Irtás (Szkéné Színház – Forte Társulat)

***SPOILER***
Cromwell véres megtorlásokat alkalmaz Írországban mind a függetlenségért harcoló hazafiak, mind az egykori királypártiak ellen. Robert és Madeleine azonban nem akarnak ezzel foglalkozni, hiszen fiatalok, szerelmesek, épp megszületett a kisfiuk. Ráadásul Robert angol, így be vannak biztosítva – legalábbis azt hiszik. A helyzet mégsem ilyen rózsás. A fiatal párnak végig kell néznie, ahogy közeli barátaikat és testvéreiket nyomorba taszítják, és egy idő után az is kiderül, hogy az ő biztonságuk sem áll éppen szilárd lábakon. Kettejük között is konfliktus támad, mert Robert csak a saját családja érdekét nézi és nem lázad fel az igazságtalanságok ellen, amíg azok saját privilégiumait nem veszélyeztetik, míg Madeleine együttérez a kisemmizettekkel.

Ha valakit közvetlenül nem sújt elnyomás, könnyű nem foglalkoznia azzal, hogy másokat igen, vagy akár le is tagadnia saját privilegizált helyzetét. (Ez utóbbi nagyon jellemző Magyarországon: amikor egy képzés során kisebbségi és többségi identitásainkat kellett felírnunk, egy csomóan csak kisebbségi identitásokat írtak. Mikor a csoportomban levőknek felhívtam a figyelmét azokra a tulajdonságaikra, amelyek kapcsán a többséghez tartoznak – pl. fehér, nem fogyatékkal élő, cisznemű – azt felelték, hogy ez nem befolyásolja a mindennapjaikat. Pedig ugye éppen ebből áll a privilégiumuk: egy romáét, fogyatékkal élőét vagy transzneműét igen.) Sőt érdeke is, hogy ne foglalkozzon vele, mert ha megteszi, rögtön őt is egy kalap alá veszik a nemkívánatos elemekkel; amíg Madeleine nem szól bele a politikába, angol úriasszony, amint kiáll az elnyomottak mellett, ír boszorkánnyá válik a hatalom szemében. Kisebbségek mellett kiállni sehol sem egy életbiztosítás, még kevésbé egy olyan országban, amely az ő elnyomásukra alapul.

A közelmúltban volt egy érdekes projekt: heteró párok vállalták, hogy egy hétig úgy viselkednek a közterületeken, mintha azonos nemű pár lennének – vagyis nem fejezik ki összetartozásukat, egymás iránti érzelmeiket nyilvánosan. Persze ettől még nem élik át teljesen, milyen „melegnek lenni”, hiszen nem kell coming outolniuk vagy szembesülniük környezetük esetleges homofóbiájával. Nem is érte őket támadás, ellentétben például azokkal a heterókkal, akik eljönnek a melegfelvonulásra. Mégis, azáltal, hogy egy hétre lemondtak heteró privilégiumaikról, egyrészt ők maguk is jobban átérezték a kisebbség helyzetét, másrészt megmutatják a világnak az egyik lehetséges módszert, amivel a többségi helyzetben levők kiállhatnak a kisebbségek mellett.

Sofi Oksanen: Baby Jane

Kormi pánikbeteg, évek óta nem mer kimenni az utcára. Kedvese (a történet név nélküli narrátora) nem igazán tudja kezelni ezt a helyzetet. Alapvetően nem tudja, mivel segíthet legjobban: hol alkalmazkodik Kormi kéréseihez és elintézi az elintéznivalókat, hogy annak ne kelljen elmennie otthonról, hol pedig éppenséggel bátorítani próbálja, hogy győzze le a betegségét, és különböző terápiákat keres megoldásként. Extra nehezítés a dologban, hogy Kormi – nehogy ezzel tönkretegye a kapcsolatot – igyekszik minél kevesebb terhet helyezni a párjára, aki viszont ezáltal nemcsak nem mindig van képben, de olykor azt érzi, hogy Kormi nem bízik meg benne.

Egyszer egy Melegség és Megismerés órán egy Asperger-szindrómás kislány azt kérdezte: mit gondolunk arról, ha egy fiú szeret egy lányt, de mégis elhagyja, mert a lány nagyon beteg és már soha nem fog meggyógyulni? Nem igazán tudtunk érdemi választ adni, nemcsak mert fojtogatta a torkunkat a sírás – hiszen egyértelműen önmagáról kérdezett a lány - , hanem azért se, mert az egyenletnek nincs megoldása. Nyilván a romantikus ideál azt kívánná, hogy egy szerelmes tűzön-vízen át kitartson a párja mellett. Csakhogy egy tartósan beteg emberrel való párkapcsolat semmiképp sem lehet egyenlő, az egyik félnek mindig nagyobb mértékben kell alkalmazkodnia, akár saját szükségletei rovására (Kormi barátnője például allergiás a macskaszőrre, mégsem találkozhatnak az ő macskamentes lakásában, hiszen Kormi nem mer elmenni otthonról). És hibáztathatunk-e valakit, ha így egy idő után kihuny benne a szerelem, vagy érzelmei ellenére egy olyan párkapcsolatot választ, amelyben az ő igényei vannak első helyen?

Nagy Lászlóval ellentétben szerintem nem az a kulcskérdés, hogy ki viszi át a szerelmet a túlsó partra. Hanem az, hogy ezen az innenső parton túl tud-e élni a szerelem egy ilyen alapból egyenlőtlen, az átlagnál megterhelőbb kapcsolatot anélkül, hogy titkolt ellenérzésekbe vagy üres lojalitásba fordulna át.

Nathalie második élete

***SPOILER***
Mindenki drukkol Nathalie-nak, a bájos fiatal özvegynek, hogy levesse gyászát és újra párt találjon magának. Mikor azonban ez végül megtörténik, nyoma sincs üdvrivalgásnak. Nathalie új választottja, Marcus ugyanis csúnya, jelentéktelen és gátlásos, ráadásul svéd (ezen olyan sokat nem lovagolnak, de azért a háttérből elő-előcsillan a híres francia nacionalizmus). Poénok sorozata épül arra, hogy senki se akarja elhinni: ez a mackószerű, csendes fickó lenne Nathalie új párja. Hiszen szép nőhöz szép férfi való, ugyebár.

Szépségmítosz uralta világunkban szívmelengető volt látni, hogy a filmbéli szerelmespár minden ellenérzés és intrika ellenére kitart egymás mellett. Csak egyvalami fokozta volna az örömömet: ha végre egyszer egy olyan filmet látok, ahol egy szép férfi szeret bele egy csúnya nőbe. Nem széppé változtatja, mint a Pygmalion-történet különböző modern feldolgozásaiban, nem is optikai csalódásban leledzik, mint a Nagyon nagy ő című filmben Jack Black (aki amúgy sem igazán testesíti meg a „szép férfi” kultúránkban elfogadott változatát). Egyszerűen csak képes egy nőt szeretni anélkül, hogy a külseje fontos volna neki. Ám a mai nyugati filmművészetben a hagyományos szépségideáltól erősen eltérő nők csak akkor bukkannak fel szerelmespár tagjaként, ha történelmi személyiségeket testesítenek meg, mert mégiscsak történelemhamisítás volna Virginia Woolfot, Frida Kahlót vagy ???-t fotómodellként ábrázolni. Az egyetlen filmrendezőnek se jut eszébe, hogy ha ezek a mai szemmel nézve nem feltétlenül vonzó nők szerelmet tudtak ébreszteni férfiakban, akkor talán mégsem a látvány szabályozza a férfiak érzelmeit, és kevésbé szexis színésznőkre is írhatnak romantikus szerepeket. És talán a nők sem éreznék azt, hogy külsejük a legfontosabb eszköz, amelynek segítségével társra találhatnak.

A bőség földje

***SPOILER***

Paul annó sokkot kapott Vietnamban, amitől (nem) kissé paranoiddá vált. Minthogy egyben szenvedélyes hazafi, állandóan terrorista összeesküvésektől retteg, ami 9/11 óta fokozódott. Így egyszemélyes kémelhárító ügynökként működik, spéci technológiákkal felszerelt szuperjárgányával megfigyeli a veszélyesnek vélt elemeket. Ezúttal fő célpontja egy gyanús turbános férfi, és mikor azt megölik, Paulnak meggyőződése, hogy két terrorista sejt konfliktusáról van szó. Nyomozása során azonban szembesülnie kell azzal, hogy az áldozat egyszerű pakisztáni hajléktalan, az elkövetők unatkozó fehér újgazdag srácok, a terroristák központjának hitt épületben pedig csak egy mozgásképtelen öregasszony lakik. Ez már sehogy se fér bele a bonyolult összeesküvés-elméletekbe, úgyhogy Paul összeomlik és leissza magát a sárga földig.

Sokaknak, úgy tűnik, szüksége van ellenségképre. Magyarországon ezek jellemzően a cigányok, a zsidók, a rivális focicsapat vagy akár az Európai Unió (vicces módon ez utóbbi megjelenik a közelgő EP-választások egyes kampányplakátjain is). Azoknak, akik ilyen intenzitással gyűlölnek, szükségük van a gyűlöletre, merft különben - akárcsak Paulnak - nem marad életcéljuk. Ha mindent rákenünk egy külső ellenségre, nem kell szembenéznünk a saját társadalmunk hibáival, és hát sokkal könnyebb kiiktatni a gyanús elemeket, mint mondjuk megreformálni a hajléktalan-ellátást. De ami még fontosabb: ezeknek az embereknek a számára a gyűlölet érték, sőt hazaszeretetük fokmérője. Ragaszkodnak ehhez az értékhez, mert ha nem rendelkeznek másikkal vagy találnak másikat helyette - mondjuk az Istenbe, a békébe vagy az emberi jóságba vetett hitet, amiket a sors Paulnak felkínál happy end gyanánt - nem marad életcéljuk. Illetve persze lehetne, ha keresnének maguknak...

A pogány Krisztus

Egy Tom Harpur nevű anglikán pap arra jutott, hogy Jézus Krisztus valójában nem létezett. Két érve van: az egyik, hogy csak igen kevés korabeli történeti forrás említi és azok sem tekinthetők hitelesnek (egy evangélium ugye nem történeti, hanem hitbeli dokumentum), a másik pedig, hogy a szűztől született-keresztrefeszített-feltámadt Isten fia-történet már megjelenik az óegyiptomi Hórusz mítoszában is. Szerinte ezt a mítoszt vették át a keresztények és húzták rá egy kitalált személyre.

Most eltekintve attól, hogy mit szólhat mindehhez az anglikán egyház, számomra az érdekesség az, hogy Harpur - akárcsak a filmben megszólaló egyéb történészek és teológusok - csak végletekben tudnak gondolkodni. Jézus vagy élt és fantasztikus csodákat vitt véghez és Isten fia volt, vagy nem is létezett. Pedig egyáltalán nem ritka, hogy egy legendás alak hírnevét utólag felnagyítja az emberek fantáziája, főleg, ha vannak jól ráhúzható mitológiai toposzok. Példa erre Mátyás király: valószínűleg senki sem hiszi, hogy tényleg álruhában járta az országot és feleségül vette az okos lányt, aki nem takarta el a "csúnyáját" (ha minden Mátyás királyos mese igaz lenne, az Igazságos többszörös bigámiát követett volna el). Ugyanakkor nem vonjuk kétségbe azt a tényt, hogy létezett és uralkodott. Persze erről vannak kétségbevonhatatlan írásos bizonyítékaink, de hát ő jelentősen később élt, mint Jézus, ráadásul egy gazdag ország királya volt, nem egy mezítlábas próféta az isten háta mögött. A római birodalom történetíróit mi sem izgatta kevésbé, hogy valahol Galileában mászkál egy állítólag csodatevő próféta, főleg, hogy akkoriban az ilyenekből nem volt éppen hiány. Szerintem simán elképzelhető, hogy Jézus létezett, esetleg véghez is vitt pár csodának tekinthető dolgot, és megalapozott egy új vallást. Aztán ez a vallás kiteljesedve magába olvasztott néhány más elemet, például az egyiptomi Hórusz-legendát.

Az elgondolkodtató mindebben az: miért akarjuk a "nagy embereket" tökéletesnek látni? Miért ciki úgy gondolni Jézusra, mint egy egyszerű prófétára, vagy beismerni, hogy egy-egy ünnepelt történelmi személyiségnek gyengéi is voltak? (Például Petőfi versei alapján nem állítható éppen a fiatalok elé a józan, dohányzás- és alkoholmentes életmód mintaképeként, de ezért kritizálni őt valószínűleg nemzetietlen szentségtörés volna.) Úgy fest, a végletekben gondolkodás nemcsak a brazil szappanoperákat jellemzi, hanem a teológusokat és majdnem mindenki mást. Igazán nem irigylem azokat, akik "nagy emberekké" válnak vagy próbálnak válni ilyen közgondolkodás mellett.