hogy a kórházakban az egész osztály személyzetére összesen két maszk jutott a koronavírus idején, a falakról omlik a vakolat és a takarítókat hónapok óta nincs pénz kifizetni. Akik nem tapasztalják meg saját vagy közeli hozzátartozóik bőrén, nem tudhatják, milyen szar a helyzet. És mivel ideálokra mindannyiunknak szüksége van, könnyen idealizáljuk azt az országot, amelynek a nyelvét beszéljük, amelynek szeretetét belénk nevelték és amelyhez boldog (ha az volt) gyerekkorunk kötődik - vagy második generációs emigránsok esetében szüleink boldog gyerekkora, akik csodálatos történeteket mesélnek nekünk a földi mennyországról. És az sem biztos, hogy ezek a nacionalisták kigyógyulnak illúziójukból, ha hazalátogatnak, hiszen Nyugaton keresnek annyit, hogy otthon jómódúnak számítsanak és ne kelljen meglátniuk a nyomort. Szóval nincs olyan gyógymód, amely automatikusan kikúrálná a nacionalizmust - kritikus gondolkodás kellene hozzá, de ezt sajnos kevés nacionalista lépi meg.