2011. május 28., szombat

KSOG

A Kinsey-skálát mindenki ismeri (mármint vélhetően mindenki olyan, aki ezt a blogot olvassa), de szégyenszemre be kell vallanom, a KSOG-ról én is ma hallottam először. A KSOG rendes neve: Klein Sexual Orientation Grid. Fritz Klein azért hozta létre, mert úgy gondolta (egyébként nemcsak ő), hogy a Kinsey-skála nagyon pasi alapon működik, hiszen a szexuális orientáció alapját kizárólag a szexuális tevékenységben, illetve az arra vonatkozó fantáziákban és álmokban látja. Pedig a szexuális orientáció nemcsak a szexről szól, jött rá Fritz (pedig ő is pasi volt). A KSOG hét területet is mér: szexuális vonzódás, szexuális viselkedés, fantáziák, érzelmi preferencia, társasági preferencia (mármint kivel szoktál lógni), önmeghatározás és meleg/leszbikus életforma (vagy annak hiánya).

Nekem a KSOG sokkal szimpatikusabb, mint a Kinsey-skála. Többek közt azért, mert a Kinsey-skálát sokan nem arra használják, amire való, mint pl. azon férfi ismerősöm, aki évek óta nővel élt (nem aszexuális) párkapcsolatban, de a Kinsey-skálán hatosra helyezte magát. Ő nyilvánvalóan összekeverte a szexuális vonzalmakat az identitással, ráadásul a bifóbia ellen is így remélt menedéket találni. Ideje lenne már felhagyni azzal a felfogással, amely szerint a meleg/leszbikus/heteró/bi identitás egyértelműen a (valós vagy vágyott) partner nemén múlik. Nemcsak szerelem nélküli szex létezik (ezt azért talán sokan észrevették már), hanem szexuális aspektus nélküli szerelem is, és akkor a politikai leszbikusokról vagy a buziboszikról nem is szóltunk. Szerintem sokaknak vegyes eredményt hozna egy KSOG-alapú teszt - legalábbis azoknak, akik megengedik maguknak, hogy a társadalmi normákat és az azok által kialakított identitáshatárokat átlépjék.

2011. május 26., csütörtök

Harry Potter 7 - Luna szobája

Luna Lovegood a Harry Potter-sorozat egyik legbájosabb figurája: enyhén hibbant szöszi lányka, aki nemlétező állatokban hisz és zavarba ejtően szókimondó. A többiek Lükének csúfolják és messzire elkerülik, sőt különböző módokon szivatják (a filmben például elcsenik az összes cipőjét, ami az észak-angol télben egyáltalán nem ártalmatlan poén). Kivéve persze Harryt és barátait, akiknek minden támogatóra szükségük van, így beveszik maguk közé és lassan megkedvelik Lunát.

Harry azonban csak a hetedik kötetben jut el Luna otthonába. Meglepő látvány fogadja: a plafonról saját és társai arcképe néz vissza rá, körülötte a „barátok” szóból festett sorminta. Talán ekkor érti meg igazán, milyen sokat is jelentenek ők Lunának.

Luna nincs jelen, amikor Harry ezt a felfedezést teszi – mindig úgy gondoltam, talán jobb is. Nem Luna miatt, mert ő a jelek szerint képtelen kínosan érezni magát, Harry helyében viszont nagyon zavarba jöttem volna. Mint ahogy a saját helyemben is zavarba jöttem, amikor pár napja kiderült, milyen nagy becsben tartja valaki egy neki küldött üzenetemet. Zavarba jöttem, mert olyan ritkán szembesülünk azzal, hogy sokat jelentünk valakinek, hogy ha mégis megtörténik, nem is igen tudjuk kezelni. Persze szavak léteznek, de nem lehet rájuk hagyatkozni, hiszen helyzettől és embertől függően mást-mást jelentenek; mondták már nekem a „szeretlek” szót úgy, hogy szinte fenyegetésnek hangzott. Ez az ember azonban nem üres vagy képlékeny értelmű szavakkal köszönte meg, amit írtam neki, hanem kifejezte, hogy különleges jelentéssel bír a számára. Engem pedig – noha legszívesebben a föld alá süllyedtem volna – nagyon boldoggá tett ezzel. Hiszen az a fő célom az életben, hogy más emberekért tegyek valamit. Ritka kincs az olyan alkalom, amikor megbizonyosodhatok felőle, hogy sikerrel jártam.

2011. május 22., vasárnap

A nagy vega sarktúra

***SPOILER***
Mark és Brian két brit csávó, akik tenni akarnak valamit a Föld megmentéséért. Elhatározzák, hogy bekerülnek a rekordok könyvébe, mint az első környezetbarát expedíció, akik eljutottak az Északi-sarkra.

Nincs is semmi gond (na jó, majdnem semmi), amíg a jégpáncélon föl nem bukkan két norvég, akik pont ugyanezt csinálják, csak éppen sokkal gyorsabbak. Ekkor Mark bepöccen: mindenáron le akarja győzni a norvégokat. Ennek érdekében agyonhajszolja magukat, és ellopja a norvégok vízhatlan ruháit, hogy azok ne tudják folytatni az utat (Briannel elhiteti, hogy le is lőtte őket). A nyomás hatására megnő kettőjük közt a feszültség; Brian ki akar szállni, de Mark rálő a mentőhelikopterre, majd a tengerbe süllyeszti a segélykérő rádióadót. Amit persze ő szív meg a végén, nem meglepő módon.

Szerencse, hogy ez csak áldoku, nem valódi. De annyiból elgondolkodtató, hogy én is hosszú és valószínűleg nagy nyomással járó gyaloglásra készülök kettesben egy jóbaráttal (bár valószínűleg kevesebb lesz a jegesmedve, viszont a cuccunkat kénytelenek leszünk háton cipelni, nem tudjuk szánon húzni). Az, hogy a kapcsolatunkra milyen hatással lesz mindez, nem nagyon látható előre (puskát mindenesetre nem viszünk). Inkább Mark lebeg előttem intő példaként. Hiszen nem lett volna (majdnem) semmi baj, ha nem versenynek fogja fel a dolgot. Ha másokhoz viszonyítom magam - akár futóversenyen, akár túrázás terén - biztosan elégedetlen leszek a teljesítményemmel. De miért is baj, ha ők jobbak nálam? Hiszen nem értük, önmagamért csinálom. Ha ebben tudok gondolkodni, elég sok stresszt megspórolok, ráadásul nem fogok éhen dögleni az Északi-sarkon.

2011. május 17., kedd

Shakespeare: LXXV szonett

"csupa fény és boldogság büszke elmém,
majd fél: az idő ellop, eltemet;
csak az enyém légy, néha azt szeretném,
majd, hogy a világ lássa kincsemet;”

Volt valamikor egy zárkózott ember, aki nehezen fejezte ki az érzéseit. Aztán valamiért én lettem az, aki felé meg tudott nyílni. Innentől felpörgött a dolog, és egyre teljesebb lesz az élete barátokkal, tevékenységekkel, küldetésekkel. Én pedig nem tudok nem aggódni, hogy az új barátai közül valaki(k) majd többet tud(nak) nyújtani nálam, és szép lassan szeretve őrzött emlékké fakulok. De persze ettől eszem ágában sincs bármilyen módon korlátozni őt. Egyrészt, mert nekem az a fontos, hogy ő boldog legyen. Másrészt, a vers szerzőjéhez hasonlatosan, én is szeretnék ország-világ előtt büszkélkedni azzal, hogy ez a nagyszerű ember – aki a mai nappal a negyvenedik évébe lép – hozzám tartozik.

Boldog születésnapot, András.

2011. május 15., vasárnap

Douglas Adams: Vendéglő a világ végén

***SPOILER***
Űrstopposainkat felveszi egy űrhajó, amely tele van fodrászokkal, telefonkagyló-tisztítókkal, marketingesekkel és más hasznavehetetlen népséggel. Mint kiderül, eredeti bolygójukról pont ezért küldték el őket egy irányíthatatlan űrhajóval, amely egyszer majd a Napba csapódik és megsemmisül. Véletlenül azonban nem ez történik, hanem egy bolygón érnek földet. Arthur és Ford elindul felderíteni a bolygót, amelyet szimpatikus, bár fejletlen majomemberek laknak. Kiderül: a Földön vannak, kétmillió évvel ezelőtt. Arthur lelkesen kezdi tanítani a majomembereket, de Ford lehűti: nem ők az emberiség ősei, hanem az űrhajóval érkezett sok idióta, akik most éppen bevezették a falevelet fizetőeszközként, a devalválódás elkerülése végett azonban elkezdték irtani az erdőket. Ők fogják elpusztítani a majomembereket és uralmuk alá hajtani a Földet.

Nekem ez az elmélet teljesen hihető – legalábbis megmagyarázza, miért tesz keresztbe az emberiség folyamatosan a saját (és más fajok) érdekeinek. Igazából az a csoda, hogy egy ilyen impotens banda hogy tudott ennyi ideig fennmaradni. Minden logika szerint már rég ki kellett volna pusztulnunk.

Barna kültakaró

***SPOILER***
Sokkoló történetek arról, milyen hátrányok érik a romákat. Csatornázás és víz nélküli cigánytelepek (olykor fallal körülvéve), hat éven át vizsgálati fogságban tartott asszony, megrongálódott házából fűthetetlen lakókocsiba telepített egyedülálló anya, állítólagos büdössége miatt elküldött takarítónő. És a végkifejlet is különböző. A vizsgálati fogságban tartott nő, egy tolerancia-díjas újságírónő segítségével, elégtételt és kártérítést nyer. A takarítónő, nem-roma barátnőjének segítségével, beperli a munkáltatót és nyer, ráadásul új állást is talál. A többiekkel minden marad a régiben.

Ami elgondolkoztatott: csak azok tudtak javítani a helyzetükön, akiknek van egy pártfogójuk, aki vagy befolyásos, vagy fehér. Mint ahogy talán történik egy változás azoknak a romáknak az életében, akiknek az ügyét felkarolta a filmrendező, hogy dokut készítsen belőle. De nyilván ezek az emberek sem lehetnek ott mindenütt. Mikor lesz vajon annak a sokezer szörnyű körülmények között élő romának elég ereje és hitele, hogy közvetítők nélkül is sikerrel ki tudjon állni magáért?

2011. május 12., csütörtök

Virginia Woolf: Jacob's Room

“And yet, and yet… when we go to dinner, when pressing finger-tips we hope to meet someone soon, a doubt insinuates itself; is this the way to spend our days? the rare, the limited, so soon dealt out to us – drinking tea? dining out? And the notes accumulate. And the telephones ring. And everywhere we go wires and tubes surround us to carry the voices that try to penetrate before the last card is dealt and the days are over. “Try to penetrate”, for as we lift the cup, shake the hand, express the hope, something whispers, Is this all? Can I never know, share, be certain? Am I doomed all my days to write letters, send voices, which fall upon the tea-table, fade upon the passage, making appointments, while life dwindles, to come and dine? Yet letters are venerable; and the telephone valiant, for the journey is a lonely one, and if bound together by notes and telephones we went in company, perhaps – who knows? – we might talk by the way.”

Tizenéves koromban nagyon szerettem volna azt a levél- és telefonáradatot, amiről a szerző (vagy Jacob?) panaszkodik. A filmek és tévésorozatok azt mutatták, hogy a fiatalok folyton buliznak meg együtt lógnak, legalábbis ezt kéne tenniük, és minthogy rám nem illett a leírás, baromi nagy lúzernek éreztem magam. Próbáltam meggyőzni a szüleimet, hogy ne köttessék be a telefont, mert az csak még nyilvánvalóbbá tenné, hogy engem soha senki nem keres (persze előttük nem ezzel érveltem). Aztán később, amikor bekerültem az egyetemre, majd a meleg közösségbe, soha egyetlen programot se hagytam ki. Olyan bulikba is elmentem, ahol nem is ismertem senkit, csak hogy a határidő-naplómban visszatekintve elmondhassam: igenis járok társaságba. Persze azért volt egy kis bibi a dologban, mert a legtöbb ilyen programra nem engem személyesen hívtak, hanem általában nyitott volt (gólyabál, Egyetemi Meleg Kör, satöbbi), tehát nem oszlathatták el bennem az érzést, hogy én személyesen fontos vagyok valakinek.

Negyvenéves vagyok, és őszintén szólva házibuliba most már nem sokan hívnak. Ha mégis, lehetőség szerint elmegyek, már csak köszönetként is annak, aki meghívott (persze nem mindig engem személyesen, mert van, hogy pl. az egész netes fórumot, de akkor is). De már nem érzem szükségét, hogy ott legyek minden egyes leszbikus vagy egyetemi buliban (főleg, mert egy csomószor több is van ugyanazon a napon). Persze mindig fennáll a remény, hogy sikerül egy régi ismerőssel jót beszélgetni vagy fölszedni valakit, de erre se mindig van igényem. Mert, mint az idézet is mondja, korlátozott az időnk ezen a Földön, és meg kell határoznunk a prioritásainkat. Olykor tényleg szükségét érzem egy buliszerű programnak, de nem fogok csak azért elmenni, hogy ne töltsem egyedül az estémet. Az is értékes idő lehet, amit az ember egyedül, önmagába nézéssel tölt.

2011. május 2., hétfő

Néhány nap Oblomov életéből

***SPOILER***

Oblomov egész nap a kanapén döglik, legföljebb enni kel föl. Nagy tervei vannak ugyan, de még a levélírásra se tudja rászánni magát. Barátja, Andrej Stolz ellenben energikus fiatalember, aki aktív társasági életet és egészséges életmódot folytat. Amikor Andrej Oblomovhoz költözik, megpróbál javítani barátja életminőségén: salátákat tálal neki hús helyett, elviszi szaunába és estélyekre. Oblomov, Andrej és a bájos Olga iránti szenvedélyes szeretettől vezérelve (amelyek közül egyébként engem inkább az előbbi emlékeztet szerelemre) meg is próbál megváltozni: könyveket és újságot olvas, sétákra megy, külföldi utazást tervez. Ez azonban nem elég a változáshoz: ahhoz nagyobb belső motivácóra és főleg önbizalomra lenne szüksége. A tervezett külföldi út sose valósul meg, Oblomov leépíti társasági életét és végül elveszíti Olgát és Andrejt is.

Mondhatnánk, nem lehet valakit aktív életvitelre kényszeríteni, ha maga nem akarja. Ugyanakkor megértem Andrejt, akinek fáj a szíve azt látni, hogy vesztegeti el az életét egy értékes ember. Ahogyan nekem is fájt annak idején azt látni (és most is fáj, csak kisebb intenzitással látom), hogy a párom tehetséges ember létére lélekölő irodai munkával tölti a napjait, ami ráadásul nem is hagy neki elég időt, hogy újat tanuljon. Meg nyilván a párkapcsolatot is megterheli, ha nincs közös érdeklődési körünk, és ez sűrűn előfordul, ha az egyik félnek szinte semmilyen érdeklődési köre nincs. Akárcsak Oblomov, eleinte hajlott arra, hogy a szeretett lény kedvéért eljöjjön túrázni, moziba vagy társaságba. Aztán a kapcsolat intenzitásának csökkenésével ezek is lassan leépültek, és visszatért ahhoz az életformához, hogy szabadidejét a tévé előtt töltse. (Oblomov egész biztosan naphosszat tévézett volna, ha pechére nem a XIX. századba születik, azaz teremtik meg.) Én viszont nem akartam, mint Andrej, akarata ellenére elráncigálni különböző helyekre. Egyrészt, mert úgyis kicselezte volna, másrészt, mert nem gondoltam, hogy jogom lenne hozzá. Nekem viszont igényem a tevékenység, ezért aztán a kapcsolat szép lassan elhalt.

Oblomov persze maga se akar így élni, ahogy a volt párom se, vagy azok a régi tanítványaim, akik folyamatosan irigyeltek, hogy mennyi mindent csinálok. A film szépen mutatja, hőse mennyire csak ezeket a mintákat látta (emlékeiben családtagjai, anyját kivéve, rendszerint alszanak). Annyian töltik minden szabadidejüket tévézéssel vagy kocsmázással, hogy könnyű ebbe belesodródni. De néhányunknak csak sikerült ennél értelmesebb elfoglaltságokat is találnunk. És a múlt tanulsága számomra, hogy Oblomov-életformájú emberekkel, akármilyen szimpatikusak is, közeli barátságot nincs értelme kialakítanom – csak elégedetlenséghez és frusztrációhoz vezetne mindkét fél részéről.