Lehet-e Szűz Máriának szakálla?

 https://mandiner.hu/cikk/20211202_riccardo_simonetti_lmbtq_gender_kulfold_szuz_maria?fbclid=IwAR3qT7_oCiEX1V7OxnYnmBXAC0iV9avW_5wY1S0zyT-4BSuvGmysIXpHO30

A fenti kép - amin Riccardo Simonetti instagramos influenszer (akiről a Mandíner tévesen hiszi, hogy Brüsszelben dolgozik) pózol a Szent Család egyik tagjaként - sokaknál kiverte a biztosítékot. Még LMBT+ oldalakon is találkozunk olyan véleményekkel, amelyek szerint ez csak provokálja a keresztényeket, ez túl sok, és ha ilyeneket csinálunk, ne csodálkozzunk, hogy nem fogadnak el minket. Mondjuk ezek az érvek erősen hajaznak a "jó meleg/rossz buzi" megkülönböztetésre, miszerint azok "érdemlik meg" a befogadást, akik a lehető legkevésbé különböznek a ciszheteró többségtől. Pedig, hogy ismét felhozzam kedvenc idézetemet Vito Russótól, nem kunszt azokat elfogadni, akik ugyanolyanok, mint mi. A valódi elfogadás az, ha a tőlünk különböző embereket is elfogadjuk.

Mindemellett két másik érvet is fel lehet hozni a kép mellett: az egyik a történeti hűséggel kapcsolatos elvárások, a másik a kép szimbolikus üzenete. Ami a történeti hűséget illeti: ha az lenne a cél, hogy hitelesen mutassuk be Jézus születését, akkor egy piszkos rongyokba öltözött menekült családot kellene ábrázolni jellegzetesen közel-keleti arcvonásokkal egy hevenyészett szálláson. Ennek nemcsak az olasz reneszánsz festők Madonna-képei mondanak ellent, ahol a Madonna meztelenül vagy brokátban-selyemben pihen egy palotában egy kereveten, mögötte jellegzetes toszkán táj esetenként reneszánsz épületekkel (ilyet is teszek ide illusztrációként), hanem minden olyan ábrázolás, amelyen Jézus és/vagy Mária európaias arcvonásokkal rendelkező, jólöltözött, sőt akár szőke. Az, hogy József afrikai volt, szintén benne van a pakliban, sőt mivel a nőknek is van olykor arcszőrzete, Máriának is simán lehetett - igazából Simonetti képén a leghiteltelenebb az, hogy barbershopban formára van nyírva, de ez kb. egy problémás elem a lenti Tiziano-képen felfedezhető számossal szemben.

(Tiziano: Madonna gyermekkel, forrás: wikipedia)

A Szent Családot ábrázoló képek azonban jellemzően szimbolikus üzenetet hordoznak. Tiziano vélhetően tudta, hogy a betlehemi táj nem hasonlít a toszkánhoz; azért ilyenre festette, mert közel akarta hozni itáliai nézőihez a bibliai történetet (meg ilyen volt kéznél, de ez más kérdés). A Szent Család ábrázolásai nagyon gyakran a család fontosságát vagy a kor/festő arról alkotott felfogását tükrözik (érdemes például megnézni, hogy adott képen szerepel-e József és/vagy a Szentlélek, vagyis a nemzést vagy a gondoskodást tekintették-e az apaság meghatározó elemének). Ezért ha két férfi pózol egy gyermekkel a Szent Családot idéző (Tizianóénál korhűbb) öltözékben, az azt sugallja, hogy a szivárványcsaládok éppúgy megtestesítik a család szentségét. Tekinthetjük a gyermeket tartó szakállas férfit transzneműnek, drag queennek vagy egyszerűen melegnek (a korabeli férfi és női ruhák kevéssé tértek el egymástól), de ez nem változtat a tényen, hogy ugyanúgy szülő. A fotó ugyanazt az üzenetet közvetíti, mint a Szivárványcsaládokért Alapítvány halál cuki nyuszis videói (na jó, linkelek ilyet is: https://www.youtube.com/watch?v=akYraOMHM-Y&ab_channel=Sziv%C3%A1rv%C3%A1nycsal%C3%A1dok%C3%A9rtAlap%C3%ADtv%C3%A1ny): nincs lényegi különbség a szivárványcsaládok és a ciszheteró családok között. Ha már a kormánypolitika ezt nem látja, legalább nekünk kellene meglátnunk, hogy Simonetti posztja nem sima polgárpukkasztás.

Kovács Bálint: Hús

 ***SPOILER***

A történet hőse egy középkorú meleg férfi, aki visszaemlékszik első szerelmére, még a 80-as években. Csak rejtőzködve élhették meg a kapcsolatukat, de a másik félnek, Péternek, ez is sok volt: szakított párjával és heteró életet kezdett élni. A (néven nem nevezett) főszereplő azonban egy másik férfiban megtalálta párját, akivel nem titkolták szerelmüket.

Gyakran hallani azt a vélekedést, hogy a rendszerváltás előtt, amikor a szexualitás, pláne a homoszexualitás, tabunak számított, a melegek és leszbikusok heteró látszatkapcsolatokba menekültek vagy magányosan gubbasztottak otthon, hiszen eleve nem tudták, hogyan találkozhatnának magukhoz hasonlókkal, és ha mégis, akkor sem mertek felvállalni egy párkapcsolatot. Azonban akkor is voltak olyanok, akik nem rejtőzködtek, nyíltan együtt éltek (és nemcsak Kovács Bálint írói fantáziájában; a Meleg férfiak, hideg diktatúrák és az Eltitkolt évek interjúkötetekben több ilyen embert is megismerhetünk). Tény, hogy a társadalmi és történelmi körülmények befolyásolják, mennyire könnyű vagy nehéz megélni egy azonos nemű kapcsolatot, de lehetetlenné még a legreménytelenebbnek tűnő esetekben sem teszik. 

Azzal, hogy Magyarország lekopizta (sőt, egy kicsit még fokozta is) Putyin melegpropaganda-törvényét, sokan aggódnak amiatt, milyen nehézségekkel találja majd szemben magát az LMBT+ emberek új nemzedéke, vagy hogyan kényszerülnek újra inkognitóba a korábban nyíltan élő emberek. Kovács Bálint novellája emlékeztet arra, hogy mindig, még a legellenségesebb közegben is, van lehetőségünk önmagunk lenni.

(A történet a képen látható kötetben szerepel.)

Amire nincs bocsánat, avagy tanuljunk empátiát Perintfalvi Ritától

 Perintfalvi Rita könyvét sok szempontból lehet méltatni. Úttörő abban, hogy magyar közegben foglalkozik az egyházi szexuális visszaélésekkel, hogy nemcsak statisztikai adatokat közöl, hanem történeteket, hogy rendszerszinten vizsgálja a problémát, hogy különböző korú és nemű áldozatokkal foglalkozik, hogy gyógyulási utakat is felvázol stb. Én most mégsem ezekbe akarok belemenni, hanem valami olyasmibe, amiről nem nagyon írnak a könyv kapcsán. Szerepel ugyanis benne két levelezés olyan áldozatokkal, akik nem érezték képesnek magukat, hogy szóban meséljék el történetüket. Nemcsak az áldozatok levelei, hanem Rita válaszai is megjelennek a könyvben. Nagyon javaslom ezeket elolvasni, mert segíthetnek megválaszolni azt a kérdést, amit nagyon sok szakembertől és laikustól hallottam már: "mélyen együttérzek az áldozatokkal, de mégis hogy lehet egy ilyen történetre reagálni?"

Rita egyik legfontosabb reakciója, hogy nem kérdőjelezi meg a történteket. Nem próbálja meggyőzni az áldozatokat, hogy biztos csak ők érezték határátlépésnek az adott dolgot, sőt megerősíti őket abban, hogy a másik félnek nem volt joga ezt tenni velük, és nem az ő hibájuk, ami történt (még ha ők esetleg úgy is érzik). Nem faggatózik, ha netán kérdez, akkor levelezőpartnere elejtett félmondataira reagálva ("Azt mondod, hogy »mindig is úgy állította be, hogy ez hozzátartozik a gyönyörűséges szeretethez«? Úgy érted, hogy többször is történt hasonló eset [...]?" 333. old.) Értelmezi, elemzi azt, ami az áldozattal történt, segít neki meglátni azt, amit magától esetleg nem vett észre, mert nem akarta elhinni, hogy a másik fél szándékosan kihasználta. Időnként párhuzamokat is említ más áldozatok történeteiből. Az ilyesmi akár előhozhat hasonló emlékeket az áldozatból, de ami még fontosabb: megerősíti abban, hogy nincs egyedül, mások is átéltek hasonlót. És persze azért sincs egyedül, mert végig érezheti, hogy Rita együttérez vele és nemcsak teológusként, hanem emberként is mélységesen felháborítja az áldozatot ért bántalmazás.

Nagyon szeretném, ha egykor a teológián, de akár a szociális munkások és más segítő szakemberek képzésében is kötelező olvasmány lenne Perintfalvi Rita könyve. Nemcsak az egyházi szexuális visszaélések természetéről és strukturális hátteréről, hanem az áldozatokat valóban támogató attitűdről is sokat tanulhatnak belőle.

(Kép: Perintfalvi Rita publik)

Digitális nomádom

 ***SPOILER***

Azért is kíváncsian vártam a filmet, hiszen bizonyos definíció szerint én is digitális nomádnak számítok: nemcsak egyik országból a másikba költözve, hanem rövidebb utazások során is viszem magammal a laptopot, és a legkülönbözőbb helyekről dolgoztam már a torremolinosi apartmantól az osztrák hegyi biogazdaságig (és persze nagyon sok vonatról és repülőről). Ehhez képest, ha valaki a digitális nomád definícióját keresi, azt ez a film legföljebb összezavarja. A bemutatott négy szereplő közül egy (a grafikuslány) nemcsak számítógépen dolgozik, tehát szigorú értelemben nem "digitális", csak nomád; egyről számomra ki se derül, mi a munkája; egy pedig nem is dolgozik, csak simán együtt utazik férjével (aki szerintem az egyetlen valódi digitális nomád a filmben, ezért az ő képét tettem ki). Ezt régen simán úgy hívtuk: kitartott feleség. Ráadásul elhangzik egy olyan definíció is a filmben, hogy a digitális nomádok elköteleződés-fóbiások, nem tudnak megmaradni egy város, egy partner vagy egy munka mellett. Erre már a film is rácáfol, hiszen Dan és Ela évek óta együtt élnek, a film végére kialakítanak maguknak egy bázist is, ahova hazatérhetnek, ráadásul Dan és a grafikuslány is ugyanazt dolgozzák mindvégig. Az általam ismert digitális nomádok kifejezetten ugyanazt a munkát végzik vállalkozóként vagy szabadúszóként, csak éppen online, és sokuknak párja is van, aki velük utazik vagy költözik, vagy épp ők költöztek ki hozzá. (Izgalmasabb kérdés, hogy ha a digitális nomád párja olyan szakmát művel, ami nem végezhető távmunkában, hogyan tudják ezt megoldani - ez például az ismeretségi körömben is probléma, de a film azzal az egyetlen, nem mindig realisztikus vagy kívánatos válasszal szolgál, hogy hát tartsa el a másik.)

Az is csak érintőlegesen merül fel a filmben, hogy ennek az életformának csak a digitális jellege a viszonylagos újdonság. Az kiderül, hogy maga a filmrendező is több országban élt élete folyamán, viszont nem esik szó azokról a valódi nomádokról, akikkel sűrűn lehetett találkozni ifjúsági szállókon a 20. század utolsó évtizedeiben: olyan fiatalokról, akik nyakukba vettek egy idegen kontinenst, és ha elfogyott a pénzük, ideiglenesen munkát vállaltak valahol, aztán továbbálltak, és ezt akár évekig is csinálták. Ehhez képest digitális nomádnak lenni sokkal megállapodottabb életforma, hiszen lehet mindvégig ugyanaz a munkád, vagy akár a munkahelyed is. A múltban erre csak egy nagyon szűk rétegnek volt lehetősége, bár néhányaknak igen: a lenti kép a mallorcai Valldemossa településen készült, ahol Chopin "digitális" nomádkodott még a 19. században, de megemlíthetném Hemingwayt is mint digitalizálás előtti nomádot. Az internetnek köszönhetően ma már egyre több munka végezhető online, így ez a lehetőség sokak előtt kinyílt; a Covid még rátett egy lapáttal, hiszen sok multicég is rájött, hogy a home office nekik is kifizetődő (kisebb irodaházat kell fenntartani, kisebb az internet- és a villanyszámla stb.), alkalmazottaik pedig így kihasználhatják az alkalmat, hogy a munkát és az utazást ne különítsék el az időben.

A filmrendező próbálja megérteni, miért lett a lánya digitális nomád (bár, mint fentebb kifejtettem, valójában nem lett az), ezért még egy erről szóló rendezvényre is elmegy - ám néhány előadásrészletet leszámítva semmit nem mutat meg abból, amit ott tanult. Pedig beleszőhette volna a filmbe azokat a történeteket, amiket az ottani résztvevőktől hallott, vagy megpróbálhatott volna akár Budapesten élő külföldi digitális nomádokkal megismerkedni. Foglalkozhatott volna a téma számos más vetületével, mint a privilégiumok kérdése, az identitás (ezt a saját családját illetően boncolgatja, de nemcsak vegyesházasságok gyerekei kelnek útra), a kultúrák közötti különbség (lazán bedobja, hogy az ő házassága azért ment tönkre, mert ezek áthidalhatatlanok, miközben ott van ellenpéldának a filmben egy jól működő vegyesházasság), a digitális nomadizmus környezeti hatásai, az egzotikum hajhászásának kapcsolata a rasszizmussal és a kulturális kisajátítással stb. Ezekről mind szólhatott volna a film, ha a főszereplő túl tudott volna lépni a "miért-nem-marad-itthon-a-kicsi-lányom" vekengésen.

Wahorn András pedofíliamentegetése, avagy ne keverjük a szezont a fazonnal

 Nem, azért sem fogom magát a tévéműsort linkelni. Helyette a telexes cikket, ami szintén érdemel egy trigger warningot, úgyhogy azok kedvéért, akik nem akarják kitenni magukat ennek, egy nagyon eufemizált összefoglalót is mellékelek. Vagyis: egy beszélgetős műsorban összerakták az erőszakellenes aktivista Mérő Verát, a (szerintem) szintén feminizmus felé hajló Csákányi Esztert és a rasszizmusára büszke Wahorn Andrást. Ebből már lehet sejteni, hogy egyfajta szenzációhajhász céljuk volt, de mindegy, a két nő vagány volt és bevállalta. Mindketten megosztottak gyerekkorukból olyan történetet, amikor egy férfi szexuálisan zaklatta őket, és Eszter (akivel ez nyolcévesen történt meg) beszámolt arról, hogy ez ellentmondásos érzéseket keltett benne. Erre seggfej beszélgetőtársuk közölte: hát akkor ezt nem lehet egyértelműen erőszaknak tekinteni, ha a gyerek is élvezte, meg különben is "akkoriban" még egészen máshogy álltak a dolgokhoz az emberek. Idáig az összefoglaló, trigger warning mellett részletesebb beszámoló olvasható itt: https://telex.hu/belfold/2021/11/06/wahorn-andras-szexualis-eroszak-pedofilia-relativizalas

Wahorn András két dologban keverte a szezont a fazonnal. Az első az az állítása, hogy Csákányi Eszter gyerekkorában még egészen máshogy álltak a kérdéshez. Most függetlenül attól, hogy az udvariasság szabályai szerint nem illik egy nőt, még ilyen áttételesen se, leöregezni, ez tényszerűen nem igaz. A gyerekbántalmazás néhány más formájához, pl. a testi fenyítéshez, tényleg másképp álltak a régebbi korokban, a gyerekekkel folytatott bárminemű szexuális tevékenység azonban a 20. században is szigorúan tiltva volt. Sőt, még szigorúbban, mint ma: a 60-as és talán még a 70-es években is a mai 14 helyett 18 év volt a beleegyezési korhatár, vagyis nemcsak a nyolc, hanem a 17 éveshez szexuálisan közeledő felnőtt is bűncselekményt követett el. 

A másik az a valószínűleg nemcsak rá jellemző tévhit, hogy a szexuális erőszakkal az a baj, hogy az áldozat nem élvezi. Pedig ez két külön dolog. Beleegyezéses szexnél is előfordulhat, hogy valaki nem élvezi; tegye fel a kezét, akinek még sosem volt ügyetlen vagy türelmetlen szeretője, vagy nem fordult elő vele, hogy valamilyen egyéb okból (pl. fáradtság) egy jól induló együttlét során nem jutott el a csúcsra. És, ahogy Mérő Vera az adásban is kifejtette, előfordulhat, hogy az erőszak áldozata átél valamilyen testi élvezetet. Nem ezzel van a probléma, hanem azzal, hogy ezt az együttlétet ő nem akarta. Egy másik ember élt vissza a kettőjük között fennálló hatalmi különbséggel, ami abból eredt, hogy a másik ember felnőtt volt, ő pedig még csak gyerek. És ezért a felnőtt úgy gondolta, hogy egy gyerekkel bármit megtehet. Ez az a gondolkodásmód, amit nagyon meg kéne szüntetni. Mert a gyereknek éppúgy joga van a saját testéhez, mint bárki másnak, és attól, hogy ő esetleg nem is fogja fel egy szexuális jellegű érintés jelentését, ez még éppúgy az intim szférájának a megsértése. Számos szakember elmondhatja, hogy az ilyenfajta gyerekkori szexuális abúzus később milyen problémákhoz vezethet (pl. nem alakul ki benne saját határainak védelme és így később is könnyű prédájává válik az erőszaktevőknek). De ha szerencsés módon mégsem így történik, attól tény marad, hogy egy felnőttnek nincs joga egy gyerek testét szexuálisan használni. Mert a gyerek éppolyan szuverén emberi lény, mint mi, akinek ugyanúgy tiszteletben kell tartani a határait. Ennyike.

(Illusztrációnak Csákányi Esztert teszem ide, egyrészt mert Wahornnál esztétikusabb látvány - ez mondjuk nem nehéz - másrészt meg mert respekt, hogy ezt a történetet megosztotta, és jelzésként, hogy mellette állunk. A kép forrása: wikipédia.)

Family Guy - a nap embere

 Peter egyik kedvenc tévéműsora "A nap embere", amiben egy hírességet kicikiznek. Maga is hírnévre vágyva megkéri barátait, hogy csináljanak róla is egy hasonló műsort. Csakhogy a barátok megjegyzései sokkal gázosabbak, mint amikre számított (többségük Peter súlyára és/vagy péniszméretére vonatkozik), Peter valóban megbántódik és megszakítja a kapcsolatot a barátaival.

(kép: looper.com)

Az egy dolog, hogy valakinek nincs önkritikája és/vagy önismerete (erről bővebben itt: https://mmreflexiok.blogspot.com/2021/05/marguerite-tokeletlen-hang-es-tulsulyos.html). De ráadásul azt, hogy nevetség tárgyává válik, csakis önmagának köszönheti. Ugyanúgy, mint azok a magyar politikusok, akik ilyen szövegeket osztanak meg, mint hogy az Orbán-kormány legnagyobb értéke a hitelessége (te jó ég, milyen lehet a legkisebb?), vagy ekézik Gyurcsányt, amiért szardíniai "luxusnyaralásra" utazott - Wizzairrel. Aztán felháborodnak a "gonosz ellenzék" beszólásain, és sorra tiltogatják le a kritikus hangokat. Pedig amekkora hülyeségeket posztolnak, semmi meglepő nincs abban, hogy a kommentelők gúnyt űznek belőlük. Aki tátott szájjal rohan a f@szerdőbe, ne csodálkozzon, ha orális élményben lesz része.

Emberek és dinók, avagy mit tanulhatunk a Qbit-cikkből

 A Qbit cikke (itt olvasható: https://qubit.hu/2021/10/28/a-magyarok-egyharmada-ugy-tudja-hogy-az-ember-egyutt-elt-a-dinoszauruszokkal?fbclid=IwAR2qIDvQr47ksB4HDe0f94kpAHdMWOmis27sp4ND8ZSYZOeCjJClGuU3kPk) nagyon tudományos megközelítéssel csak a tényeket írja le és nem von le következtetéseket. Ez viszont sajnos ahhoz vezet, hogy a cikket a többség egyfajta felháborodáspornóként olvassa, hogy úristen, mi lesz így ebből az országból. (Persze ott van a másik oldal is, aki hevesen ágál, hogy ez butaság, mert őt pl. nem kérdezték meg, vagy a gyerekek egy csomószor direkt hülyeséget válaszolnak - amiben az a szép, hogy ezek az emberek nincsenek tisztában a reprezentatív felmérés fogalmával vagy az Eurobarométer és a PISA-teszt közötti különbséggel, de ehhez képest felháborodnak azon, hogy a magyarokat bárki is tájékozatlansággal vádolja.) Viszont ha megnézzük, hogy mely kérdésekben tájékozatlanok a magyarok, magyarázatot nyerhetünk néhány jelenségre. Úgyhogy most ezt fogom tenni azokkal a témákkal, amelyek számomra a legszembeötlőbbek voltak - nyilván van még bőven más is, szóval bátorítom az olvasóimat, hogy keressenek még.

1. Az egyik téma, amin a magyarok elvéreztek, a környezetvédelemmel kapcsolatos kérdések (a növények termelik-e az oxigént, emberi tevékenység okozza-e a klímaváltozást). Ez számomra megmagyarázza, miért olyan kis mértékű a tiltakozás pl. a fakivágások ellen, illetve miért vannak sokan felháborodva, ha valaki azon kampányol, hogy közlekedjenek kevesebbet autóval vagy ne egyenek húst (az előbbivel kapcsolatban elég megnézni a Karigeri bármelyik posztjára adott reakciókat - néha komolyan az életéért aggódom - , az utóbbival kapcsolatban pedig kb. minden olyan esetet, amikor valaki megoszt egy vegán receptet). Mondjuk itt látok egy pozitív tendenciát, a mai tizenévesek sokkal környezettudatosabbak, de sajnos egyelőre ők még kisebbség és nem szavazóképesek - mire azok lesznek, talán már túl késő lesz bármit is megmenteni.

2. A konteóhívők nagy aránya, illetve az, hogy sokan nincsenek képben a gyógyszerek működését illetően, magyarázza a Coviddal kapcsolatos tévhiteket, illetve az akár még enyhe intézkedések elleni heves tiltakozást. A fél magyar Facebook őrjöng azon, hogy novembertől ismét maszkot kell majd hordani a tömegközlekedésen, noha a legtöbb európai országban ezt a rendelkezést vissza se vonták az idén. Na de ha valaki azt hiszi, hogy a koronavírust igazából az oltás juttatja be a szervezetébe a chippel együtt, akkor érthető, hogy ellenzi a korlátozó intézkedéseket, és könnyen lehet, hogy be se fogja tartani őket. (Amikor Magyarországon kötelező volt kültereken is maszkot viselni, kevesebb maszkos embert láttam Budapesten a Keleti közelében, mint a bécsi utcákon, ahol pedig nem volt kötelező a maszk.)

3. Az is befolyásolhatja a Coviddal kapcsolatos viselkedést, hogy mennyire nem bíznak a magyarok a tudományban. 60% szerint a tudósoknak egyáltalán nem kéne beavatkozniuk a politikai döntésekbe, és a többség azt sem akarja, hogy tudományos cikkek ingyen elérhetőek legyenek az interneten. Pedig pl. a koronavírust illetően van ilyen oldal és jól lehetne róla tájékozódni is (https://www.covid1001.hu/rolunk/). Az emberek többségét azonban láthatóan ez nem érdekli. Talán azért is, mert az összes vizsgált ország közül a magyarok veszik leginkább készpénznek, amit a vezetők mondanak nekik. Ez annyira nem meglepő egy olyan országban, ahol nincs demokrácia (oda-vissza hat a dolog: egy diktatorikus országban az emberek nem mernek/tanulnak meg szembemenni a hatalommal, viszont pont azért maradhat hatalmon egy autokrata vezető, mert az emberek kritikátlanul elfogadják a tekintélyt).

4. A magyarok az átlagnál jóval kevésbé gondolják azt, hogy Európának nyitnia kéne és együttműködnie a világ többi részével. Ez se meglepő azok után, hogy a magyar Facebook-kommentelők egy részének a szájából ömlik a rasszizmus, az idegengyűlölet és a migránsellenesség (ez utóbbi még a bécsi magyar csoportokban is, ami egészen ironikus). A jelenlegi magyar politika is igyekszik megmutatni, hogy a magyarok egyenlő értékűek a többi európaival, miközben viszont mélységesen lenézi a más kontinensekről érkező embereket. Pedig ha globális hierarchiákat állítunk fel az emberek között a származásuk alapján, a magyarok sem kerülnek éppen az elitbe (a 19. században Lewis Henry Morgan és társai az alacsonyabb rendű európai civilizációk közé sorolták őket). Szóval pont a magyaroknak érdeke lenne lebontani ezeket a hierarchiákat. De mint a fentiek is mutatják, a magyarok gyakran mennek szembe a saját érdekeikkel, részben éppen a tudatlanságuk miatt.

(Na jó, én is teszek be ide Frédi-Bénis képet, mert láthatóan anélkül nem lehet erről a cikkről írni. A kép forrása: flintstones.fandom.com)

Tara Westover: Educated

 ***SPOILER***

A Westover családban a családon belüli erőszak legdurvább formáit láthatjuk: a húgát fizikailag (és nem minden szexuális töltet nélkül) fizikailag bántalmazó bátytól a gyermekei életét nemtörődömségből veszélybe sodró apán át a párkapcsolati erőszakig. Az, hogy ráadásul vallási fanatikus mormonokról van szó, még jobban megnehezíti az áldozatok helyzetét: egyrészt nem tudnak segítséget kérni, hiszen alig van kapcsolatuk a külvilággal, másrészt a bántalmazók tetteik egy részét a keresztény moralitásra hivatkozva indokolják (miszerint pl. kurvának minősül az a lány, aki nem koszosan, olajfoltos ruhában megy randevúra). Amikor pedig a családból szerencsésen kiszabadult Tara szembesíti szüleit azzal, miket tett vele a bátyja, nem számíthat a többi testvérére; hiába voltak tanúi vagy akár elszenvedői Shawn erőszakos cselekedeteinek, nem fognak szembeszállni azzal, aki "közülük való", hiszen nekik sincs senkijük a családon kívül, anyagilag és érzelmileg is a szüleiktől függenek. A szülőknek nem esik nehezükre meggyőzni őket, hogy Tarát megszállta az ördög, azért mond ilyesmiket.

A szerző maga is leszögezi az előszóban, hogy ez a könyv nem a mormon vallásról szól, nehogy valaki arra a következtetésre jusson, hogy minden mormon bántalmazó. Ugyanakkor egyértelmű, hogy ebben a vallási közegben könnyebb megindokolni és megúszni a bántalmazást. Ráadásul az üldözöttség érzése, ami a mormon egyházra rányomta a bélyegét, valószínűleg ráerősített Tara apjának paranoiájára, ha nem éppenséggel az volt az oka. Tara családja olyan szinten fanatikus, hogy más mormonokkal is alig tartják a kapcsolatot, hiszen pokolra való hitetlennek tekintenek mindenkit, aki iskolába járatja a gyerekét vagy nő létére rövid ujjú ruhát visel. Egy saját kis világban élnek, a maga saját törvényeivel, így az erőszak nemcsak megkerülhetetlen, de magától értetődő is - természetesnek veszik, mert soha nem láttak más mintát. A mormon vallás ráadásul patriarchális vallás, ahol Isten emberek fölötti hatalmának mintájára a családapa korlátlan hatalommal bír a gyerekei fölött.

Könnyű ezt a könyvet felháborodáspornóként olvasni, és szörnyülködni, hogy mik vannak a Sziklás-hegység eldugott völgyeiben. Pedig a könyvben megfigyelhető jelenségek, ha nem is egyszerre és pont ilyen formában, nálunk is jelen vannak. Arról már többen írtak, hogy az autoriter rendszerben (legyen az család vagy állam) nagyobb eséllyel jelenik meg az erőszak (pl. https://millenna.hu/dontlookaway/how-is-child-abuse-connected-to-authoritarian-institutions-by-drogriporter/1661/). Az, hogy az elkövető az Isten által ráruházott hatalomra hivatkozik, szintén nem ismeretlen egyházi körökben, amint Perintfalvi Rita kutatásai rámutatnak. Az, hogy védeni kell "a mieinket", gyakori oka, hogy miért nem tesznek feljelentést a családon belüli erőszak áldozatai (és ennek akár tragikus következményei is lehetnek: https://mmreflexiok.blogspot.com/2020/05/lopici-gaspar-halala-avagy-hogyan-ne.html). És az, hogy az elszigetelt áldozat nem lát másfajta mintát és természetesnek veszi a durva bánásmódot, nemcsak elszigetelt családok, hanem elszigetelt országok esetén is érvényes. Magyarországon sokakhoz talán el se jutnak az olyan gondolatok, hogy a családban a nőket, a gyerekeket, az időseket vagy a fogyatékossággal élőket lehet egyenrangú félként, tisztelettel kezelni. Ebben a témában a társadalmi párbeszéd elég újkeletű és erősen korlátozott. Ahogyan Tarában csak azután tudatosul, hogy családja méltatlanul bánt vele, hogy kiszakadt onnan és kollégiumba költözött, ismerek olyan nőket, akik csak külföldre költözésük után tudták maguknak is elismerni és feldolgozni az őket Magyarországon korábban ért bántalmazást. A Westover család extrém példa ugyan, de jól példázza azokat a közegeket, amelyek kedveznek a családon belüli erőszaknak.

Visegrádi királyi palota

 

(képek: https://www.visegradmuzeum.hu)

Aki ellátogat a visegrádi királyi palotába, az egy pillanatig sem kételkedik abban, hogy igaza volt a történelemkönyveknek: Mátyás idejében Magyarország az európai kultúra és művelődés egyik központja volt. Akkoriban egész Európa ismerte Magyarország nevét (és nem negatív értelemben, mint most: https://katt-bjorn.blogspot.com/2021/08/how-hungary-made-it-to-world-map.html). Ha Mátyás felvilágosult, gazdag udvarában valaki azt mondja, hogy az ország pár évtized múlva három részre szakad, évszázadokon át nem létezik független politikai entitásként, míg végül területének nagy részét elvesztve, nagyhatalmak játékszerévé válik, valószínűleg körberöhögik.

Olvasom a híreket Angliából: a vámok miatt mindennek felment az ára, a boltokban hiány van, mert nincs, aki kirakodjon, nincs elég mezőgazdasági munkás és kamionsofőr. És ez még csak a kezdet. Az észak-írek közül sokaknak fontosabb az EU-ban maradás, mint a vallási különbségek, úgyhogy a Brexit megoldhatja azt, amit a politikusoknak eddig nem sikerült: Írország egyesítését. A skótok pedig az első adandó alkalommal húznak el az Egyesült Királyságból, és nem mellesleg viszik magukkal az északi-tengeri olajmezőiket is. Anglia és Wales Egyesült Királysága (ha így fogják hívni) egy szomorú kis ország lesz Európa szélén, amely visszasírja korábbi hatalmát és gazdagságát.

Eddig a párhuzam, de van egy különbség. Mátyás virágzó Magyarországának bukását külső körülmények, a törökök támadása okozta. A Brexit viszont kizárólag az angolok arroganciájának, nemzeti hepciáskodásának és idegengyűlöletének a következménye. Ők is azt hitték, mint sokan mások, hogy akinek egyszer hatalma lett, annak meg is marad. Pedig ha kicsit is tanultak volna a történelemből (és ehhez nem kell magyar forrásokhoz nyúlni: Litvánia, a tatár és az oszmán birodalom és sok más is hasonló sorsra jutott), rájöttek volna: a hatalmat senki se örökbe kapja, meg kell dolgozni érte.

A tanú - "Elnézést, ez már az ítélet"

 Pelikán elvtárs tárgyalásán már eleve megvan az ítélet; a bírósági eljárás csak színjáték, a bírónak magának semmi lehetősége nincs a tanút meghallgatva önálló döntést hozni. Pedig ugye erről szólna egy független bíróság.

(kép: dunszt.sk)

Az ellenzéki előválasztás első fordulójának 2. és 3. helyezettje elég gyorsan elfelejtette a "bárki is nyer, azt támogatni fogjuk" ígéretet, és azt fontolgatják, hogy összefognak, nehogy az 1. helyezett nyerjen. Pedig Márki-Zay Péter maga is elismerte, hogy programja olyan sokban nem különbözik Dobrev Kláráétól, viszont (tette hozzá) az ő szavazóit nem fogja tudni rávenni, hogy Klárára szavazzanak az "éles" választásokon. Ami elég érdekes kijelentés, hiszen ha egy hasonló programmal arra rá tudta venni őket, hogy őrá szavazzanak, akkor Klárára miért nem? Előfordulhat, hogy nekik nem a program számít, hanem az, hogy az azt képviselő személy egy nő, Gyurcsány Ferenc felesége és/vagy a DK jelöltje? Ezt hívják úgy, hogy előítélet. Peti láthatóan feltételezi, hogy választói előítéletesek, és/vagy saját maga is az (ami esélyes, mert miért is szavaznának előítéletes emberek egy előítéletmentes politikusra).

Ennél az apró momentumnál (nem Momentumnál) számomra aggasztóbb az, hogy Geri és Peti ugyanúgy nem adják meg a választóknak a tájékoztatáson alapuló döntés lehetőségét, mint a magas politika a Pelikán elvtárs ügyét tárgyaló bíróságnak. Nem az van, hogy választhatunk Peti és Geri közül, hanem szépen felülről eldöntik, melyik lesz az a jelölt, aki levált(hat)ja Orbán Viktort. És pont itt van a kutya elásva: a jelek szerint ennek a választásnak már nem a magyar demokrácia helyreállítása a célja, csak és kizárólag Viktor legyőzése. (Nyilván lehet azzal érvelni, hogy de hát úgyis csal a FIDESZ a választáson, csakhogy akkor eleve nem előválasztást kéne tartani, hanem pl. nemzetközi megfigyelőket hívni az országba a választás tisztaságának biztosítására.) Ez a megközelítés pedig nem zárja ki, hogy utána egy másik diktátor kezébe kerüljön az ország (ld. a cár és Lenin felcserélhetőségét a Doktor Zsivágóban: https://mmreflexiok.blogspot.com/2018/04/doktor-zsivago-lenin-az-uj-car.html). Az, hogy a két férfi jelölt éppen kivenni készül az emberek kezéből a választás lehetőségét, ilyen szempontból nem túl biztató. Hogy egy kicsit extrém hasonlattal éljek, kb. olyan, mintha valaki White Power feliratú pólóban menne állásinterjúra a roma önkormányzathoz.

MáSzínház: Apák fiai

 ***SPOILER***

(kép: Másszínház.hu)

A darab vége felé hallunk egy mesét. A mese főhőse egy kisfiú és édesapja, aki folyamatosan fegyelmez és kritizál - akárcsak a darabbeli felnőtt fiúkat az apjuk. A mesebeli apa azonban varázslatos módon kisfiúvá változik, és hirtelen megérti, hogy azok a dolgok, amikért lecseszte a fiát, a gyereklét teljesen természetes elemei.

A fogyatékosság elfogadása mellett gyakran szoktak érvelni azzal, hogy bárkiből lehet még fogyatékossággal élő: egy baleset vagy szimplán az öregedés hatására elveszítheti a látását, hallását, járóképességét vagy akár szellemi képességei egy részét. A gyerekekkel való empatizáláshoz még erre az érvre se kellene hivatkozni, hiszen mindannyian voltunk gyerekek (kivéve Bob Dylant, aki úgy véli, helyette valaki más volt gyerek). Mégis hány olyan felnőttet látunk, aki szorongást vagy akár súlyos traumát okoz a gyerekének. Ezek memóriazavarosak lennének?

Nem feltétlenül. Valahányszor a gyerekbántalmazás ellen posztolunk valamit, mindig akad olyan komment, hogy "engem is vert az apám, mégis rendes ember lettem." Mondjuk itt először a "rendes ember" fogalmát kéne tisztázni: lehet, hogy az illető mindig visszateszi a megszáradt edényeket a konyhaszekrénybe, viszont láthatóan kevés empátiát mutat a saját gyereke (vagy bármely másik gyerek) iránt. Lehet, hogy meg se próbálja. Lehet, hogy nagyon is szenvedett gyerekkorában a verésektől, és mivel apján ezt nem tudja megbosszulni (az esetek többségében, bár kivétel is van: https://mmreflexiok.blogspot.com/2020/05/lopici-gaspar-halala-avagy-hogyan-ne.html), a gyerekén vezeti le, hogy neki se legyen jobb. De még az is előfordulhat, hogy tényleg nem tudja visszaidézni, mit élt át bántalmazott gyerekként, mert akkora trauma volt számára. Ilyen esetben lehet, hogy szakember segítségére van szüksége a feldolgozáshoz. Mégis jobban tenné, ha megpróbálná. Hiszen zsarnokoskodó, örökké bíráló vagy bántalmazó apa helyett lehetne olyan támogató, empatikusan segítő is, amilyent a darab kertészkedési jelenetében láthatunk. Mennyivel jobb lenne, nem?

A légy botránya

 

Talán néhányaknak még rémlik, hogy az első Oscar-díjas magyar film Rófusz Ferenc animációs rövidfilmje, A légy volt. Arra viszont kevesen emlékeznek (részben azért, mert Magyarországon nem verték nagydobra), milyen botrányba fulladt ennek az Oscarnak az átadása. Amikor meghívták a díjátadó gálára, a rendező természetesen vízumért folyamodott, ám nem kapta meg – állítólag azért, mert senki nem hitte, hogy tényleg megkapja a díjat, de ez elég gyenge érvelés; valószínűleg meg akarták akadályozni, hogy a tehetséges fiatal alkotó megragadja az alkalmat a disszidálásra. Szóval helyette Dósai István, a Filmintézet akkori igazgatója utazott Hollywoodba, aki természetesen semmilyen meghatalmazással nem rendelkezett a díj átvételére. Ennek ellenére, mikor Rófusz Ferenc nevét bemondták, felment a színpadra, átvette a szobrocskát, majd beszéd helyett nagyon rossz angolsággal közölte, hogy ő nem a rendező (azt nem mondta meg, hogy ehelyett kicsoda), de nagyon örül a díjnak és lám, milyen klassz dolog a rövidfilm, ezután pedig lesétált a színpadról. (A felvételen egyértelműen hallható, amint az egyik műsorvezető odaszól a másiknak: „Ez meg ki a fene volt?”). Minthogy viszont nem volt felhatalmazva a díj átvételére, Dósait a rendőrség elkapta és visszavette tőle a szobrot. Hát így vonult be Magyarország az Oscar-díjak történetébe. (Korábban is kaptak magyarok Oscart, ám ők díjazásuk időpontjában mind külföldön éltek.) 

(kép: wikipedia)

Gyerekkoromban egy csomó dolog miatt éreztem cikinek magyarnak lenni. Ciki volt, hogy a nyelvünk annyira különbözik az összes többitől, hogy az országunk nevét angolul folyton összetévesztik a „hungry” szóval, hogy nincs egyetlen tengerünk és egy normális magashegységünk se, hogy nem élnek az országban érdekes állatok (mint farkas, medve vagy bölény), hogy mindkét világháborúban a vesztes oldalon álltunk. Pedig ezekről az ország polgárai igazán nem tehetnek, a ma élők legalábbis semmiképpen. Szóval az ezek miatti feszengés sokkal inkább szól egyfajta internalizált kisebbségi érzésről. 

Ez a kisebbségi érzés az egyik oka, hogy egyes magyarok, köztük sok politikus, életcéljának tekinti, hogy az országnak hírnevet szerezzen. Deklaráltan azt szeretnék elérni, hogy a világ megismerje Magyarország nevét. És büszkék lehetnek rá, hogy mára ezt elérték. Az Európai Unió minden tagállama tudja, hogy Magyarország az uniós folyamatok fő kerékkötője, a legdiktatorikusabb ország az államszövetségben; a tudományos világban mindenki hallott a CEU kálváriájáról, a színművészet világában pedig az SZFE-éről; és minden focista és focirajongó képben van, hogy a magyarok nemhogy nem térdelnek le a meccsek előtt, hanem megdobálják és lebuzizzák azokat, akik igen. Magyarország hírnevet szerzett magának, ez a hírnév azonban egyáltalán nem pozitív. Szemben azonban a földrajzi vagy nyelvi adottságokkal, ezekről az ország jelenlegi vezetői és (egyes) polgárai nagyon is tehetnek, éppúgy, ahogy A légy botrányáról. A világ civilizált országaiban most már tényleg ciki magyarnak lenni.

Andrew Hodges: White Angels Zagreb- a melegbarát, antirasszista ultrák

 Amíg pár napja el nem olvastam ezt a cikket, nem tudtam, hogy ilyen is van. De mint kiderült, az ultra definíciója nem a szélsőjobboldali politikai beállítottság, hanem a szurkolás egyfajta látványos stílusa - amire a nem-ultrák rosszallóan azt szokták mondani, hogy "ez nem foci, ez cirkusz". Viszont a White  Angels Zagreb  és más antirasszista ultrák nemhogy nem buziznak és nem fütyülik ki vagy dobálják meg a meccs előtt letérdelő játékosokat, hanem kifejezetten kampányokat és workshopokat szerveznek a sportban tapasztalható rasszizmus ellen. Néha persze verekednek ők is, leggyakrabban a rasszista ultrákkal (ezt jellemzően az utóbbiak kezdik).

(kép: rebelultras.com)

Mielőtt még bárki elkezdené, hogy de hát az a Nyugat és más kultúra, felhívnám a figyelmet (ha valaki még nem jött volna rá), hogy a White Angels Zagreb Horvátországban van. Egy olyan országban, amely szomszédos Magyarországgal és szintén szocialista ország volt, bár fociban jelentősen jobban teljesít. Vagyis míg a magyar foci csak azért kerül címlapra az Egyesült Királyságban, mert a szurkolók botrányosan viselkednek a lelátón, a pár évvel ezelőtti EB-döntős Horvátországban vannak olyan szurkolói csoportok, amelyek határozottan kiállnak a rasszizmus és a homofóbia ellen. Úgy érzem, a magyar szurkolók rasszizmusának sokkal több köze van a kisebbségi érzéshez, mint bármiféle történelmi hagyományokhoz. Valószínűleg üdvös volna, ha nemcsak a focit sose néző baloldali értelmiség háborodna fel azon, mik történnek a magyarok meccsein a lelátón, hanem ez az ország is kitermelné magából azokat a szurkolói csoportokat, amelyek megmutathatják, hogy lehet rasszizmus és homofóbia nélkül is műsort csinálni a lelátón.

Sérülnek-e az oltatlanok emberi jogai?

 

Ez a mém kezdett el keringeni a közösségi médiában. Mondjuk az alatta levő szöveg nehezen értelmezhető; vagy azt jelenti, hogy oltottak és oltatlanok között nem kéne különbséget tenni ("Magyarok vagyunk, nem oltottak vagy oltatlanok") vagy azt, hogy mi, akik a mémet terjesztjük, a nem oltottak és az oltatlanok táborából kerülünk ki (nekem ez egy és ugyanaz, de mindegy). De azon túl, hogy ezek a nagyon magyarok nem tudnak az anyanyelvükön fogalmazni, több más probléma is van a mémmel.

1. Az oltottság nem=védettségi igazolvány. A fertőzésen már átesettek is kapnak (elvben) védettségit, míg egy csomó oltott ember technikai malőrök miatt nem kapja meg. Ismerek olyan transz embert, aki azért nem kérte a védettségit, mert nem akar még egy olyan dokumentumot, ami a holt nevére szól (minthogy ugye a 33-as miatt a születési nevét kell feltüntetni az igazolványon). Szóval vannak oltottak védettségi nélkül, és vannak olyanok, akiket sose oltottak be, mégis van védettségijük.

2. Az, hogy valaki járványügyi kockázatot jelent és ezért korlátozzák, nem emberi jogi jogsértés. Évtizedek óta fennáll az a gyakorlat, hogy bizonyos afrikai és ázsiai országokba csak adott oltások (pl. malária elleni) beadatása után lehet belépni. Most annyi történt, hogy Európában is megjelent egy olyan járvány, ami ezt szükségessé teszi. Mivel nagyon kevesen vannak, akik egészségügyi okokból nem kaphatják meg a Covid-oltást, mindenkinek szabad választása eldönteni, hogy beoltatja magát vagy (mondjuk) nem jár zenés-táncos rendezvényekre (mert ugye most már csak ilyesmiken kérnek Magyarországon védettségit). Az oltatlanok korlátozások miatti hőbörgése alapvetően egy feljogosítottság-érzésből fakad: megszokták, hogy itt Európában nem korlátozzák őket egészségügyi okokból, és felháborodnak azon, hogy most mégis, miközben esetleg pont ők paráznak azon, hogy "a migráncsok" majd behurcolják ide is a mindenféle fertőzéseket. Ez azért durván kettős mérce. (Mindettől függetlenül jogosnak érzem azt a kritikát, hogy Magyarországon miért nem váltja ki a negatív teszt az oltást, ahogyan a legtöbb nyugati országban - ha valakit aznap vagy akár ott helyben letesztelnek, arról higgyük már el, hogy negatív. Csakhogy szerintem a magyar állam nagyon nem akarja, hogy sokan teszteljék magukat, nehogy véletlenül kiderüljön, hogy mégse olyan kevés fertőzött van Magyarországon, mint ők mondják.)

3. Ami a legproblémásabb: ez a mém durván félreérti az emberi jogok fogalmát. Az emberi jogok ugyanis olyasmikre vonatkoznak, mint a tisztességes eljáráshoz, a szabadsághoz (értsd: nem fogvatartás), az oktatáshoz vagy a biztonsághoz való jog. (Részletesen lásd az Emberi Jogok Európai Egyezményében: 

https://edoc.coe.int/en/european-convention-on-human-rights/5600-emberi-jogok-eurpai-egyezmnye.html). Nem szerepel köztük, hogy jogod van étterembe vagy diszkóba járni. Az, hogy "alapvető emberi jogokat" emlegetnek a járványügyi korlátozások kapcsán, kifejezetten káros, mert elhiteltelenítik azoknak az embereknek a harcait, akiknek valóban emberi jogai sérülnek, és akiknél nem a saját döntésükön múlik, hogy hátrányos helyzetbe kerülnek-e, mert vagy már eleve abba születtek (romák és más etnikai kisebbségek), vagy önhibájukon kívül kerültek bele és önerőből nem tudnak belőle kijönni (menekültek, hajléktalanok). Vagyis azok az oltatlanok, akik emberi jogaikra hivatkozva hőbörögnek, amiért nem engedik őket be a moziba, valójában nagyon sokat ártanak az emberi jogoknak.

Az István, a király, az augusztus 20-i rózsaszín csodaszar(vas) és a nacionalizmus egyéb anomáliái

 Augusztus 20-ra minden eddiginél látványosabb ünnepséget ígértek, és meg is tartották. Hosszú menet vonult végig az Andrássy úton, benne sámánok, csodaszarvas (a rózsaszínt végül levették róla, így átlátszó volt),  turul... vagyis a Magyarországot kereszténnyé tevő és a pogány magyarok hitét tűzzel-vassal irtó királyunkra sikerült egy olyan rendezvénnyel megemlékezni, amely pont ennek a kiirtott pogány vallásnak a szimbólumait mutogatja.

(kép: Euronews magyarul)

A nacionalizmus eleve problémás sztori. Egyrészt ugye viszonylag kevés az olyan ősi hagyomány, amely pontosan illeszkedik a 18-19. században megalkotott nemzetek határaihoz (erről itt írtam: https://mmreflexiok.blogspot.com/2021/01/buso-kapitoliumban-avagy-ne-higgyuk-mar.html). Másrészt minden nemzet történetében lehetnek ellentmondásos vagy ciki elemek, amikkel valamit kezdeni kéne. Ilyen valamit kezdés lehet mondjuk az, ha egyértelművé tesszük, hogy nemzeti múltunk adott elemére nem vagyunk büszkék ("Amerika az emberi jogok élharcosa, kivéve a rabszolgaság idején, az tényleg gáz volt"). Ha ezt nem nyilvánítják ki ilyen egyértelműen, akkor jöhetnek olyan gubancok, hogy mondjuk a holland mainstream az ország toleráns légkörére büszke, a szélsőjobb viszont az egykori gyarmatbirodalomra. Magyarországon még bonyolultabb a sztori, mert az egymásnak ellentmondó elemek ugyanazt a történelmi kort jellemzik.

Szörényiék voltak azok az István, a király rockoperában, akik a rendszerváltás környékén először használták a pogány magyar vallást az ellenállás jelképeként, szemben az idegen uralomnak való behódolással; ez utóbbi egy olyan társadalmi közegben, amiben a kereszténység alig volt jelen a közbeszédben, egyértelműen azonosítható volt a szocialista blokkal. Az pedig egyértelmű volt, melyiket tekintették jobbnak az alkotók és a közönség: István szerepére beosztották az akkor még tök no-name Varga Miklóst, míg a pogányok szerepére olyan szupersztárokat, mint a Bill, a Nagy Feró vagy a Vikidál, az egyértelmű top sláger pedig a Szállj fel, szabad madár! lett. Szóval tényleg van hagyománya annak, hogy az ősi magyar vallást azonosítsuk a nemzeti identitással és önrendelkezéssel, szembeállítva a kereszténység internacionalizmusával. A probléma akkor keletkezik, ha valakik a kereszténységet is ugyanennek a nemzeti identitásnak a részévé próbálják tenni.

(fotó: imdb.com)

Persze lehetnének erre megoldások, például a fent említett változat, hogy megtagadjuk a kettő valamelyikét ("régen nem voltunk keresztények, hát az hiba volt, nem vagyunk rá büszkék, úgyhogy inkább hangsúlyozzuk a történelmünk keresztény elemeit" vagy fordítva). Csakhogy Magyarország vezetői olyan mértékű kisebbségi érzésben szenvednek, hogy muszáj nekik MINDENMINDEN nemzeti elemet megtartani. És ebből lesznek olyan anomáliák, mint hogy első keresztény királyunkra rózsaszín (majd később áttetsző) csodaszarvassal emlékezünk.

The Truth About Gay Animals

 https://www.youtube.com/watch?v=qqPVs4yX5x0&ab_channel=RealWild

***SPOILER***

Sajnos rögtön az elején spoilerezek és elárulom: Scott a film végére számtalan bizonyítékot talál arra, hogy vadon élő, más nemű egyedekhez hozzáférő állatoknál is előfordul a homoszexualitás. Ezen felbátorodva meglátogatja azt a brit ex-minisztert, aki annak idején a mostani magyar homofóbtörvény szoftabb változatában (amely tiltotta az iskolákban a homoszexuális életforma "reklámozását", bármit jelentsen is ez) fontos szerepet játszott. A miniszterasszony, nem túl lelkesen, végignézi a filmfelvételeket, de kitart amellett, hogy akármilyen természetes is a homoszexualitás, az iskolában ne beszéljünk róla, "a gyerekeknek nem kell ilyesmiről hallani."

(kép: Pinknews)

Most egy pillanatra tekintsünk el attól, hogy itt most megint a szexre redukáljuk a homoszexualitást (beleértve amúgy magát Scottot is, akinek a devonshire-i bácsi hiába meséli, hogy két hím hattyú közösen alapított családot, ő csak "akciót" akar látni), mert úgy érzem, megfogtuk a homofóbtörvény mögött rejlő attitűdök lényegét. Ez pedig nem más, mint a prüdéria. A szex az fúj, nem szabad róla beszélni, még kevésbé nézni, és legjobb, ha az ártatlan lelkű 18 éven aluliak nem is hallanak róla. (Az, hogy szóban forgó ártatlan lelkű 18 éven aluliak mégis hogyan viszik tovább felnőtt korukban a családi és nemzeti vérvonalat, ha soha nem hallanak a szexről, ezekben az emberekben nem merül fel.) A homoszexuális szexről pedig pláne nem lehet beszélni, hiszen míg a heteróknak ott van alibinek a gyereknemzés, a melegségre ezt már nem lehet ráhúzni, tehát mindenképpen be kellene ismerni, hogy a szex örömet okoz (mármint ideális esetben persze). Márpedig a szexuális élvezet, az aztán tényleg baromi nagy tabu.

Eddig még az volt az álláspont, hogy az iskolában lehet szexuális felvilágosítást tartani, de csak bizonyos szervezeteknek (nyilván azoknak, akik szép virágnyelven a párkapcsolat szépségeiről beszélnek, teljesen kihagyva a szex fizikai oldalát). Ez most már eljutott odáig, hogy az iskola semmi ilyesmit ne csináljon, majd elmagyarázzuk mi otthon a gyereknek. Pedig tapasztalatom szerint azok a szülők, akik tényleg elég lazák és felvilágosultak ahhoz, hogy érdemben tájékoztassák gyereküket a szexualitásról, kevésbé szokták bánni, ha az iskola teszi ugyanezt. Ja, és a szexualitást, főleg homoszexualitást említő könyveket jól be kell csomagolni, nehogy a gyerek meglásson bármit, ami a szexre utal. (Mondjuk továbbra sem látom, hogy például Gerald Durrell Korfu-könyveinek Réber László tervezte borítói hogyan ronthatnák meg a gyerekeket, hiszen semmi homo- és biszexualitás nem látható rajtuk. Ha valaki rájön, hogy a könyvekben viszont de, és lefóliázzák, szegény Réber László forog majd a sírjában. Én csakazértis ideteszem az egyik borító képét - akit zavar a könyvesbolti csomagolás, itt megnézheti és megmutathatja gyerekének is:)

Persze ez az egész teljesen fölösleges hisztéria, hiszen a gyerekek nem hülyék. Már egész fiatal korban tudják, mi az a szex - vagy (Déri János szavaival) "emeletes kutyákat" látnak a parkban, vagy más állatokat a tanyán vagy az állatkertben, és aki az interneten pornót keres, nagyon hamar talál. És azok a gyerekek, akik előtt senki nem mer a szexről beszélni, a tiltott gyümölcs vonzerejének köszönhetően fognak keresni. És persze a homoszexuális pornóra még inkább rá fognak keresni, ha az még inkább tabu. Az internetről aztán jól felvilágosodnak maguktól, és mikor a szülő kényszeredetten elkezd a madarakról és a méhekről szövegelni, ők azt fogják kérdezni, mi az a mélytorkozás és ököldugásnál milyen mélyre érdemes felnyúlni. Csak azt nem fogják kérdezni, hogy mi az egésznek az érzelmi oldala, hogy működik a kölcsönös beleegyezés, hogyan figyeljünk oda a másik igényeire, mert ezek a pornóban fel sem merülnek.

Szóval érdemes túllépni a prüdérián - nemcsak azért, mert nagyon sok ember szexuális és érzelmi életét nyomorítja meg, hanem azért is, mert a szex tabusításával azt érjük el, hogy a jövő nemzedékeire a kiüresedett, olykor agresszív és extrém szexuális élet lesz majd jellemző. Tényleg megéri ezt azért, hogy ne kelljen átlépnünk saját határainkat és "illetlen" dolgokról beszélnünk?

A két pápa

A filmből kiderül: a katolikus egyház azért választotta meg Ratzingert pápának, mert megingott hatalmát a hagyományokhoz való visszatéréssel próbálta megerősíteni. Persze nem jött össze: Benny pápa idején robbantak ki a pedofilbotrányok, és hívők tömegei hagyták ott az egyházat. Maga Benny is rájött (legalábbis a film szerint), hogy ez nem volt jó húzás, ezért szánta utódjának az újító szellemű, liberálisabb Bergogliót. 

 Varga Judit pár napja kitett a Facebookjára egy Roger Scruton-idézetet: "“Az igazi oka annak, hogy az emberek konzervatívok, hogy ragaszkodnak azokhoz a dolgokhoz, amiket szeretnek, és meg akarják ezeket óvni a támadásoktól és a hanyatlástól", és hozzátette: "Konzervatívnak lenni jó!" Ha más nem is, a két pápa története megmutatja a hibákat ebben az érvelésben. Egyrészt azok a dolgok, amik "mindig is így voltak", nem feltétlenül tekinthetők pozitívnak, lásd az egyházi szexuális bántalmazás; viszont ha ezeknek rendszerszintű okai vannak (esetünkben az egyház tekintélyelvű felépítése, megspékelve a papi cölibátussal), csak rendszerszintű változással szüntethetők meg. 

Másrészt a világ folyamatosan változásban van, és azok a dolgok, amelyek adaptívak voltak évszázadokkal ezelőtt, nem biztos, hogy még most is azok. Erre az egyik jó példa az a Gulyás Gergely által felvezetett, de sokak által támogatott álláspont, hogy a szexuális felvilágosítás a szülők dolga és nem az iskoláé. Ez lehet, hogy jól működött az elmúlt évszázadokban, amikor a falusi gyerek amúgy is kiskorától fogva látta, mit csinálnak egymással a kutyák meg a malacok, sőt ha hagyományos magyar parasztházban élt (ahol mindenki egy szobában aludt) a saját szülei is, nem sok plusz infóra volt szüksége. Ma azonban egy városi gyerek egyrészt nem feltétlenül lát ilyen jeleneteket, másrészt az informatika fejlődésével a szexualitás területe is kibővült. Az internetnek döbbenetesen nagy százaléka pornó, ami teljesen fals képet ad az emberi szexualitásról, mivel a (felnőtt) pornófogyasztók igényei egyre inkább az extremitás irányába mennek (nyilván nem fizetnek olyanért, amit otthon is láthatnak, hanem valami izgalmasabb kell nekik). Így egy mai tinédzsernek jó eséllyel nem az az első infója a szexről, hogy az két ember szerelmének (és/vagy gyerek utáni vágyának, hogy még konzervatívabbak legyünk) kifejeződése, hanem hogy két vagy több ember, esetleg állatok bevonásával, erőszakos dolgokat művel. Plusz ott vannak a szexuális kizsákmányolás új formái, amelyek a szülő fiatalkorában még nem léteztek és elképzelhető, hogy nem is tud róluk: az online szexuális zaklatás, a grooming, a bosszúpornó és még sorolhatnám. Vagyis ebben a témában kifejezetten nem jó konzervatívnak lenni, mert részben az emberek megváltozott életkörülményei (városiasodás), részben a technika fejlődése miatt saját gyerekeinket veszélyeztetjük, ha nem bízzuk szakemberekre a felvilágosításukat. 

 A katolikus egyház maga is rájött, hogy konzervatívnak lenni rossz, amikor Bergogliót választották új pápának. És persze messze nem állítom, hogy minden problémás kérdésben Feri pápa alatt ideális fordulatot vett volna az egyház álláspontja, de legalább elkezdődött egy változás. A konzervativizmus nem adaptív, és ha ezt a világ egyik legkonzervatívabb intézménye, a római katolikus egyház is felismerte, ideje lenne a magyar politikai vezetésnek is.

Isten hozta, őrnagy úr!

***SPOILER*** 

Az őrnagy vidékre utazik kikapcsolódni. A kikapcsolódás azt jelentené, hogy az ember másképp él, mint a hétköznapokban, de az őrnagy nem tud másképp élni: nincs meg benne az a fajta rugalmasság, ami például a falusi zajokat elviselné. Ami lehetne egyéni szoc probléma, de az őrnagynak sajnos hatalma van, úgyhogy a befogadó Tót család kénytelen totálisan (sőt: Tót-álisan) átalakítani az életformáját, hogy az őrnagyhoz alkalmazkodjon.

Olvasom a hírekben, hogy Balatonberényben beszüntették a harangozást, mert zavarta az ott nyaraló turistákat. A turisták sajnos a kakaskukorékolás ellen is kifogással éltek, és kicsit aggódom, hogy ezt a problémát hogyan lehetne állatbarát módon kezelni - mármint leszámítva azt a hozzáállást, hogy ez egyéni szoc probléma, ha zavarja őket a kukorékolás, aludjanak fenn az Alpokban egy hüttében, 2000 méteren nem gyakori a baromfitenyésztés (vagy maradjanak szépen otthon, mert a jelek szerint nulla alkalmazkodókészségük van bármifajta környezetváltozáshoz). De a balatonberényiek ezt láthatóan nem mondják, mert a turistának hatalma van, a pénze formájában. És egyfelől nyilván a koronavírus-járvány után úgy kell egy balatoni falunak a turizmus, mint egy falat kenyér, másrészt viszont elég ijesztő, hogy a jelek szerint minden eladó - még a több évszázados hagyományok is.

Persze nem állítom azt, hogy a hagyományok mindig jók és sose változtassunk rajtuk. Vannak legitim okok, például a környezetvédelem, amelyek hatására érdemes újraértékelni a hagyományos működéseket; ennek sikeres példája a méhlegelő, amelyet egyre több helyen létesítenek a teljes lekaszálás helyett, és elég sokan józan ésszel belátják, hogy ez hasznos (kivéve a Fidelitast, de őket ugye a józan ésszel nem nagyon lehet egy lapon emlegetni). Viszont míg a rovarvilág megőrzése számomra legitimálja a hagyomány megváltoztatását, egy-két pénzes turista hisztijei biztosan nem. 

A történetben nekem nemcsak az az ijesztő, hogy mennyire képtelenek egyesek alkalmazkodni (és egyébként egy csomó előítéletnek a gyökerét is itt vélem felfedezni), hanem az is, ahogyan a falu szó nélkül engedelmeskedik a hatalomnak. A film végén ugye Tót fellázad és megöli az őrnagyot. Egy másik magyar klasszikusban a kocsmában mulatozó legények keresetlen szavakkal melegebb éghajlatra küldik az uraságot, aki csendet parancsol nekik, mert nem tud aludni. De kezdem azt hinni, hogy az ilyen sztoriknak ugyanolyan vágybeteljesítő funkciója van, mint a népmeséknek, amelyekben a szegény ember legkisebb fia elveszi a királylányt: ezek nem motivációként szolgáltak a valódi szegényemberek valódi fiainak, csak ábrándként. Láthatóan Magyarországra jellemző lett az, hogy az emberek aláfekszenek a hatalomnak, ami megmagyarázza a FIDESZ évtizedes uralmát is. Persze a Tót család is jó darabig tűrt, amíg végül fellázadt. Csakhogy ha az emberek egy olyan szoft hatalmi eszköz ellen se tudnak a sarkukra állni, mint az ott nyaraló turisták petíciója, nem sok reményem van a kormány leváltására sem.

Nem lehet az egész országot elítélni az illiberális kormánya miatt?

 Ez a mondat nem kérdésként, hanem állításként hangzik el egy szakértőtől ebben a cikkben: https://hu.euronews.com/2021/07/09/szakerto-nem-lehet-az-egesz-orszagot-elitelni-az-illiberalis-kormanya-miatt. Ugyanakkor összecseng egy csomó mémmel és kommenttel, amelyek azt hangsúlyozzák, hogy az utóbbi időszakban tapasztalható rasszizmus és homofóbia csak a magyar kormányt jellemzi, a magyarok maguk nem ilyenek.

Nyilván az általánosítások sose igazak a csoport minden tagjára, ezért általánosítások. Ugyanakkor akik éles határvonalat húznak a rosszfej kormány és a jófej nép közé, nagyvonalúan elfeledkeznek pár dologról. Elsőként nyilván arról, hogy a rosszfej kormányt a nép választotta meg, még ha nem is minden egyes tagja. Másodszor, a letérdelő focistákat nem a magyar kormány dobálta meg, és tudtommal egy másik meccsen nem ők skandálták, hogy "buzi franciák". Nem hiszem, hogy a kormány tagjai írják az összes olyan Facebook-bejegyzést és tweetet, amely szerint rendben van gyereket vagy feleséget verni, a Black Lives Matter hülyeség, az LMBT+ emberek pedig propagandát folytatnak pusztán azzal, hogy vállalják magukat a nyilvános térben. Végül, de nem utolsósorban, a kormányt nem támogató magyarok nagy része nem igazán tesz semmit azon túl, hogy egy-egy tweetben nem támogatja a kormányt - még egy petíciót sem képesek aláírni, nemhogy valamilyen formában (akár tüntetéseken, akár civil kezdeményezésekhez csatlakozva) hangot adjanak a véleményüknek. Mi több, köztük is sokan elfogadhatónak tartanak olyan dolgokat, amelyek Nyugaton kábé mindenkinél kivernék a biztosítékot.

2021. nyarán Magyarországon még mindig az a többség véleménye, hogy a Black Lives Matter vagy a jóindulatú szexizmus elleni tiltakozás "túltolja a biciklit". És ez a vélemény pont rájátszik azokra a dolgokra, amelyek miatt Magyarországot a Európai Unió és most az UEFA is elítéli. Nemcsak az illiberális kormánnyal van a baj, hanem az ország lakóival is, akik persze mentegetőzhetnek azzal, hogy kormánypropaganda áldozatai - de ha rendesen, empatikusan belegondolnának a kisebbségek helyzetébe, akkor ezt a propagandát elutasítanák. Szóval nemcsak a kormány felelőssége, hogy Magyarország rasszista, szexista és homofób ország hírében áll, hanem az átlagembereké is.

Timothy Eugene Murphy: Queerly Cosmopolitan, avagy több-e a pink forint, mint a pink reál?

Timothy angoltanárként egy poros északkelet-brazíliai városba került, és ha már ott volt, kihasználta az alkalmat és írt egy etnográfiát, mégpedig az ott élő bohém fiatalokról, akik igyekeznek kitörni a szigorú társadalmi normákból. Nem meglepő módon sokan közülük melegek vagy leszbikusok. Az egyik ilyen lány egy ponton teljes meggyőződéssel közli a szerzővel: a középosztályban nincsenek leszbikusok, csak a csórók meg a művészek között. Mármint nem azért, mintha egyetlen középosztálybeli nő se vonzódna más nőkhöz, hanem azért, mert melegnek vagy leszbikusnak lenni státuszvesztéssel járhat, az ember könnyen elveszítheti jól fizető állását vagy (anyagilag is) támogató családját egy coming outtal. Ezért aztán, magyarázza az interjúalany, egy középosztálybeli ember maximum titkos viszonyt folytat egy azonos neművel, esetleg még azt sem, de nem fog felvállalni egy meleg vagy leszbikus életformát.

Ezen a gondolatmeneten biztos meglepődtek azok az amerikai olvasók, akik hozzászoktak, hogy a szakirodalom "pink dollárról" és az LMBT+ (bár leginkább LM) közösség vásárlóerejéről beszél. A nyugati queer szerzők gyakran illetik kritikával a meleg és/vagy leszbikus szubkultúrát amiatt, hogy a fogyasztásra koncentrál, és így a rosszabb anyagi helyzetűek perifériára szorulnak. Ez azonban elég durva leegyszerűsítés. Egyrészt a queer szubkultúra sem mentes mindattól, amit kritizál: Gavin Brown ír arról (az Autonomy, Affinity and Play in the Spaces of Radical Queer Activism című cikkében), hogy a queer rendezvényeken többségében jómódú középosztálybeli fiatalok gyűlnek össze, akik (csak) ezeken az eseményeken lázadnak a rendszer ellen. Másrészt Timothy sztorija is megmutatja, hogy egyáltalán nem automatikus a társadalmi státusz és a meleg/leszbikus identitások összekapcsolása, pláne nem kultúrák közti összehasonlításban. Sőt még nyugati közegben sem: lehet, hogy Gavin azért középosztálybeli fiatalokkal találkozott a queer rendezvényeken, mert nekik kevesebb a vesztenivalójuk (pl. egyetemistaként), míg az anyagilag családjuknak és munkaadójuknak is kiszolgáltatottabb munkás fiatalok kénytelenek jobban belesimulni az átlagba. Nem beszélve arról, hogy nem feltétlenül engedhetik meg maguknak azokat a termékeket (pl. ruhákat), amelyeket a szakirodalom a meleg fogyasztói kultúra ismérveinek tekint. Szóval nem, Amerikában sem arról ismerszik meg a meleg ember, hogy milyen márkájú ruhát hord vagy melyik utazási irodával hova utazik.

És mi a helyzet Magyarországon? Mint egy korábbi posztomban már írtam róla (https://mmreflexiok.blogspot.com/2019/06/meszaros-gyorgy-az-lmbt-identitasok-es.html), bár van egy olyan réteg, aminek a fogyasztási szokásai akár a "pink forint" jelenlétére utalhatnak, mégis nagyon más a kép, mint amit a szakirodalom a nyugati nagyvárosokról állít. Egyrészt a legláthatóbb meleg/leszbikus réteg továbbra is az aktivisták, akik viszont pont aktivizmusuk által zárják ki magukat a jómódú rétegek közül: egy menő állással nemcsak azért nem függ össze az aktivizmus, mert a főnök esetleg nem díjazza, hanem mert nincs is az embernek ideje egyszerre a kettőre. Érdemben aktivistáskodni (bármilyen, nemcsak LMBT+, területen) Magyarországon azt jelenti, hogy az ember egyetemista, kevés munkát vállaló szabadúszó, részmunkaidőben dolgozik, esetleg főállású aktivista, amivel jóval kevesebbet keres, mint egy multicég dolgozói - szociológiailag szólva, a gazdasági és a kulturális tőke különválik. Másrészt a "pink dollár" jelenség arra alapoz, hogy a cégek is kifejezetten a melegeknek és leszbikusoknak mint jól fizető célcsoportnak reklámozza magát és kvázi profitál belőlük. A most meghozott propagandatörvény ezt konkrétan tiltja is, de szerintem a két évvel ezelőtti Coca-cola plakát botránya óta (https://mmreflexiok.blogspot.com/2019/08/nohate-kampany-coca-cola-tetovaltak-es.html) a legtöbb cég eleve nem is tervezett ilyesmit. Persze biztos vannak jómódú fiatalok, akik lekopizzák az L Word vagy a Fiúk a klubból szereplőit stílusban, de szerintem ez messze nem a melegek és leszbikusok legszélesebb vagy legláthatóbb rétege.

A "pink dollár" fogalma egy látszólag marxista kritika, ami azonban ironikus módon mélyen lenézi a munkásosztályt, hiszen az abba tartozó melegek és leszbikusok szubkultúrájáról nem vesz tudomást vagy nem tekinti meleg/leszbikus szubkultúrának. (A transzokkal, nem-binárisokkal és társaikkal meg egyáltalán nem is foglalkozik.) Ráadásul úgy tesz, mintha ezek a folyamatok mindenhol ugyanolyanok lennének. Pedig a társadalmi környezet nagyon is befolyásolja, hogy a látható meleg és leszbikus identitások mennyire épülnek a fogyasztási szokásokra.

(kép: wikipedia)

Pim Fortuyn esete, avagy a populizmus is lehet melegbarát

 https://dutchreview.com/culture/history/remembering-pim-fortuyn/

A holland politikusra a legtöbben csak azért emlékeznek, mert meggyilkolták. Talán néhányaknak még beugrik, hogy mindez azért volt, mert szélsőségesen iszlámellenes volt. És még kevesebbeknek rémlik (annyira, hogy a fenti cikkben sem szerepel), hogy Fortuyn fő érve az iszlám ellen annak homofóbiája volt: Fortuyn szerint ez veszélyezteti a liberális holland társadalmat. Ami persze durva leegyszerűsítés, de hát Pim Fortuyn populista volt.

Sokakban felmerül a kérdés, hogy a FIDESZ alapból homofób, vagy cinikusan, kizárólag a hatalom érdekében hoznak olyan törvényeket, amelyek egyre szűkebb mozgásteret hagynak az LMBT+ közösségnek - mint a holnap szavazásra kerülő törvényjavaslat, amely a gyermekek védelme ürügyén gyakorlatilag az orosz "melegpropaganda-törvényt" készül Magyarországon is bevezetni (erről bővebben itt: https://hatter.hu/hirek/orosz-minta-alapjan-inditott-frontalis-tamadast-a-szolasszabadsag-es-a-gyermekjogok-ellen-a). Ez a kérdés egyáltalán nem elméleti. Meggyőződéses homofóbokat nem lehet eltántorítani ettől a meggyőződésüktől, még akkor sem, ha teljesen nevetségessé válnak, mint Novák Előd a tavalyi szivárványzászló-lopkodással. Viszont egy populistának azért kellenek az LMBT+ emberek, hogy ellenségképet kreáljon, amellyel szemben ő a nép védelmezője szerepében tetszeleghet és így szavazatokat nyerjen. Ha azt látja, hogy a tömegek kiállnak az általa ellenségnek választott csoport mellett, akkor gyorsan stratégiát vált és másokat kezd el szapulni. Így jöhetett létre Hollandiában melegbarát populizmus, amelynek Pim Fortuyn ikonikus alakjává vált.

Véleményem szerint a Fidesz nem meggyőződéses homofób, csak populista - ezt mutatja az is, hogy a 90-es években még liberális szólamokat szajkóztak (és a vezetőségben nagyrészt ugyanazok vannak most is, csak a néhány meggyőződéses liberális lépett ki a pálfordulás után). Vagyis azért nyomatják a homofóbiát, mert meggyőződésük, hogy nekik ez szavazatokat hoz. Ha azt látják, hogy a társadalom nagy része ellenük fordul, rögtön visszakoznak majd, mint a netadóval tették. Ha tehát kellően sokan (és nemcsak a szokásos liberális körök) kiállnak az LMBT+ emberek mellett, észbekaphatnak, hogy csökkenhet a népszerűségük. Persze nem lesz könnyű menet, mert ugye ravaszul a pedofília-ellenes törvénybe csomagolták a javaslatot, úgyhogy aki ellene van, azt automatikusan pedofilnak lehet bélyegezni. Ettől függetlenül egy próbát megér - hátha kiderül, hogy nemcsak Hollandiában nem nyerő a homofób populizmus. (És ettől persze más csoportokat még fognak bűnbaknak állítani, de az, hogy az LMBT+ emberek kikerülnek ebből a körből, már egy kis győzelem, ráadásul fontos gyakorlati következményekkel.) Szóval aki tud, menjen ki ma délután tüntetni (itt az esemény: https://www.facebook.com/events/1406592316375430?acontext=%7B%22event_action_history%22%3A[%7B%22mechanism%22%3A%22your_upcoming_events_unit%22%2C%22surface%22%3A%22bookmark%22%7D]%7D) és nyomassa a témát a környezetében és a közösségi médiában, hátha.

We were here

 Ez a film szomorú dologról szól (az AIDS-válság San Franciscóban a 80-as években), mégis felemelő. A visszaemlékezésekből ugyanis nemcsak a tragikus történeteket ismerjük meg, hanem azt a példátlan összefogást is, amivel a helyi meleg és leszbikus közösség reagált a krízisre. Mindenki azt tette bele, amit tudott: az aktivista lobbizott a kormánynál, a leszbikus ápolónő gondoskodott az AIDS-betegekről és részt vett a HIV-gyógyszerek kutatásában, a zárkózott irodista egy HIV-pozitív ember önkéntes segítője (buddyja) lett, a virágárus pedig ingyen adta a virágot azoknak, akiknek nem volt pénzük, de szerették volna tisztességben eltemetni a barátaikat. És a dolog működött: San Francisco meleg közössége nemcsak megmaradt (amire akkor nem sokan fogadtak volna), hanem még a jogait is meg tudta tartani.

Kínálkozik a párhuzam a Coviddal. Már többször írtam itt arról, hogy azt látom: Magyarországon a pandémia nem összehozta, hanem egymás ellen fordította az embereket. Kevesebbet emlegettem eddig azokat, akikből pont az ellenkező reakciót váltotta ki a válsághelyzet, és önkéntesnek álltak Covid-kórházakba vagy segíteni kezdték a környezetükben élő időseket. Fura módon azok között a magyarországi ismerőseim között, akik ilyesmit csinálnak, aránytalanul sok a leszbikus, meleg vagy zsidó. Ez lehet véletlen is, de bennem felmerült: talán az, hogy van tapasztalatuk egy, a "nemzetnél" szűkebb közösséggel, olyan elköteleződéssel járt mások jólléte iránt, amit a többségi társadalom tagjai nem feltétlenül tapasztalnak meg. És ez túlmutat a személyes érintettségen, hiszen például az AIDS-válság idején rengeteg leszbikus ápolta a betegeket és adott vért nekik (erről szó is van a filmben), sőt az ACT UP-ban, az AIDS elleni küzdelem egyik legharcosabb szervezetében is számos leszbikus dolgozott, pedig őket ugye pont kevésbé veszélyezteti a HIV. Egyszerűen megvolt az a fajta közösségi élményük, ami a szétforgácsolódott magyar társadalomban, ahol az emberek és csoportok egymás ellen fordulnak (és fordítják őket), keveseknek van meg. Talán ezt kéne visszahoznunk, és akkor nemcsak a járvány, hanem számos más probléma megoldásához közelebb kerülnénk.

A filmet megnézhetitek a Budapest Pride keretében július 14-én az Aurórában.

Orbán Viktor és a pörköltszaftos kézcsók

 https://index.hu/mindekozben/poszt/2021/05/23/porkoltszaftot-kentek-orban-viktorra/

Azóta természetesen kiderült, hogy megrendezett jelenetről volt szó, tehát senki se halassza el az esküvőjét attól tartva, hogy a templomból kijövet letámadja a miniszterelnök pörköltszaftos zakóban. De ha ezt illetően megnyugodtunk, gondolkozzunk el, miről is szólt ez a jelenet?

Egyrészt nyilván arról, hogy egy politikus átlagembernek próbálja mutatni magát. Ami Orbán esetében valószínűleg rossz húzás volt, nemcsak azért, mert az ő választói nem ezt várják egy politikustól (ld. a témában ezt a bejegyzést: https://mmreflexiok.blogspot.com/2021/03/a-dallas-dinasztia-es-jakab-peter.html), hanem azért is, mert kulturált átlagember, ha pörköltszaftos lesz a zakója, nem abban flangál a Várban, hanem mondjuk leveszi; ha elég meleg van ahhoz, hogy a menyasszony áttört ujjú ruhában, minden blézer vagy kabát nélkül ácsorogjon, akkor ingujjban se kell annyira fázni.

Másrészt nyilván nem mindegy, hogy esküvőről van szó, ami a FIDESZ szemében a heteronormatív, hagyományos családmodell ünneplése. (Persze nem mindenki szemében az; eljátszottam a gondolattal, hogy - nem megrendezett jelenet esetében - az ifjú pár, akiknek olyan lelkesen gratulál, valójában biszexuális poliamor kapcsolatban él és együtt nevelik a lány előző leszbikus kapcsolatában mesterséges megtermékenyítéssel fogant gyereket.)

Harmadrészt (ha most valódinak képzeljük a megrendezett jelenetet) az történik, hogy egy ifjú pár egy nagyon személyes pillanatába (amit ők konkrétan annyira személyesen éltek meg, hogy még násznép sem kísérte őket) bepofátlankodik a miniszterelnök. Aminek én az esküvőm napján akkor sem örülnék, ha történetesen nem utálnám, és nem félnék attól, hogy a drága pénzért kölcsönzött menyasszonyi ruhámra rákeni a pörköltszaftot. De ez szimbolikusan pont leképezi azt, amit a magyar állam csinál. Azzal, hogy korlátozza az örökbefogadást és most a meddőségi kezelést is azokra, akiket ő "megfelelőnek" tart a családalapításra, a FIDESZ olyan mértékig mászik be az emberek hálószobájába, ami egy emberi jogokon alapuló rendszerben nem megengedhető. Mert míg az államnak igenis joga és kötelessége beavatkozni, ha valakinek a testi vagy lelki épsége veszélyben van a családi körben (ld. családon belüli erőszak), nincs joga előítéletes alapon megmondani, hogy bizonyos emberek (pl. egyedülállók vagy azonos nemű párok) pusztán kapcsolati státuszuk miatt nem alkalmasak a gyereknevelésre. Ehhez képest a magyar állam pont ellentétesen cselekszik: beleszól egyedülállók és párok gyerekvállalással kapcsolatos privát döntéseibe, viszont nem védi meg azokat a már megszületett gyerekeket, akiket (többnyire a heteronormatív modellnek megfelelő) családjukban bántanak vagy elhanyagolnak.

Úgyhogy, noha jó hír, hogy Orbán Viktor a valóságbannem fogja elcseszni az esküvődet, a rossz hír az, hogy az általad elképzelt családi jövőképet potenciálisan igen.

(Mivel nem kívántam a miniszterelnökről képet feltenni, a képen szójapörkölt látható, forrása: receptletoltes.hu)

Megáll az idő - a Coca-Cola és a Covid-teszt

 Biztos sokakban megmaradt a filmnek az a jelenete, mikor a fiatalok egy házibuliban először kóstolnak Coca-Colát, amihez akkoriban Magyarországon nem lehetett hozzájutni: az egyik srác apja hozott Londonból "egy egész üveggel" (olyan kétdecissel, mint a képen), és a srácok életében különleges pillanat, hogy megkóstolhatják. Az én gyerekkoromban kólát már lehetett kapni, de a Nyugaton élő rokonok akkor is úgy jöttek Magyarországra, hogy hozták csomagban a Toblerone és a Milka csokit, a Barbie-babákat és más olyan dolgokat, amikre a magyar fiatalok csak vágyakozhattak.

Most én vagyok a nyugati rokon. Amikor Magyarországra megyek, a táskám tele van Covid-gyorsteszttel (itt ingyen adják a patikában, nem hivatalos az eredménye, de arra jó, hogy ha valakinek tünetei vannak, ellenőrizhesse, hogy fertőzött-e) és FFP2-es maszkokkal (amiből Magyarországon egy darab kerül annyiba, mint itt egy tízes csomag). Harminc évvel a vasfüggöny lehullása után nemcsak a határellenőrzés tért vissza, hanem az is, hogy mi visszük az otthon maradottaknak azokat a dolgokat, amikhez Magyarországon nem vagy csak drágán juthatnak hozzá.

A szocializmusban nemcsak gazdasági, hanem ideológiai okai is voltak, hogy sokáig nem engedték be a nyugati termékeket, például a Coca-Colát: hiszen akkor kiderült volna, hogy a magyar ipar, amelynek (a képen is látható) termékeire annyira büszkék, milyen szarokat gyárt. Annak, hogy most Magyarországon nem ingyenes a Covid-teszt, szintén nemcsak gazdasági okai vannak. Hiszen ha annyit tesztelnének, mint Ausztria, esetleg kiderülne, hogy a kizárólag oltásra épített járványkezelés nem ideális stratégia (főleg, ha ezen oltások közül legjobban a kérdéses hatásfokú Shinopharmot reklámozzák, illetve adott oltásfajtákat olyanoknak is beadnak, akiknek koruk vagy alapbetegségük miatt azok nem ajánlottak). Ausztriában napi 300 ezer tesztet végeznek, mert szeretnék tudni, mi a valós járványügyi helyzet. Magyarországon csak 15 ezer teszt készül naponta, mert a magyar kormány nem a valósággal akar szembenézni, hanem a saját illúzióit szeretné igazolva látni.

Once upon a time in Venezuela, avagy Chávez él, de miért is?

 

Venezuela nagy szarban van, és mint korábban már írtunk róla (https://mmreflexiok.blogspot.com/2020/01/paula-isabel-allende-venezuelaban.html), ez nagyrészt Hugo Cháveznek, illetve az őt követő Nicolas Madurónak köszönhető. Congo Mirador falunak a szokásosnál is több oka van utálni a politikai vezetést, hiszen hiába kérik évek óta, hogy kotorják ki az elmocsarasodó tavat, amelyre településük épült. Ilyen helyzetben egészen meglepő, hogy vannak a faluban, akik Maduróra készülnek szavazni a közelgő választásokon. Miért teszik ezt?

Sokan azért, mert megvásárolták őket. Nem is annyira az a meglepő, hogy a chávisták pénzt és mobiltelefonokat ígérnek azoknak, akik rájuk szavaznak, hanem hogy milyen nyíltan teszik, premier planban a kamera előtt: láthatóan eszükbe se jut, hogy bárki is elítélhetné ezt a gyakorlatot. A film egy vicces pillanatában Tamara asszony, a helyi főchávista a chávisták regionális gyűlésén panaszkodik, hogy a párt nem ad elég pénzt a szavazók megvásárlására és felteszi a költői kérdést: "De hát mi mással tudnánk megnyerni a választókat, üres ígéretekkel?" Maga Tamara asszony azonban nem anyagi érdekből, hanem meggyőződésből chávista. Lakásában hatalmas poszteren mosolyog Hugo Chávez, és Tamara asszony senkit nem enged be a lakásába, aki nem hajlandó megérinteni, ő maga naponta többször megteszi ezt - merthogy "olyan édes, hogy állhatná meg bárki is, hogy megérintse?" Maduróra azért szavaz, mert ezzel az (ekkorra már elhunyt) Chávezre szavaz (ezért is kántálja párttársaival együtt, hogy "Chávez él!"), de azért Maduro sem ússza meg a rajongását, karóráján például Maduro bajusza körül keringenek a mutatók.

Már írtam arról, hogy egyesek a politikusokra úgy tekintenek, mint a felső tízezer életéről szóló szappanoperák hőseire (https://mmreflexiok.blogspot.com/2021/03/a-dallas-dinasztia-es-jakab-peter.html). Mások viszont - például Tamara asszony - úgy kezelik őket, mint a szenteket. Hiszen kábé ugyanazt a szerepet is töltik be: megadják az embereknek, amire szükségük van (ideális esetben). Az a tény, hogy a választók lefizetése pont ezen az elven működik (ha imádkozol Szent Antalhoz/szavazol Nicolás Maduróra, megkapod azt, amit kérsz), nyilván hozzájárul az illúzióhoz, és hát Venezuelában amúgy is tombol a katolicizmus; ahogyan többszáz éve a korábbi istenségekre irányuló imádatot sikerült átirányítani a katolikus szentekre, úgy most róluk sem nehéz átirányítani a köztársasági elnökre. (Így belegondolva, protestáns többségű országban ritkán alakul ki diktatúra, talán részben ezért.) Ugyanazon a paradigmán belül maradunk, csak más a célpont. És ugyanez jelenik meg azokban a magyar állampolgárokban, akik hódolattal adóznak Orbán Viktornak, vagy nem hajlandók elfogadni, hogy egy politikusnak akár a legkisebb hibája is legyen. Sajnos az ilyen emberek nem fognak olyan politikusokra szavazni, akik közülük való, az országért munkálkodó átlagembereknek mutatják magukat. Ahhoz paradigmaváltásra lenne szükség.

Marguerite, a tökéletlen hang és a túlsúlyos miniszterelnök

 ***SPOILER***

A film (aminek alapján a Florence, a tökéletlen hang készült egy évvel később) hősnője egy elegáns hölgy, aki imádja a zenét, és meggyőződése, hogy szépen énekel, pedig nagyon nem - csak éppen senkinek sincs bátorsága ezzel szembesíteni őt. Végül egy pszichiáter (asszem) azt a módszert választja, hogy felveszi Marguerite hangját és lejátssza neki. Marguerite ráébred, milyen borzalmasan énekel, totálisan összeomlik és végül meg is hal.

Karácsony Gergely az Economistnak adott interjújában azt mondta, hogy Orbán Viktor alacsony és kövér. A FIDESZ és talpnyalói, akik amúgy folyamatosan becsmérlik az ellenzéki politikusokat (Szabó Tímea ronda, Jakab Péter proli, a liberálisokat meg onnan lehet megismerni, hogy alacsonyak - mondjuk ez utóbbi elméletet azt követően felvetni, hogy Karigeri főpolgi lett Budapesten, nem volt túl szerencsés stratégia), mélységesen felháborodtak. Kiderült, hogy ismerik a "testszégyenítés" szót (feminista testvéreim, ez a mi sikerünk!), és kijelentették, hogy lám, Karigeri megvet mindenkit, aki nem úgy néz ki, mint ő (mondjuk az is megérne egy misét, hogy az eredetileg semleges töltetű "kövér" szó hogyan vált olyasmivé, amit automatikusan megvetésnek értelmeznek). És persze eszükbe sem jutott bocsánatot kérni mindazokért a sértésekért, amiket ők mondtak az elmúlt években az ellenzékre (meg a nőkre, az Európai Unióra, a migránsokra, az LMBT emberekre stb.), szemben Karigerivel, aki viszont bocsánatot kért. Mondjuk okosan csinálta, mert nem azt mondta, hogy "bocsibocsi, nem kellett volna, Orbán nem is kövér", hanem hogy "bocsibocsi, nem kellett volna, politikában ez nem érv" (magyarán: Orbán kövér, de nem ezért nem szeretjük), ami egyrészt jogos, másrészt nem kérdőjelezi meg az általa mondottak valóságtartalmát.

Egyfelől érdekes kérdés, miért ezen kapta fel a FIDESZ a vizet, amikor az ellenzékiek bőven fogalmaznak meg velük szemben sokkal élesebb kritikákat is (kedvencem Szél Bernadett közelmúltbeli megjegyzése, miszerint egy európai szociális csúcson Orbán Viktor meglehetősen tájidegen). Nyilván részben azért, mert egy világszerte olvasott lapban jelent meg. Orbánt láthatóan nem érdekli, mit mondanak róla a saját országában (mondjuk már ez is minősíti), de azért a nagyvilág szemében nagyon szeretne a Nagy Vezér szerepében tetszelegni. Persze ennek kudarca nem azon múlik, hogy Karigeri mit mond a testalkatáról, hanem hogy ő maga milyen politikát folytat és milyen stílusban tárgyal másokkal, de láthatóan ezt éppúgy nem veszi észre, mint Marguerite saját tehetségtelenségét.

Simán el tudom képzelni, hogy Orbán tényleg nem volt tisztában a saját túlsúlyosságával és éppolyan döbbenetet okozott neki ez az interjú, mint Marguerite-nek a saját hangját visszahallani. Elvégre ha az anorexiások sovány létükre kövérnek hiszik magukat, létezhet az ellenkező jelenség is, ráadásul Orbán Viktor érzésem szerint más dolgokkal kapcsolatban is elszakadt a realitástól. Ebben az esetben durva lehetett neki ezt olvasni. De nem mindegy, hogy valaki hogy reagál egy ilyen szembesülésre. Marguerite reakciója az egyik véglet, ami nyilván nem ideális. Azt is el tudom képzelni, hogy valaki belegondol a dolgokba és beismeri: ja, tényleg túlsúlyos vagyok, ez van, emberek (esetleg politikusként még előnyére is fordíthatja mondjuk azzal az érvvel, hogy éjjel-nappal a haza érdekében dolgozik és nincs ideje a külsejével foglalkozni vagy sportolni). Ehelyett itt most az történik, hogy a kormánypárt visszatámad és Karigerit próbálja mindenfélével lejáratni, az angol nyelvtudásának állítólagos hiányától kezdve (mondjuk aki már hallotta Orbán Viktort angolul beszélni, az rájön, hogy ez az "alacsony liberálisok"-elmélethez hasonló baklövés) egészen addig, amíg nemes egyszerűséggel lezsiráfozzák. Mert a Mi Bölcs Vezérünknek mindenben tökéletesnek kell lennie. Ahogyan Nicolae Ceaușescut és feleségét, Elenát neves tudósokként ünnepelték, most nemsokára dicshimnuszok következnek majd arról, hogy Orbán Viktor milyen szép sovány. Lehet, hogy beleírják az Alaptörvénybe is.