Vályi István, a program műsorvezetője vicces, kreatív, használja a józan paraszti eszét és totál bevállalós. Mégis állítólag érkeztek nézői visszajelzések, amelyek a leváltását követelték. Az ok pedig az, hogy "palócosan" (mások szerint "cigányosan") beszél.
Nagy-Britanniában kb. a xx. század közepéig nem lehetett a közmédiában tájszólásokat hallani; nem véletlenül használják a standard nyelvhasználatra a "BBC angol" kifejezést. Később azonban ez változott.Egyre inkább elfogadottá vált, ha valaki nem-standard angolt beszél (egyik kedvencem a témában Eric Idle a Monty Python csapatból), és sokan Londonba költözésük után is megtartják a tájszólásukat.
Magyarországon még nem itt tartunk. Egy kezemen meg tudom számolni azokat az ismerőseimet, akik Budapesten jártak főiskolára vagy egyetemre, és ennek ellenére megtartották eredeti tájszólásukat. (Egyikük éppen palóc, ami különösen kedvessé teszi számomra a Brutális sorozatok műsorvezetőjét.) Ebből is látszik, mekkora a nyomás, hogy valaki a "sztenderd" magyart beszélje. Egy csomó nyelvi formát, ami dialektusokban gyakori, szimplán a műveletlenség jelének tekintenek. Ahogyan a "paraszt" szó degradáló jelző, a vidékies nyelvhasználat is ciki. A magyarok nem egyszerűen kultúrsznobok, hanem Budapest-sznobok, akik mélységesen lenézik a vidéket, függetlenül attól, hogy ők maguk vagy szeretteik esetleg onnan származnak.
Az utóbbi pár évben gyakran hallottunk arról, hogy a kormány gyűlöletet szít az emberekben a "másság" ellen. Ez esetben azonban nem látunk felülről jövő nyomást, sőt lehet, hogy a magyar tévé tudatosan alkalmaz tájszólásban beszélő műsorvezetőket. Az el nem fogadás itt alulról jön; bármiféle másság gyanús, anélkül, hogy bármit is tudnánk róla (mert aki "cigányosnak" tartja Vályi István nyelvhasználatát, az nem sok cigánnyal beszélhetett). A kormány hibáztatása minden rosszért nemcsak azért problémás, mert ezzel elhárítjuk magunkról a felelősséget, hogy bármit is tegyünk (pl. ellene szavazzunk), hanem mert az ilyen példákon láthatjuk: a társadalmi kirekesztést nem lehet egyértelműen egy politikai rendszer vagy irányzat számlájára írni.
2017. január 30., hétfő
2017. január 19., csütörtök
Agota Kristof: A bizonyíték
***SPOILER***
Victor, a könyvesbolt tulajdonosa szerint életében mindenkinek írnia kellene egy könyvet, hogy „nyomot hagyjon maga után a világban”. Ezért egy nap eladja a boltját, hogy végre nekifoghasson a magáénak. Azzal szembesül azonban, hogy nem tud mit írni: ugyanis, mint megállapítja, vele egész életében nem történt semmi.
Amikor esténként megkérdezem a páromat, mi történt vele aznap, a jellemző válasza: „Mi szokott velem történni? Semmi.” A fordított irányú kérdésre én elmondom, mit csináltam aznap, merre jártam, milyen érdekes dolgokat láttam, milyen inspiráló gondolatokat olvastam és melyik ismerősöm posztolt valami említésre méltót a facebookon. Nyilván a párom is jár a városban és ő is néz facebookot, mégsem szokta ezeket felsorolni az esti beszélgetésben.
Nyilván van egy olyan lehetséges ok, hogy az emberek különböző mértékben veszik észre vagy értékelik környezetük apró elemeit. Van, aki észre sem veszi a számomra hírértékű mókust a Margitszigeten, másnak (például aki egyébként erdő közepén lakik) annyira megszokott dolog, hogy nincs mit említeni rajta. De abba is belegondoltam, mit értünk azalatt, hogy „velem” történik. Nem biztos, hogy engem személyesen érint egy barátom utazása vagy szülővé/nagyszülővé válása, mégis úgy élem meg, hogy ez az én életemnek is része. Éppúgy, ahogy adott politikai események vagy társadalmi alakulások befolyásolják az életemet. A könyvbéli Victor átéli az ötvenhatos forradalmat, igaz, csak egy távoli kisvárosban, de attól még az hatással van (vagy lehet) az életére. Azt gondolom, egy jó emlékirat nemcsak a szerzőről szól, hanem felvázolja a társadalmi környezetet is. Na meg regényt is lehet írni – de ahhoz is kell valamiféle kapcsolat olyan emberekkel, akik a regényben megírandó élethelyzeteket vagy lelkiállapotokat átélték, még akkor is, ha a szerző nem (Agota Kristof például nem volt Magyarországon 56-ban).
Már várom a kérdést: én mikor írom meg azt a könyvet, amivel nyomot hagyok a világban? Tény, hogy van egy könyv, amit nagyon meg szeretnék írni, de az tudományos mű és nem a saját életemen alapszik. De ha sose készül el, akkor se fogom azt gondolni, hogy nem hagytam nyomot a világban. Egyrészt az internet hatalmas lehetőséget kínál arra, hogy olyanok is megismertessék gondolataikat másokkal, akiknek eddig nem volt rá lehetősége. Másrészt, a facebookon jelent meg nemrég egy olyan alkalmazás, hogy „kinek az életét változtattad meg 2016-ban?” Azzal együtt, hogy persze ez elég gagyi és több ismerősöm reklamált, amiért nem került be az első 10-be, arra jó volt, hogy elgondolkoztasson, kikkel kapcsolódik össze az életem. A listán szerepelt olyan, akinek egy-egy facebook posztjához írtam támogató kommenteket (élőben évek óta nem láttam), és olyan is, akivel egyetlen beszélgetést folytattam élő könyvként – de abban egy olyan problémáját beszéltük át, amit kevesekkel osztott meg. El tudom képzelni, hogy nekik tényleg hoztam változást az életükbe, és talán még néhány más embernek is. Én ilyen módon szeretnék nyomot hagyni a világban.
Victor, a könyvesbolt tulajdonosa szerint életében mindenkinek írnia kellene egy könyvet, hogy „nyomot hagyjon maga után a világban”. Ezért egy nap eladja a boltját, hogy végre nekifoghasson a magáénak. Azzal szembesül azonban, hogy nem tud mit írni: ugyanis, mint megállapítja, vele egész életében nem történt semmi.
Amikor esténként megkérdezem a páromat, mi történt vele aznap, a jellemző válasza: „Mi szokott velem történni? Semmi.” A fordított irányú kérdésre én elmondom, mit csináltam aznap, merre jártam, milyen érdekes dolgokat láttam, milyen inspiráló gondolatokat olvastam és melyik ismerősöm posztolt valami említésre méltót a facebookon. Nyilván a párom is jár a városban és ő is néz facebookot, mégsem szokta ezeket felsorolni az esti beszélgetésben.
Nyilván van egy olyan lehetséges ok, hogy az emberek különböző mértékben veszik észre vagy értékelik környezetük apró elemeit. Van, aki észre sem veszi a számomra hírértékű mókust a Margitszigeten, másnak (például aki egyébként erdő közepén lakik) annyira megszokott dolog, hogy nincs mit említeni rajta. De abba is belegondoltam, mit értünk azalatt, hogy „velem” történik. Nem biztos, hogy engem személyesen érint egy barátom utazása vagy szülővé/nagyszülővé válása, mégis úgy élem meg, hogy ez az én életemnek is része. Éppúgy, ahogy adott politikai események vagy társadalmi alakulások befolyásolják az életemet. A könyvbéli Victor átéli az ötvenhatos forradalmat, igaz, csak egy távoli kisvárosban, de attól még az hatással van (vagy lehet) az életére. Azt gondolom, egy jó emlékirat nemcsak a szerzőről szól, hanem felvázolja a társadalmi környezetet is. Na meg regényt is lehet írni – de ahhoz is kell valamiféle kapcsolat olyan emberekkel, akik a regényben megírandó élethelyzeteket vagy lelkiállapotokat átélték, még akkor is, ha a szerző nem (Agota Kristof például nem volt Magyarországon 56-ban).
Már várom a kérdést: én mikor írom meg azt a könyvet, amivel nyomot hagyok a világban? Tény, hogy van egy könyv, amit nagyon meg szeretnék írni, de az tudományos mű és nem a saját életemen alapszik. De ha sose készül el, akkor se fogom azt gondolni, hogy nem hagytam nyomot a világban. Egyrészt az internet hatalmas lehetőséget kínál arra, hogy olyanok is megismertessék gondolataikat másokkal, akiknek eddig nem volt rá lehetősége. Másrészt, a facebookon jelent meg nemrég egy olyan alkalmazás, hogy „kinek az életét változtattad meg 2016-ban?” Azzal együtt, hogy persze ez elég gagyi és több ismerősöm reklamált, amiért nem került be az első 10-be, arra jó volt, hogy elgondolkoztasson, kikkel kapcsolódik össze az életem. A listán szerepelt olyan, akinek egy-egy facebook posztjához írtam támogató kommenteket (élőben évek óta nem láttam), és olyan is, akivel egyetlen beszélgetést folytattam élő könyvként – de abban egy olyan problémáját beszéltük át, amit kevesekkel osztott meg. El tudom képzelni, hogy nekik tényleg hoztam változást az életükbe, és talán még néhány más embernek is. Én ilyen módon szeretnék nyomot hagyni a világban.
Feró Dalma: Transzneművé nevelt gyerekek
A radikális feministák kontra transzok vita következő állomásában Feró Dalma ismét – akárcsak a blogomban már tárgyalt tavaly nyári rádióműsorban (http://mmreflexiok.blogspot.hu/2016/08/a-dan-lany.html) – a gyerekek feltételezett érdekeit hozza elő. Nem meglepő választás, hiszen gyerekközpontú társadalmunkban magától értetődőnek vesszük, hogy a gyerek érdeke mindent felülír; erre alapulnak például az abortusz szigorításával kapcsolatos tervek („a magzat értékesebb, mint az anya”), vagy az a gyakorlat, hogy a partnerét bántalmazó apának is adnak láthatási jogot („a gyereknek joga/szüksége van arra, hogy kapcsolatban legyen az apjával”), így a bántalmazott kénytelen rendszeresen találkozni volt kínzójával. Feró Dalma a gyerekek érdekeinek megsértését látja nemcsak abban, hogy kicsi korban transznak nyilvánítják őket, de például abban is, hogy a brit iskolákban transzszexuális tinédzserről szóló történetetet olvastatnak a tanulókkal. A ki nem mondott érv: ha a gyerekek nem tudnak a transzszexualitásról, nem fog eszükbe jutni ilyesmi. Ez is jól illeszkedik azokba a Magyarországon gyakori diskurzusokba, amelyek azért akarják kitiltani a drogprevenciót, a Melegség és Megismerés Programot vagy a szexuális nevelést az iskolákból, nehogy még a gyerekek ötleteket kapjanak ezektől. Tehát a gyerek egy önálló akarat nélküli, törékeny, védelemre szoruló lény, akinek esetleges önálló törekvéseit azonnal el kell nyomni, hiszen nem ismeri eléggé nemcsak a világot, de önmagát sem ahhoz, hogy felelős döntéseket hozzon. Ez vélhetően bármilyen kiskorú személyre értendő, hiszen a pubertásblokkolókat nyilvánvalóan tizenéves kor előtt nem szokták adni.
Teljesen egyetértek azzal, hogy az identitásunk nem valamiféle született belső önazonosság, hanem társadalmi konstrukció. Például olyan korban, amikor nem létezett minta egy bizonyos fajta – például leszbikus, liberális vagy éppen feminista – identitásra, értelemszerűen senki sem sorolta be magát ilyen kategóriákba. A transzszexuális mint külön kategória akkor vált lehetségessé, amikor kialakultak a nemi helyreállító műtétek orvosi feltételei. Ugyanakkor számos korábbi példa van mind a saját kultúránkból, mind más kultúrákból olyan emberekre, akik érzésük szerint „rossz testbe” születtek és igyekeztek választott nemükben élni: a Hidden from History című kötetben több nemzetközi példa található, magyar vonatkozásban Vay Sándor arisztokrata származású hírlapíró és Pipás Pista vidéki sorozatgyilkos jut eszembe, akik mindketten női testbe születtek de (legalább életük egy szakaszában) férfiként éltek. Mindez annak ellenére történt, hogy – bizonyos, például indián és polinéz kultúrákkal ellentétben – az ő közegükben nem volt egy látható és elfogadott minta arra, hogy ez lehetséges. Hajlamos vagyok tehát azt gondolni, hogy a nemeket és nemi szerepeket radikálisan kettéosztó társadalmakban mindig lesznek olyanok, akik egy másik nem nemi szerepével azonosulnak, akár végrehajthatnak ilyen irányú testi változást, akár nem. Ahogyan őket ritkán sikerül lenevelni erről, úgy azt is nehezen tudom elképzelni, hogy valakit sikerüljön transzneművé nevelni.
Azzal is egyetértek, hogy nem kell minden kisfiút transzneműként elkönyvelni, aki életében kezébe vett egy babát. Nem gondolom azonban, hogy a transznemű gyerekek létezésének elismerése feltétlenül azzal járna, hogy a ciszneműek nemi szerepei korlátozottabbak lesznek. Éppen ellenkezőleg: ha a gyerekek (és szüleik) látnak arra mintát, hogy a biológiai nem nem feltétlenül határozza meg valakinek a viselkedését, nyitottabbakká válhatnak afelé is, hogy a nem transz gyerekek is viselkedhetnek néha nemi kategóriájuktól eltérően. Ez mindenképpen nagyobb esélyt hordoz a nemi sokszínűség elismertetésére, mint az a jelenlegi gyakorlat, hogy a nemileg nonkonform gyereket biológiai neme szerinti öltözékbe és viselkedésbe kényszerítik.
A cikk azt sugallja, hogy a lányos kisfiú vagy fiús kislány szülei inkább a transzneműség felé nyomják a gyereket, csak nehogy ellentmondjon a nemi szerepelvárásoknak. Lehetséges, hogy van olyan ország, ahol transznak lenni elfogadottabb, mint melegnek vagy leszbikusnak (konkrétan Irán jutott eszembe), de Magyarországon biztos nem. Kezdjük ott, hogy a riogatásnak leírt terápiák itthon valószínűleg elérhetetlenek, hiszen nálunk eleve csak a nagyon elitbe tartozó transzok engedhetik meg maguknak a nemi helyreállító műtéteket (sőt pillanatnyilag ők sem léphetnek, lévén „ideiglenesen” leállították a nemváltásra vonatkozó kérvények elbírálását). Nincsenek genderklinikáink és nem tudok magyar tinédzserről, aki hormonblokkolókat szedne. Meleg és leszbikus, illetve transz emberekkel és családtagjaikkal beszélgetve arra jutottam, hogy a transznemű családtag sokkal nagyobb stigma, és pont az ő szüleik szokták azt kívánni, bár inkább meleg lenne a gyerek. A cikk tehát ugyanazt a hibát követi el, amivel általában nyugati szerzőket szoktak vádolni: kultúrafüggetlennek állít be egy olyan jelenséget, amely valójában csak a világ igen kis részére jellemző. Nem tudok róla, hogy Magyarországon bárki is megpróbálta volna a transzszexualitás felé nyomni nemi sztereotípiákhoz nem illeszkedő gyerekét. Ahogyan az antifeminista visszacsapás (backlash) úgy jelent meg Magyarországon, hogy előtte nem volt érdemben feminista mozgalom, úgy a radikális feminizmus transzellenes ága olyan gyakorlatokat támad, amelyek nálunk még hírből sem ismertek (legalábbis nem voltak, amíg ők hírt nem adtak róla), attól pedig még távolabb állnak, hogy bevett gyakorlattá váljanak. Viszont jó ürügyként szolgálhatnak ahhoz, hogy tovább démonizáljanak egy már amúgy is perifériára szorult csoportot, és őket okolják a nemi szerepelvárások merevségéért, aminek valójában sokkal összetettebb társadalmi okai vannak.
Teljesen egyetértek azzal, hogy az identitásunk nem valamiféle született belső önazonosság, hanem társadalmi konstrukció. Például olyan korban, amikor nem létezett minta egy bizonyos fajta – például leszbikus, liberális vagy éppen feminista – identitásra, értelemszerűen senki sem sorolta be magát ilyen kategóriákba. A transzszexuális mint külön kategória akkor vált lehetségessé, amikor kialakultak a nemi helyreállító műtétek orvosi feltételei. Ugyanakkor számos korábbi példa van mind a saját kultúránkból, mind más kultúrákból olyan emberekre, akik érzésük szerint „rossz testbe” születtek és igyekeztek választott nemükben élni: a Hidden from History című kötetben több nemzetközi példa található, magyar vonatkozásban Vay Sándor arisztokrata származású hírlapíró és Pipás Pista vidéki sorozatgyilkos jut eszembe, akik mindketten női testbe születtek de (legalább életük egy szakaszában) férfiként éltek. Mindez annak ellenére történt, hogy – bizonyos, például indián és polinéz kultúrákkal ellentétben – az ő közegükben nem volt egy látható és elfogadott minta arra, hogy ez lehetséges. Hajlamos vagyok tehát azt gondolni, hogy a nemeket és nemi szerepeket radikálisan kettéosztó társadalmakban mindig lesznek olyanok, akik egy másik nem nemi szerepével azonosulnak, akár végrehajthatnak ilyen irányú testi változást, akár nem. Ahogyan őket ritkán sikerül lenevelni erről, úgy azt is nehezen tudom elképzelni, hogy valakit sikerüljön transzneművé nevelni.
Azzal is egyetértek, hogy nem kell minden kisfiút transzneműként elkönyvelni, aki életében kezébe vett egy babát. Nem gondolom azonban, hogy a transznemű gyerekek létezésének elismerése feltétlenül azzal járna, hogy a ciszneműek nemi szerepei korlátozottabbak lesznek. Éppen ellenkezőleg: ha a gyerekek (és szüleik) látnak arra mintát, hogy a biológiai nem nem feltétlenül határozza meg valakinek a viselkedését, nyitottabbakká válhatnak afelé is, hogy a nem transz gyerekek is viselkedhetnek néha nemi kategóriájuktól eltérően. Ez mindenképpen nagyobb esélyt hordoz a nemi sokszínűség elismertetésére, mint az a jelenlegi gyakorlat, hogy a nemileg nonkonform gyereket biológiai neme szerinti öltözékbe és viselkedésbe kényszerítik.
A cikk azt sugallja, hogy a lányos kisfiú vagy fiús kislány szülei inkább a transzneműség felé nyomják a gyereket, csak nehogy ellentmondjon a nemi szerepelvárásoknak. Lehetséges, hogy van olyan ország, ahol transznak lenni elfogadottabb, mint melegnek vagy leszbikusnak (konkrétan Irán jutott eszembe), de Magyarországon biztos nem. Kezdjük ott, hogy a riogatásnak leírt terápiák itthon valószínűleg elérhetetlenek, hiszen nálunk eleve csak a nagyon elitbe tartozó transzok engedhetik meg maguknak a nemi helyreállító műtéteket (sőt pillanatnyilag ők sem léphetnek, lévén „ideiglenesen” leállították a nemváltásra vonatkozó kérvények elbírálását). Nincsenek genderklinikáink és nem tudok magyar tinédzserről, aki hormonblokkolókat szedne. Meleg és leszbikus, illetve transz emberekkel és családtagjaikkal beszélgetve arra jutottam, hogy a transznemű családtag sokkal nagyobb stigma, és pont az ő szüleik szokták azt kívánni, bár inkább meleg lenne a gyerek. A cikk tehát ugyanazt a hibát követi el, amivel általában nyugati szerzőket szoktak vádolni: kultúrafüggetlennek állít be egy olyan jelenséget, amely valójában csak a világ igen kis részére jellemző. Nem tudok róla, hogy Magyarországon bárki is megpróbálta volna a transzszexualitás felé nyomni nemi sztereotípiákhoz nem illeszkedő gyerekét. Ahogyan az antifeminista visszacsapás (backlash) úgy jelent meg Magyarországon, hogy előtte nem volt érdemben feminista mozgalom, úgy a radikális feminizmus transzellenes ága olyan gyakorlatokat támad, amelyek nálunk még hírből sem ismertek (legalábbis nem voltak, amíg ők hírt nem adtak róla), attól pedig még távolabb állnak, hogy bevett gyakorlattá váljanak. Viszont jó ürügyként szolgálhatnak ahhoz, hogy tovább démonizáljanak egy már amúgy is perifériára szorult csoportot, és őket okolják a nemi szerepelvárások merevségéért, aminek valójában sokkal összetettebb társadalmi okai vannak.
2017. január 17., kedd
A romlás virágai
Az iráni zavargások elől a gazdag egyetemista lány Párizsba utazik. Ám onnan is folyamatosan a teheráni helyzetet követi az interneten és ottani barátaival csetel. Mint új barátja rámutat: ha személyesen nincs is ott, félig még ott van és csak félig Párizsban.
Az elmúlt években egyre növekszik azoknak a magyaroknak a száma, akik külföldre költöznek anyagi, politikai, tanulmányi stb. okokból (vagy ezek kombinációja miatt). Az azonban, hogy valaki elmegy innen, nem jelenti azt, hogy érzelmileg is el tud szakadni a magyarországi történésektől. A kormány minden egyes durva lépésekor kommentál legalább egy távolba szakadt barátom a facebookon. Nekik olykor még nehezebb lehet, hiszen bizonytalanok abban, a média hiteles képet közvetit-e, illetve nincs-e valaki számukra kedves ember, aki valahogyan veszélyben van. A távollevőnek gyakran nagyobb feszültséget okoz egy-egy traumatikus esemény, mint a résztvevőknek: emlékszem egy ismerősömre, aki 2008-ban nem mert kimenni a pride-ra, viszont a támadásokról szóló hiradások aggodalommal töltötték el, és barátai életéért rettegett. Ugyanez történik a filmbéli lánnyal, aki nem tudja megállapitani, hogy a netes videón mutatott megkinzott egyetemista az ő ismerőse vagy sem.
Sokszor elmondtam már: igyekszem nem elhagyni az országot, amig úgy vélem, hogy az ittlétemmel tehetek valamit a helyzet javitásáért. A civil szervezetek ugyan régóta szálka a kormány szemében, de nemrég nyiltan is kimondták, hogy le kell rájuk csapni. Mondjuk azt nem tartom veszélynek, hogy a civil szervezetek vezetőitől vagyonnyilatkozatot kérnek - legalább kiderül, hogy ezek az önzetlenül dolgozó emberek a létminimum közelében élnek azért, hogy elég idejük legyen mások életének jobbítására. Azt sokkal inkább, hogy ha esetleg hoznak egy törvényt a civil szervezetek betiltásáról (ami nem lenne annyira meglepő, hiszen az államszocializmusban is be voltak tiltva, és a FIDESZ jelenleg ugyanazt az irányvonalat követi). Ebben az esetben tényleg többet lehetne tenni a magyar helyzet javításáért külföldről, ahogyan azt teszik már néhányan, akik fordítással, kapcsolatépítéssel vagy adományszervezéssel távolból segítik a magyar civil szervezeteket. Ami biztos: a civil szervezetek betiltása az Internet korában nem vetné vissza olyan módon az emberek önszerveződését, mint annak idején. És lehet, hogy sokkal nehezebb lenne büntetlenül megcsinálni.
Az elmúlt években egyre növekszik azoknak a magyaroknak a száma, akik külföldre költöznek anyagi, politikai, tanulmányi stb. okokból (vagy ezek kombinációja miatt). Az azonban, hogy valaki elmegy innen, nem jelenti azt, hogy érzelmileg is el tud szakadni a magyarországi történésektől. A kormány minden egyes durva lépésekor kommentál legalább egy távolba szakadt barátom a facebookon. Nekik olykor még nehezebb lehet, hiszen bizonytalanok abban, a média hiteles képet közvetit-e, illetve nincs-e valaki számukra kedves ember, aki valahogyan veszélyben van. A távollevőnek gyakran nagyobb feszültséget okoz egy-egy traumatikus esemény, mint a résztvevőknek: emlékszem egy ismerősömre, aki 2008-ban nem mert kimenni a pride-ra, viszont a támadásokról szóló hiradások aggodalommal töltötték el, és barátai életéért rettegett. Ugyanez történik a filmbéli lánnyal, aki nem tudja megállapitani, hogy a netes videón mutatott megkinzott egyetemista az ő ismerőse vagy sem.
Sokszor elmondtam már: igyekszem nem elhagyni az országot, amig úgy vélem, hogy az ittlétemmel tehetek valamit a helyzet javitásáért. A civil szervezetek ugyan régóta szálka a kormány szemében, de nemrég nyiltan is kimondták, hogy le kell rájuk csapni. Mondjuk azt nem tartom veszélynek, hogy a civil szervezetek vezetőitől vagyonnyilatkozatot kérnek - legalább kiderül, hogy ezek az önzetlenül dolgozó emberek a létminimum közelében élnek azért, hogy elég idejük legyen mások életének jobbítására. Azt sokkal inkább, hogy ha esetleg hoznak egy törvényt a civil szervezetek betiltásáról (ami nem lenne annyira meglepő, hiszen az államszocializmusban is be voltak tiltva, és a FIDESZ jelenleg ugyanazt az irányvonalat követi). Ebben az esetben tényleg többet lehetne tenni a magyar helyzet javításáért külföldről, ahogyan azt teszik már néhányan, akik fordítással, kapcsolatépítéssel vagy adományszervezéssel távolból segítik a magyar civil szervezeteket. Ami biztos: a civil szervezetek betiltása az Internet korában nem vetné vissza olyan módon az emberek önszerveződését, mint annak idején. És lehet, hogy sokkal nehezebb lenne büntetlenül megcsinálni.
2017. január 1., vasárnap
A National Geographic címlapbotránya
http://www.nlcafe.hu/ezvan/20161219/cimlap-national-geographic-transznemu-gyerek/
A cikk szerint az előfizetők egy része lemondta a lapot, amiért annak címlapján transzszexuális kislány látható. A NatGeo mondjuk írt már pár nem túl kellemes témáról, Észak-Koreától az arab nőkig vagy a háborús pusztításokig, de ezek láthatóan nem verték ki annyira a biztosítékot, mint a transzszexualitás. Feltételezve, hogy a NatGeo olvasóit érdekli, mi folyik a világban, a jelek szerint ennek a határai a nemi szerepeknél húzódnak.
A különböző feminista csoportokban is vihart kavart a hír, bár nem tudom, lemondta-e bárki emiatt a lapot. Az utóbbi időben a gyermekkori transzszexualitás az egyik legmegosztóbb téma. Ami azért rendkívül furcsa, mert egyáltalán nem új jelenség: már évtizedekkel ezelőtti vonatkozó kutatásokban is megszólalnak olyan transzok, akik gyermekkoruktól fogva a születési nemüktől eltérő nemben éltek vagy próbáltak élni (magyar példa A lélek műtétei c. kötet, játékfilmes példa a Rózsaszín életem c. francia film). Gyanúm szerint azért kezdtek mostanában rápörögni a témára, mert a tudomány kifejlesztette a pubertásblokkolókat, azokat a szereket, amelyek segítségével a gyermek biológiai nemi érése elodázható addig az életkorig, amikor már alávetheti magát nemi helyreállító folyamatoknak. Egyes országokban hormonokat is kaphatnak a transzszexuális kamaszok. Vagyis megvan a korábban nem elérhető lehetőség, hogy valaki még felnőttkora előtt a nemi identitása szerint alakíthassa a testét.
Az ellenzők egyik érve, hogy egy tizenéves még nem tud felelős döntést hozni a nemi identitásáról. Szerintem ezt tizenévese válogatja, illetve a felnőtt transzszexuálisok között is van, aki nem tudja belátni döntése következményeit (ld. az Akik megbánták c. dokut és a róla írott bejegyzésemet). Való igaz, hogy a hormonok testi változásokat indítanak el és ezeknek káros következményei is lehetnek; egyetértek azzal, hogy használatukat nagyon meg kell fontolni. Nem is ez zavar, hanem az, hogy a transzszexuális tinilányok hormonkezelésének ellenzői nem tiltakoznak hangosan az ellen, ha menstruációs zavaroktól szenvedő kamaszlányt vagy éppen születéskor lánynak besorolt interszexuálist kezelnek ösztrogénnel. Vagyis akit a társadalom nőnek sorolt be, annak oké az ösztrogén, akit nem, annak pedig nem. Persze mindennek a mélyén a nem biologizálása húzódik meg: a lánynak besorolt interszexuálisról (ki tudja, mely jegyei alapján) valakik eldöntötték, hogy "valójában" kislány, míg egy fiú testben élő személy nem lehet az, akárhogy is próbálkozik. Ugyanez a biologizálás jelenik meg abban a (feminista által kifejtett!) érvben, hogy a hormonblokkolók nagyon károsak, mert meddőséghez vezethetnek. Ez ugyanazt a többségi társadalomból leszivárgott mítoszt erősíti, hogy a biológiai szülőség az ember életének egyik alapvető célja, annak hiánya örökre boldogtalanná tesz. Csak pont a feministáktól, akik hangosan kiállnak a nők azon joga mellett, hogy ne legyen gyerekük, nem várnám, hogy kritikátlanul átvegyék ezt a megközelítést.
A feministák egy része azzal érvel: ha a társadalom rugalmasabban kezelné a nemeket, nem volna szükség arra, hogy a transzszexuális emberek a testüket is megváltoztassák. Lehet, hogy egyes transzok esetében ez tényleg így van. De amiért ők is esetleg a nemi helyreállító beavatkozásokat választják, az pont az a megközelítés, amely a nem meghatározásakor képtelen elszakadni a biológiától. És ez a megközelítés sajnos a radikálisabb gondolkodású szubkultúrákban is dívik.
A cikk szerint az előfizetők egy része lemondta a lapot, amiért annak címlapján transzszexuális kislány látható. A NatGeo mondjuk írt már pár nem túl kellemes témáról, Észak-Koreától az arab nőkig vagy a háborús pusztításokig, de ezek láthatóan nem verték ki annyira a biztosítékot, mint a transzszexualitás. Feltételezve, hogy a NatGeo olvasóit érdekli, mi folyik a világban, a jelek szerint ennek a határai a nemi szerepeknél húzódnak.
A különböző feminista csoportokban is vihart kavart a hír, bár nem tudom, lemondta-e bárki emiatt a lapot. Az utóbbi időben a gyermekkori transzszexualitás az egyik legmegosztóbb téma. Ami azért rendkívül furcsa, mert egyáltalán nem új jelenség: már évtizedekkel ezelőtti vonatkozó kutatásokban is megszólalnak olyan transzok, akik gyermekkoruktól fogva a születési nemüktől eltérő nemben éltek vagy próbáltak élni (magyar példa A lélek műtétei c. kötet, játékfilmes példa a Rózsaszín életem c. francia film). Gyanúm szerint azért kezdtek mostanában rápörögni a témára, mert a tudomány kifejlesztette a pubertásblokkolókat, azokat a szereket, amelyek segítségével a gyermek biológiai nemi érése elodázható addig az életkorig, amikor már alávetheti magát nemi helyreállító folyamatoknak. Egyes országokban hormonokat is kaphatnak a transzszexuális kamaszok. Vagyis megvan a korábban nem elérhető lehetőség, hogy valaki még felnőttkora előtt a nemi identitása szerint alakíthassa a testét.
Az ellenzők egyik érve, hogy egy tizenéves még nem tud felelős döntést hozni a nemi identitásáról. Szerintem ezt tizenévese válogatja, illetve a felnőtt transzszexuálisok között is van, aki nem tudja belátni döntése következményeit (ld. az Akik megbánták c. dokut és a róla írott bejegyzésemet). Való igaz, hogy a hormonok testi változásokat indítanak el és ezeknek káros következményei is lehetnek; egyetértek azzal, hogy használatukat nagyon meg kell fontolni. Nem is ez zavar, hanem az, hogy a transzszexuális tinilányok hormonkezelésének ellenzői nem tiltakoznak hangosan az ellen, ha menstruációs zavaroktól szenvedő kamaszlányt vagy éppen születéskor lánynak besorolt interszexuálist kezelnek ösztrogénnel. Vagyis akit a társadalom nőnek sorolt be, annak oké az ösztrogén, akit nem, annak pedig nem. Persze mindennek a mélyén a nem biologizálása húzódik meg: a lánynak besorolt interszexuálisról (ki tudja, mely jegyei alapján) valakik eldöntötték, hogy "valójában" kislány, míg egy fiú testben élő személy nem lehet az, akárhogy is próbálkozik. Ugyanez a biologizálás jelenik meg abban a (feminista által kifejtett!) érvben, hogy a hormonblokkolók nagyon károsak, mert meddőséghez vezethetnek. Ez ugyanazt a többségi társadalomból leszivárgott mítoszt erősíti, hogy a biológiai szülőség az ember életének egyik alapvető célja, annak hiánya örökre boldogtalanná tesz. Csak pont a feministáktól, akik hangosan kiállnak a nők azon joga mellett, hogy ne legyen gyerekük, nem várnám, hogy kritikátlanul átvegyék ezt a megközelítést.
A feministák egy része azzal érvel: ha a társadalom rugalmasabban kezelné a nemeket, nem volna szükség arra, hogy a transzszexuális emberek a testüket is megváltoztassák. Lehet, hogy egyes transzok esetében ez tényleg így van. De amiért ők is esetleg a nemi helyreállító beavatkozásokat választják, az pont az a megközelítés, amely a nem meghatározásakor képtelen elszakadni a biológiától. És ez a megközelítés sajnos a radikálisabb gondolkodású szubkultúrákban is dívik.
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)