Hóesés Barcelonában

***SPOILER***
A filmben három módon kerül elő az azonos neműek közötti szexualitás. Az egyik család fia meleg: ezt láthatóan elfogadták, senki sem kommentálja, sőt anyja annyira büszke rá, hogy ő lett a Meleg Sportolók Szövetségének elnöke (azt ne kérdezze senki, hogy a Meleg Sportolók Szövetségének elnöke miért nem mondjuk egy meleg sportoló). Amikor azonban ugyanebben a családban a nagymama bevallja, hogy lakótársával, Julia nénivel évek óta leszbikus kapcsolatban él, teljes a felháborodás. Ebben részben az is benne van, hogy a nagymamáknak ugyebár a családjukért kell élniük, mindenfajta saját igények nélkül, és egyébként is idős nőknek ne legyen szexualitásuk, sőt a családon kívül semmiféle vonzalmaik se. De nemcsak erről van szó, ahogy kiderül a harmadik esetből. Ebben a történetben két csávó hármasozik egy szexi pizzafutár lánnyal: magát az aktust persze nem látjuk, csak a tervezését meg azt, ami utána történik. Utána az történik, hogy a két srác szinte egymásra se mer nézni, és egyikük egyáltalán nem hajlandó beszélni a dologról. Végül a másik mondja el a sztorit értetlen szobatársuknak: akció közben ő véletlenül a társa arcára élvezett. A két férfi közötti bármilyen (akár akaratlan) szexuális érintkezés tehát ugyanakkora tabu, mint az időskori leszbikus kapcsolat.

Az LMB mozgalom egy része azzal próbálja elfogadtatni a nem-hagyományos orientációkat, hogy a szexualitás helyett az érzelmeket vagy még inkább az identitást hangsúlyozza: leszbikusnak lenni nem a szexről szól, hanem az érzelmekről és az önmeghatározásról. A queer mozgalom régóta kritizálja ezt a megközelítést. Ennek hatására ugyanis a társadalom – amelynek, vagy legalábbis egy részének, a film leképezését adja – elfogadóvá válik ugyan a „steril” LMB identitások iránt, de azon az áron, hogy az azonos neműek közötti szexualitás továbbra is láthatatlan marad. A meleggel nincs semmi baj, amíg melegsége csak az öltözködésében vagy a zenei ízlésében mutatkozik meg, de isten őrizz, hogy egy másik fiúval menjen kézenfogva. Így életformánkat, vagy legalábbis annak egy részét továbbra is rejtegetni kell. Mennyivel célravezetőbb volna kijelenteni, hogy a szexualitás nem valamiféle bűnös dolog, hanem a párkapcsolatok egészséges velejárója (bár persze létezhet azokon kívül is), és ahogyan a heteróktól nem kívánjuk, hogy kapcsolataik szexuális részét letagadják a környezetük előtt, az azonos nemű pároknak is joguk van azt felvállalni.

Egymásra találtak

Városszerte látható az a plakát (szándékosan nem linkelem be), amelyen Gyurcsány és Vona néz egymással szemben, közöttük egy mindkettőjük vállát átfogó nevető bohóc (a Kétfarkú Kutya Párt kreatív értelmezésében ő a FIDESZ-t szimbolizálja), a szöveg pedig: „Egymásra találtak – mindketten nemmel szavaztak a bevándorlás-ellenes alkotmánymódosításra”. A cél egyértelmű: lejáratni mindkét pártot a saját szavazói előtt, hiszen valószínűleg egyik oldal támogatói se rajonganak a másik képviselőjéért. Ha a szélsőjobb valójában baloldali és fordítva, akkor már senkinek sem lehet hinni, csak a FIDESZ-nek (akik ugyan antiszocialista retorikájuk ellenére utánozzák a Kádár-korszak intézkedéseit, de valószínűleg remélik, hogy ez senkinek nem tűnik föl).

A plakát stratégiája arra alapoz, hogy egymással ellentétes oldalon álló pártoknak semmiben nem szabadna egyetérteniük. Magyarországon igen elterjedt ez a nézet, pedig egyáltalán nem szükségszerű. Skandináviában a különböző oldalakon álló parlamenti pártok programja valójában csak kevés dologban különbözik egymástól, hiszen hasonló értékeket vallanak, talán csak a hangsúlyok kerülnek máshova. Ha az ember kellően sokáig kutakodik, bármelyik személlyel vagy politikai csoporttal talál közös nevezőt: bizonyos dolgokról nincs vita. Őszintén remélem például, hogy ha országunk egy részét ne adj’Isten természeti katasztrófa sújtaná, egyetlen parlamenti párt sem szavazna az ott élők megmentése ellen csak azért, nehogy egy véleményen legyen az ellenfelével. Nem is szólva arról, hogy ugyanazon javaslat ellen különböző pártoknak különböző kifogásaik lehetnek, mint ahogy a bevándorlás-ügyben is történt.

Az a baj, hogy ez a „nehogy egyetértsünk az ellenféllel” mentalitás nagyon rányomja a bélyegét a magyar politikára, párt- és hétköznapi szinten egyaránt. Vannak, akik azért nem tűznek kokárdát, mert az olybá tűnik, mintha a nacionalista jobboldal követői lennének (nem mintha a márciusi ifjakat jobboldalinak lehetne nevezni). A DK nem is hajlandó megjelenni olyan eseményen, ahol a Jobbik is szerepel (a bohócos plakát erre is célzás lehet). A FIDESZ-kormány nemcsak az utcákat és az intézményeket nevezi át, de annyira ki akarja fejezni ellenállását a korábbi alkotmánnyal, hogy még annak nevét is megváltoztatta. Számos pozitív hatású intézkedést csak azért töröltek el, mert az egy korábbi rendszerhez tartozott. Ezzel az a legnagyobb probléma, hogy minden egyes kormányváltáskor „újraindítás” történik, a korábbi reformok nem kapnak elegendő kifutási időt, és persze rengeteg pénzt elköltenek fölöslegesen az átalakításra. Ideje lenne nem azért megtenni bizonyos politikai lépéseket, hogy megkülönböztessük magunkat a másik oldaltól, hanem mert ezeket pártállástól függetlenül hasznosnak gondoljuk. Az, hogy egy szélsőjobbos és egy baloldali politikus egyaránt támogat valamit, ami az ország javát szolgálja, nem vicces, hanem alapvető lenne.