A melegek, a janomamik és a láthatatlanság

 https://nepszava.hu/3215207_homofobia-gyermekvedelmi-torveny-fotosorozat-neprajzi-muzeum

A "gyermekvédelmi" pedofiltörvény burleszkbe illő következményein a Népszava is jókat poénkodik, a janomamikat és meleg aktivistákat bemutató tárlattal kapcsolatban megjegyezve például: "A természeti törzs tagjai szinte kivétel nélkül meztelenül tűnnek föl a kiállítás képein. Egy, a tárlatra érkező kisgyerekes család három perc után el is hagyta a terepet, miután a kicsik túl sok kérdést tettek föl szüleiknek bizonyos testrészekről." Mondjuk szerintem nem annyira vicces, inkább szomorú, és jól jelzi a magyar prüdériát (amire a mostani törvények persze még rásegítettek), hogy egy ilyen helyzetben a szülő kimenekül a kiállításról ahelyett, hogy szép nyugodtan elmagyarázná, hogy "igen, az a bácsi fütyije, neked is van olyan". (A mellékelt képen, amit a Britannicáról szedtem, ágyékkötős janomamik vannak, nehogy letiltsa a Facebook a bejegyzést, ha netán valaki meg akarná osztani.)

Bár abban egyértelműen igaza van a Népszavának, hogy egy meleg aktivistáról készült portré jóval kevésbé explicit, mint egy meztelen harcos képe, azt láthatóan nem érzékeli, miről van szó valójában. A gyerekek nemcsak meztelen vagy intim helyzetben levő melegeket nem láthatnak, hanem semmilyeneket. A jelenlegi magyar kormány célja a melegek eltörlése. Nagy elődjük, Hitler ezt annó haláltáborokkal igyekezett megoldani, de a mai Európában az ilyesmi ciki lenne meg amúgy is költséges, és amire nem jön uniós pénz, arra nem költünk (ld. egészségügy). Így megelégszenek azzal, hogy láthatatlanná tesznek minket, így hiába léteznek az országban melegek, a nagyközönség nem fog tudni róluk.

A 70-es évek meleg felszabadítási mozgalmának, amely a Stonewall-lázadással vette kezdetét, legfőbb üzenete a láthatatlanság megtörése volt. Rájöttek ugyanis, hogy a láthatatlanságba kényszerítés az elnyomás egyik fegyvere. Ha nincs szó rólam a tévében, rádióban, interneten, az olyan, mintha nem is léteznék. Nem látok szerepmodelleket, nem tudom, hogy kereshetnék magamhoz hasonló barátokat. Aki olvasta az Eltitkolt évek c. kötetet, annak visszaköszönhet a csaknem minden történetből sugárzó magány, a kétségbeesett keresés, hogy ezek a nők, akik senki más leszbikust nem ismertek saját magukon kívül, közösségre találjanak. A mai fiataloknak ezt már szerencsére nem kell átélniük; mikor egyszer egy Élő Könyvtárban meséltem a fiataloknak, hogyan próbáltam a 80-as években információhoz jutni a leszbikusságról, az egyik kislány közbevetette: "Ez olyan, mint egy történelemóra." És valahol ez volt az egész mozgalom célja: hogy már csak történelem legyen az az idő, amikor az LMBT+ emberek magányosan, minták és társak nélkül töltik a tizenéves korukat. És azok az emberek, akik először kiléptek a nyilvánosság elé és jogaikat követelték, történelmet írtak.

Amikor lekordonozzák egy kiállítás azon részét, ami emléket állít ezeknek a korai aktivistáknak, ezt a történelmet és egyben a közösségünket teszik láthatatlanná. Minden korábbinál fontosabb, hogy most megmutassuk magunkat, hogy soha többé ne kényszerítsenek vissza a láthatatlanságba.

Anna Frank a világban

 

Ezt a vándorkiállítást az amszterdami Anna Frank Ház rendezte még 1994-ben, és budapesti kiadása egyben első önkénteskedésem színhelye volt: önkéntes tárlatvezető voltam, aki az odalátogató iskolás csoportoknak (és ha nem voltak, olykor egyéni látogatóknak is) magyaráztam nemcsak Anna Frank életéről, hanem általában a holokausztról, annak kontextusáról és arról, hogyan jöhetett létre. A döbbenetes élményem az volt, hogy a kiállításra érkező gimnazista osztályok egy része még sohasem hallott a holokausztról: még nyolcadikban tanultak valamit Hitlerről meg a második világháborúról, de ennek kapcsán meg sem említődött az antiszemitizmus vagy a haláltáborok, a tizenkettedikes anyagban pedig még nem tartottak az 1930-as éveknél (és lehet, hogy soha el se jutottak addig, hiszen a gimnázium utolsó félévében már az érettségire való készülés foglalta le őket). Tehát ott álltak velem szemben 17-18 éves, csaknem felnőtt emberek, akik tőlem hallottak először arról, hogy származásuk, szexuális irányultságuk, nézeteik vagy fogyatékosságuk miatt milliókat pusztítottak el. Ledorongolta őket az információ. Voltak, akik leültek a földre és sírtak. Az egyik képnél, amin épp tömegsírba készültek lőni valakiket, az egyik lány halálra vált arccal állt meg. "Radnóti!" - suttogta, és látszott: ekkor értette meg, ami mintegy széljegyzetként elhangzott az irodalomórán, és egyben jutott el hozzá, hogy ezek az áldozatok mind emberek voltak, saját személyiséggel, értékekkel, érzelmekkel. Volt, hogy én is sírva mentem haza este a kiállításról, mert megszakadt a szívem ezekért a nálam csak pár évvel fiatalabb gyerekekért, akiket én szembesítettem a világ kegyetlenségével.

A World Press Photo körüli botrány kapcsán hallani olyan hangokat: nem is baj, ha a gyerekek nem látják ezt a kiállítást, hiszen annyi kegyetlenség van a képeken. Ez a megközelítés kevésbé homofób ugyan, mint Dúró Dóráé, de ugyanabból indul ki: hogy 18 éves koráig mindenki nevelkedjen buborékban, ne szembesüljön az élet valóságával (akár szexuális irányultság, akár mondjuk háború vagy betegség témájában), aztán majd ha betölti a 18-at, jól szembesül vele, hogy nem az a rózsaszín Barbie-világ veszi körül, amit elképzelt. Az Anna Frank-kiállításos tapasztalataim alapján is ellenzem ezt a megközelítést. Nyilván nem azt mondom, hogy háromévesekkel horrorfilmet nézzünk, de a világ valóságát ne titkoljuk el a gyerekek elől 18 éves korukig. Életkortól függően igenis magyarázhatunk nekik arról, hogy létezik háború, fogyatékosság, mélyszegénység, vagy éppen LMBT+ emberek. A World Press Photo, ahol minden képhez részletes magyarázat is tartozik, teljesen alkalmas egy ilyen feladatra. Akik kíméletből nem akarják a gyerekeket beengedni a World Press Photora, ugyanazt mondják, mint a kormány, csak éppen nem sorolják a melegséget a gyerekektől eltitkolandó témák közé.

Téves irány, hogy a gyerekeket azzal védjük meg, ha információkat eltitkolunk előlük (ami egyébként szembemegy az ENSZ Gyermekjogi Egyezményével is, miszerint a gyerekeknek joga van az információhoz). Azzal védjük meg őket, ha megfelelő színvonalú oktatást és egészségügyi ellátást biztosítunk nekik, illetve figyelünk arra, hogy ne nélkülözzenek és otthonukban, az iskolában vagy az intézetben ne érje őket bántalmazás. Ezek ugyanis valóban ártanak nekik, szemben azzal, ha emberi szenvedésről vagy épp LMBT+ idősekről látnak képeket.